Elég sokat gondolok arra, hogy talán könyörtelenséget is kellene tanulnom valahol, ha már harcművészetre adtam a fejem, ami ugyan nem az erőszakról, hanem az erőszakmentességről szól, ám  amikor az atemim olyan, mint a lepkefing, akkor bizony elgondolkozom rajta, hogy nem jó ez így.

Aki ismer, tudja, hogy a légynek sem tudnék ártani, de időnként úgy fel tudom húzni magam, hogy ha valaki elém kerül, ott kő kövön nem marad, de az inkább vagdalkozás, mint kontrollált erő. Emiatt a hozzáállás miatt nehéz feladat például egy edzés alkalmával megvalósítani azt, hogy az atemi legyen atemi, azt úgy tegyem oda, hogy a tori tudja, ha nem lép el, nem hárít, akkor bizony fájni fog neki. Többször hallottam már különböző elméleteket, hogy az aikidóban csak simogatjuk egymást, és ha igazi harc lenne a felek között, akkor bizony elvéreznénk, és a magam szempontjából egyet is értek vele. Kérdés, hogy a harcosságot vagy könyörtelenséget, ha úgy tetszik, lehet-e tanulni, trenírozható-e az ember ilyesmire is, vagy ha a lelke egy hópihe agresszivitását hordozza, ne is próbálkozzon vele.

Nem fogok hazudni, sokszor átfutott az agyamon az a gondolat, hogy én nem vagyok harcművésznek való, mert hiányzik belőlem a harc szelleme, aztán amikor a saját igazamért kell harcolnom azt mégis meg tudom tenni, de ahhoz igen felfokozott állapotban kell lennem. Biztos nem én vagyok ez egyedüli kezdő aikidoka, aki hasonló gondokkal küzd, és újra kell értelmeznie magát e témakörben, ezért kérdezném a haladók, mesterek véleményét, hogyan is lehet elérni, hogy az emberben ott legyen a nyugalom és a harc szelleme egyaránt. Van erre valami recept? Talán az állandó és folyamatos gyakorlás és jelenlét az edzéseken?