Egyszer elmentem egy egyesület információs napjára, ahol egy közös cél érdekében gyűltek össze jó néhányan, akik együtt kívántak dolgozni, de még idegenek voltak egymásnak. A szervezők még mielőtt bármibe belekezdtek volna egy játékra invitáltak, hogy egy kicsit összerázzanak minket így a kezdet kezdetén. A játék egyszerű volt, az volt a lényege, - bár ezt nem mondták ki, és nekem is csak utána jutott eszembe - hogy egymáshoz érjünk. Hogy megfogjuk egymás kezét.

Teljesen más úgy ülni egy idegen társaságban egy idegen helyen, hogy az előbb jöttem be az ajtón, és most itt gubbasztok vadidegenek között, amikor alig szólunk egymáshoz, inkább mindenki csak kíváncsian figyel és vár, mint egy ötperces játék után, amikor az előbb még ugyanezekkel az emberekkel megfogtuk egymás kezét, megnevettettük egymást. Máris oldottabb a hangulat, máris van valami kapcsolat.

Nagyon fontos az érintés.

A munkahelyen általában nincs meg ez a fajta kontaktus, kommunikáció az emberek között, a kollégáimtól mindig van fél méter távolság, és ha mégis történik, nagy ritkán egy spontán, természetes érintés az egyrészt meglepő, másrészt jól eső érzés.

Volt erről egy kis előadás: keringett is egy ideig a neten. Az volt a lényege, hogy egy könyvtárban csináltak egy felmérést: megkérdezték az olvasókat miután már elhagyták a könyvtárat, hogy hogyan érezték magukat, kedves volt-e a könyvtáros. Azt figyelték meg, hogy akiknek a könyvtáros pl. kiadta a könyvet és hozzáért az olvasó kezéhez egy pillanatra (amire persze a könyvtáros tudatosan figyelt a felmérés kedvéért), azok inkább mondták, hogy kedves volt a könyvtáros, holott semmivel sem volt több kedves szava. Bár nem tudom ez mennyire mérhető, de szerintem magától értetődő, hogy működik.

Általában a sportok összehozzák az embereket, főleg azok, amikor egymáshoz kell érni. Egy munkahelyen az egyik csapatépítő eszköz lehet a közös sport.

Szerintem ezért van az, hogy például az aikidóban is az emberek nagyon hamar közvetlenek lesznek egymással, sokkal gyorsabban mint olyan társaságban, ahol nincs ilyesfajta kontaktus.

Pontosan emlékszem milyen meglepő volt az első aikido edzésemen ez, amikor egy vadidegenhez kellett majdhogynem hozzásimulni. Igazából ez egy irracionális helyzet idegenek, sőt ismerősök közt is a mindennapi életben.

Az aikidóban pedig pont ezt a fajta kommunikációt hangsúlyozzuk ki, egy olyasféle kommunikáció, amit sehol máshol nem használunk (szinte). Nehéz is megtanulni, hogy szavak nélkül pusztán érintéssel érzékeljük egymást és reagáljunk a másikra, kövessük vagy irányítsuk a másikat, akár olyasvalakit, akit most látunk először életünkben.