Egy nagyon dinamikus reggeli óra után elmentünk egy kellemes ebédre Christian Tissier-vel és néhány AFA (Association Francophone d'Aïkido)-taggal egy szép brüsszeli étterembe. Fesztelenül beszélgettünk és a nap két Shihan-ja színes anekdotákat osztott meg a gyakorlással töltött éveiről. (Christian Tissier épp aznap reggel nevezte ki Shihan-ná Dany Leclerre-t Moriteru Ueshiba Doshu nevében.) Aztán visszamentünk a délutáni órára, késődélután Ivan (kollégám az Aikidoka Magazine-nál) és én megint találkoztunk a Sensei-jel az öltözőjében, hogy végül feltehessem az összes kérdésemet, amire már régóta készülök. Kék szeme intenzíven ránk szegeződött és több mint egy óráig teljes figyelmet szentelt nekünk. (Majdnem lekéste a gépét.) Nagy precizitással válaszolt a kérdéseinkre lefegyverző őszinteséggel, ami nagyon érdekessé és élvezetessé tette az interjút. Végigmentünk a tanításai sajátosságain és az aikido általános szervezésén és funkcióin. Köszönetet szeretnék mondani Dany Leclerre Shihan-nak, François Warlet-nek, és Paul Van Lierde-nek az Association Francophone d'Aïkido-tól, segítségükért és a belgiumi meleg fogadtatásért.

Guillaume Erard: Inkább mint hogy újra végigmennénk a fiatal éveiden és Japánban töltött időszakodon, engedj egy kis betekintést a gyakorlásodba. Amikor valaki látja, hogy bemutatsz egy aikido technikát legelőször a mozdulataid nagysága és eleganciája szúr szemet. Az esztétika fontos része a kutatásaidnak?

Christian Tissier: Nem, a mozdulatokon keresztül a tisztaságot próbáljuk meg elérni, annak a fizikai kényszernek az ellenére, amelyet partnerünk/ellenfelünk képvisel. Amint ez a konfliktus megoldódik, további precizitásra, elhelyezkedésre, takarékosságra kell törekedni, ennek az a következménye, hogy a mozdulatok letisztulnak. Ha a mozdulat tiszta, akkor természetes és ezért gyönyörű. Mint látod, az esztétika önmagában nem cél. Az aikido harci fegyelem, de ugyanakkor egy művészet is, és amíg a testünket ebben a szemléletben használjuk, muszáj dolgoznunk a mozdulatok tisztaságán. Az esztétika ennek a munkának a végső eredménye.

Ivan Bel: Amikor gyakorolsz, teljesen nyugodtnak tűnsz. A szeminárium alatt megmutattad, ha az ukénk gátol minket, hogyan tartsuk meg ezt a nyugodt állapotot azzal, hogy megváltoztatjuk a mozdulatot.

Christian Tissier: Ez nem pontosan igaz. A harcművészetről az az elképzelésem, hogy blokkolás esetén nem kellene azt mondjuk “Ezt nem tudom megcsinálni, ezért valami mást kell csinálnom.” Tulajdonképpen ennek az ellentétét próbálom tenni. Ha adódott egy nehézség, nem próbálom elkerülni: ehelyett megpróbálok találni egy megfelelő megoldást, megváltoztatom a szöget, a pozíciót, de nem a technikát. Ezt próbáltam mutatni a szemináriumon, különösen a kotegaeshi-nál. Ennél a technikánál elég gyakran érezzük, hogy nem tudunk továbbmenni különböző okok miatt. Amíg nem tudunk továbbmenni, nincs értelme próbálkozni, ez azt jelenti, hogy amikor a cselekvés végére érünk, ennek eredményeként egy másik cselekvésnek el kell kezdődnie, és nem szabad elmenekülnünk a kontaktustól.

Válaszolva a kérdésedre a nyugodt állapotról: a Budo egyik célja a félelem elfojtása. Nincs értelme arra várni, hogy erősebb legyél mindenki másnál. Azon kell dolgoznunk, hogy megpróbáljuk legyőzni saját nyugtalanságunkat. Ez az oka annak, hogy az oktatási rendszernek, amit az aikido órákon bevezettünk, az a célja hogy elnyomja az elutasító, kirekesztő és a kommunikációmentes helyzeteket. Minél jobban elnyomjuk ezeket a félelmeket, annál könnyebben fogunk mások felé közeledni, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy legyőzhetetlenekké válunk. Az a véleményem, hogy egy jól elsajátított, tiszta technika lehetővé teszi, hogy dolgozzunk magunkon és megteremt egy könnyű módot a kommunikációra a mozdulatokon keresztül. Ebből fakad a relaxáció.

Guillaume Erard: A kommunikációról: különösen kiemelted azt a kapcsolatot, aminek tori és uke között léteznie kell, ahol mind a kettőnek meg kell próbálnia a legtöbbet nyújtania ahhoz, hogy a másik fejlődjön. Bár egy gyakran összejátszásnak tekintik.

Christian Tissier: A dolgok ilyen szintű látása nagyon leszűkíti a kapcsolat értelmezését. Nem lehet szabályok nélkül tanítani. Ha úgy döntünk, hogy teniszezünk, nem veszek elő egy baseballütőt, máskülönben nagyon nehezen fogunk tudni egymással játszani. Bármilyen is a rendszer, meghatározunk szabályokat. Fehér keikogi-t viselünk, ez a szabály, tatamin gyakorlunk, ez is egy szabály. Aztán úgy döntünk, hogy katatedorit csinálunk statikus helyzetből, ez is egy szabály, nincs akció. Nem tolunk és húzunk: hagyjuk, hogy a partner elvégezze a technikáját. A kezdetekkor hozzuk létre a szabályokat, és ezekből a szabályokból megszervezzük a struktúrát, a technikát. Természetesen eleinte valószínűleg szinte egyáltalán nem fog feltűnni semmi. Például amikor arról beszélünk, hogy a tenkan összekapcsolódik a központtal, az elején csak egy forgást látunk, és talán azt, hogy mind a két fél ugyanabba az irányba néz, de az összefüggést nem igazán látjuk. Bár ha egy olyan ukével dolgozol, aki jobb nálad, olyan helyzetbe hoz téged, amiben megértheted amit keresel. A nap végén, ami a legjobban érdekel az az, hogy olyanokkal tudjak gyakorolni, akiknek a szabályai különböznek az enyémtől és mégis működjön! Pontosan ezért szeretek gyakorolni olyanokkal, akiket nem ismerek, kezdőkkel, magas, nagy emberekkel, karatésokkal, jodósokkal, stb. Mindenkivel szeretek gyakorolni, mert ez azt mutatja, hogy a technika képes működni szabályok nélkül: ez a technika alkalmazása. De mielőtt ide eljutnánk, a tanulási folyamatban a szabályokban kell bíznunk. Természetesen vannak olyan oktatási rendszerek, amelyek teljesen különböznek az enyémtől. Néhány nagyon szigorú és precíz, de néha annyira megrekednek a saját szabályaikban, hogy nem tudnak megszabadulni tőlük. Milyen kár…

Ivan Bel: Gyakran mondjuk, hogy az aikido két elven alapul: irimi és tenkan. Látva téged, úgy tűnik az utóbbit jobban kiemeled nagy, spirális mozdulatokkal. Ez a te választásod vagy egyszerűen ez passzol a testedhez?

Christian Tissier: Őszintén szólva, úgy érzem, az irimi aikidóját gyakorlom. A kavarodás talán abból a tényből ered, hogy nem ugyan az az elképzelésünk az irimiről. Az irimi nem arról szól, hogy a partnert arconcsapjuk minden egyes alkalommal, amikor mozdul vagy nyit. Számomra az irimi a mozgás középpontjába való bemenetelt jelenti. Az érzékenységem a Kenjutsu (Kashima Shin Ryu) gyakorlásából jön; ez a fajta gyakorlás nagyon közvetlen. És ismét, ez mindenkinek az irimiről és a tenkánról alkotott elképzelésétől függ, de úgy gondolom fizikailag és mentálisan az én aikidóm inkább irimi, mint tenkan. A spirális mozgás is inkább irimi mozdulat. A spirálnak van egy központja, ezért mindig, amikor megtaláljuk az ideális pozíciót, ami körül fordulhatunk, felgyorsulunk és a központ felé tartunk. Végül a partnerünk felé lépünk be. Különösen ebben a mozdulatban teljes mértékben irimik vagyunk.

Folytatjuk!

Forrás: Interview with Christian Tissier Shihan, 7th Dan Aikikai