Miért nem írok a Kuribayashi táborról?

Pedig írhatnék; a péntek délelőtti, pécsivel együtt hat edzésén vettem részt, és a végére vagy három méterre tőle tettem sikeres danvizsgát. Ez utóbbival kapcsolatban különösen büszke vagyok arra, hogy sikerült az ukét mindig úgy irányítanom, hogy estében egyszer sem tarolta le. Persze voltak közben kisebb bakik, de az vesse rám az első követ, aki nem lusta lehajolni érte.

Forrás: Facebook / Fotó: Horváth György

Úgy érzem, hogy Kuribayashi shihan magyarországi jelenlétével új korszak kezdődött a hazai aikido életben. Az eddigi örömedzőtáboroknak vége, kezdődnek a szemináriumok. Ugyanis – aki ott volt erősítsen meg, vagy cáfoljon – Kuribayashi nem edzéseket tartani jött, hanem tanítani. Aikidot tanítani; az elejétől, az alapoktól, beleértve az etikettet, némi anatómiát, vagy az egyes testrészek mozdulatainak egymásra hatását.

Időnként vannak az ember életében örömünnepek és hullámvölgyek – így van ez az aikido gyakorlásával is. Van, amikor simának érzem; van, amikor elgondolkodom rajta, miért is csinálom. Van, amikor egy jól sikerült kote gaeshit már-már táncnak érzek [https://www.youtube.com/watch?v=xrudbtSCbxM], van, amikor más táncozza le lekicsinylően a harcművészetet, ami kiválasztott. Úgy tűnik, ez a fajta „lenézés” nem csak nálunk divat, hisz Kuribayashi shihan is ezt hozta fel példának: ha valaki táncnak nevezi az aikidot, megköszöni neki, mert ezek szerint a szemlélő felismerte azt a tökéletességre törekvő harmóniát, ami ugyanúgy kialakul két táncos, mint a tori és az uke között.

Szóval nem írok a Kuribayashi táborról. Mert felsorolhatnám, hogy melyik edzésen milyen technikákat tanított, még a magyarázatokat is elő tudnám hívni. De ugyanúgy, ahogy ti sem tudtok elmesélni egy dalt, én sem tudom leírni azokat az „aha-élményeket” és benyomásokat, amiket megértésükhöz át kell élni. Az aikidot nem lehet betűkből megélni. El kell jönni, gyakorolni és tanulni.

(Monostory Miklós)