AikiMag

Az Aikido Magazin

Ueshiba Morihei tanításai

2013. február 05. 00:08 - ZalaváriNoémi

OSensei.jpg„O-Szenszei nem egy iskolavezető tanító volt, és számomra úgy tűnt, tanítási módszere a hagyományos japán budo*-iskolák fejlődési rendszerét sem követte. [budo: japán önvédelmi sportok gyűjtőneve, a harc útja (harcművészet)]
O-Szenszei nem hagyta, hogy megzavarják a gyakorlásban. Önmaga felfedezése révén próbálta átadni a valódi Aikidót, azért, hogy az út követésével béke legyen a világon. Mindannyiunk számára megrázó élmény volt O-Szenszei áhítatos magatartása, ahogyan a földig hajol az istenek oltára előtt, és erős, tiszta hangon énekli a noritókat, a sinto imákat.
Mindennapos viselkedésmódja és szavai az összes tanítvány bensőjét megtöltötték. Azóta pedig az egész világra gyakorol hatást, amióta követői terjesztik az Aikidót.
Igencsak tartok tőle, hogy abban az időben, amikor ucsi-desi voltam [ucsi-desi: a mesterével együtt élő, un. "belső" tanítvány], társaimmal egyetemben nem igazán voltunk képesek megérteni azt, amit O-Szenszei mondott. Megérzéseit villámcsapásszerűen juttatta kifejezésre mozdulataival vagy beszédével. Ma legalábbis így emlékszem vissza. Mi, akik a lét más szintjén álltunk, mint ő, semmit sem értettünk ezekből a beszédekből, amelyek más dimenzióból érkeztek. Furcsamód azonban ezek a villámcsapások mintha beleivódtak volna a lelkünkbe, mert tíz-húsz évvel később újra megjelentek, és hirtelen értelmet nyertek.
Leggyakrabban az történt, hogy O-Szenszei energikusan megjelent az edzésen, meghajolt az oltár felé, köszöntötte a többieket, majd az egyik ucsi-desin, vagy a keze ügyébe kerülő haladón bemutatott egy technikát. Mi csak annyit láttunk az egészből, hogy az illető jobbra-balra zuhan, O-Szenszei mozdulatait azonban nem sikerült megfigyelnünk. Nem volt időnk megállapítani, milyen irányban is kell elmozdulni, már ment is tovább a következő technikára. A kezdők teljesen elképedve hagyták el a dodzsót, és az edzésből mindössze az esések, no meg a csuklóban vagy a térdben érzett fájdalom emléke maradt meg. Nem tanította sem az ukemit, sem az elmozgásokat. Természetesen semmiféle magyarázatot nem fűzött a taiszabakihoz vagy a technikákhoz, edzés végén pedig úgy eltűnt, mint a szél. Abban az időben mindezt borzalmasnak tartottam, de megvolt az az előnye, hogy önálló munkát, nagyobb figyelmet és a tudatos látás képességét kényszerítette az emberre. Ezzel szemben az edzőtársak között mindig akadt olyan, aki szívesen segített és magyarázott, edzés után ott maradt velünk, és tanítgatta a kézmozdulatok vagy a könnyed elmozgások rejtelmeit.
Nem kellett azonban mindent fenntartások nélkül elfogadni. Ahogy az említett magyarázatokat a legközelebbi alkalom során összehasonlítottuk O-Szenszei munkájával, számos eltérést fedeztünk fel.
Ha O-Szenszeinek kedve szottyant (talán nem kellene így beszélnem, de hát ez volt a benyomásom), előfordult, hogy amikor az edzésen kívül gyakoroltunk, megállt mellettünk, és mielőtt egyéb napi teendői után nézett volna, röviden elmagyarázta a lábak helyzetének különféle lehetőségeit a hanmiban. Csak később ébredtem rá, hogy tanításunk során az volt a szóbeli hagyományozás, a kuden.
Látogatók gyakran kérdezték O-Szenszeit:
- Mi az, hogy Aikido?
Erre ő így felelt:
- Maszakacu, agacu, kacuhajabi! -, vagy így:
- Az ég és a föld megtisztulásának útja -, vagy olyan is előfordult, hogy hanmiba állt, egyik kezét feje fölé emelte, és rákiáltott a kérdezőre:
- Ez az Aikido!

Mindez csak növelte zavarodottságunkat. Mindeközben azonban viselkedése és beszéde beivódott a tudatalattinkba. Ahogy ma visszagondolunk ezekre a jelenetekre, egy fa képe lebeg a szemem előtt, amely mélyen gyökeredzik az anyaföldben, koronáját pedig az ég felé tárja. Ott volt az Aikido, abban a pontban, ahol összefolyik az ég és a föld kije, ahol ég, föld és Uesiba mester megszűntek létezni…
Ő az ég és a föld magába olvasztását testesítette meg számunkra. Előfordult, hogy mérges ábrázattal azt mondta:
- Az irimi-nage nagyon egyszerűnek látszik, de próbáljátok meg felfogni, mit kellett szenvednem, míg sikerült megalkotnom…
Fiatal fülem számára nem volt ez több mint egy öreg harcos története. Csak ma értem, mit is érezhetett. Olyan volt, mint egy apa, aki hosszú évek keresgélésének gyümölcsét szeretné nekünk adni, hogy mi már ne vesztegessük az időnket.
Amikor egy kívülálló vagy a budo egy másik ágát gyakorló azt kérte tőle, ismételje el vagy mutassa be egy korábban végrehajtott mozdulatát, azt válaszolta, hogy szíves örömest, és közben valami teljesen más technikát hajtott végre. Úgy tűnt számomra, hogy igen kellemetlen a viselkedése… Ha azonban a budo keretein belül maradunk, ez a válasz magától értetődő. Bemutatók során előfordult, hogy szinte összetöpörödtünk, ahogy belenéztünk.
Fiatalkoromban nem voltam túl leleményes. Egyik nap O-Szenszei kíséretében voltam; taxival mentünk, de fogalmam sem volt, hogy hova. Ezen iszonyatos haragra gerjedt. Akkor azt mondtam magamnak: „Én őt kísérem, és ő sem tudja, hogy hova megyünk; akkor én honnan tudnám?” Később aztán, elgondolkozva a történteken, azt kérdeztem magamban: „Mire volt jó ez a kísérő, aki alkalmatlan volt arra, hogy kísérjen valakit?” Ma jeges veríték csurog végig a hátamon, ha eszembe jut az eset.
Egy másik nap mindenki előtt kijelentette:
- Az aikidókák mind romlottak!
Meglepetés, értetlenség… Minket ucsi-desiket pedig, akik meg voltunk győződve róla, hogy életünket – helyesen – az Aikidónak szenteljük, messzemenőig felbosszantott. Ma azonban már úgy gondolom, hogy igaza volt. O-Szenszei fölélte szülei örökségét, hogy a budóval foglalkozhasson, ami annyira érdekelte. Gondolata azokhoz a fiatalokhoz szólt, akiket az Aiki nevében látott nap mint nap reggeltől estig szórakozni. Hiába mondta magának, hogy az ő útját követjük, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hozzájuk hasonlóan mi is romlottak vagyunk, de remélte hogy így talán végül mi is elérhetünk a helyes útra.
Romlottak! Igen, igen, de azt is mondta:
- Én vagyok az Aiki!
- Én vagyok az istenség!
A második világháborúban elszenvedett vereséget követő összevisszaságban, az amerikai befolyás és a modern tudomány túlsúlya alatt épülő új világban bizony fölmerült bennünk a kérdés: „Mit keres itt ez az ősi istenségről szónokló vénember? Nem lehet, hogy a fejére ejtették?”
A személyiség ilyen szintű megtagadása, a teljes önátadás az isteneknek: ez maga az isteni lényeg.
Ő így határozta meg az isteni tervben való részvételt. Mi túl alacsony szinten voltunk ahhoz, hogy ennek lényegét felfogjuk. Alvás előtt mindig magához rendelte az ucsi-desiket, hogy megmasszírozzák. Addig masszíroztuk, míg bele nem sajdult minden ujjperecünk, de ez soha nem volt elég, végül mindig a kokjút voltunk kénytelenek használni az erő helyett. Abban az időben nem igen volt televízió, így hát regényeket olvastunk föl neki. Gyakran a művekben leírt küzdelmek adták a másnapi gyakorlat témáját:
- A könyvben a dzsizuri no szeigan-állás így van leírva… ez azonban teljesen hibás. Íme, ezt kell helyette csinálni! – mondta. Akik nem vettek részt az előző napi felolvasáson, ott álltak értetlenül…

Az ucsi-desiknek – bár mindig elégedetlenkedtek, hogy miért kell edzés előtt és után O-Szenszeit segíteniük az átöltözésben – nagyon gyorsan el kellett készülniük. Ez hozzá tartozott a feladatainkhoz. Mégsem tudtam megállni, hogy át ne fusson az agyamon: „Igazán átöltözhetne egyedül is!”
Végül is mindez csak hasznomra vált, hisz még egészen a mai napig képes vagyok elképesztően rövid idő alatt átöltözni. Az ilyen gyorsaság nélkülözhetetlen egy budoka cselekedeteiben. Kísérőinek nagyon oda kellett figyelniük, ha lépcsőn mentek föl. Ilyenkor mögé kellett menniük, és föltolni őt a lépcsőfokokon, miközben másik kezükben a csomagokat szorongatták. Kezet cserélni, pihenni nem adódott alkalom. Mivel úgy tűnt, egész súlyával ránk nehezedik, egyik társam megpróbálta hirtelen visszarántani a kezét, hogy lebucskázzon a lépcsőn… Mondanom sem kell, hiába próbálkozott… Lefelé menet, éppen ellenkezőleg, előtte kellett mennünk, jobb vállunkat kínálva neki, hogy rátámaszkodhasson. Bal kezét használta ehhez, míg jobbját szabadon hagyta. A ki és a kokjú-rjóku fejlesztése szempontjából is hasznos a gyakorlatot ilyen módon beleolvasztani a hétköznapokba. [kokyu-ryoku jelentése "légzés erő/energia"]
Annak idején mindez fel sem tűnt, még elemeiben sem ébredtem rá az ehhez hasonló dolgok jelentőségére. Biztos, hogy ezekben az időkben nem egyszer gondolta rólam O-Szenszei, hogy rosszul idomított kiscsikó vagyok.

Fölsoroltam hát néhány emléket, melyek eszembe jutottak. O-Szenszei „pedagógiája” abból állt, hogy egyszerűen megpróbálta megosztani tanítványaival kutatásának valódi értelmét – mindezt tettetés, képmutatás nélkül. És azt hiszem, hogy a tanítványoknak meg kellett volna próbálniuk gondolatait megragadni, elmeditálni rajtuk, leginkább pedig azt a saját utat megtalálni, amelyen továbbfejleszthetőek maradnak.
Aszkézisének gyümölcse olyan mozdulatokra, mondatokra inspirálta, amelyen anélkül töltötték be a tanítványok lelkét, hogy tudomást szereztek volna róla, és élesztőként dolgoztak bennük, míg teljesen át nem itatták természetüket. Olyan ez, mint a kisajtolt szőlőlé, amely a hordóban erjedésnek indul, s végül ízletes, szép színű, kitűnő illatú borrá változik.tamura.jpg
Megpróbáltam válaszolni néhány olyan kérdésre, amelyeket gyakran tesznek föl nekem O-Szenszei tanítási módszerével kapcsolatban, de végső soron csak annyi sült ki az egészből, hogy felsoroltam hibáimat. Kizárólag azért szántam rá magam a kiadásukra, mert azt remélem, hogy a felmerülő összes nehézség ellenére is segítségetekre leszek abban, hogy ti már ne kövessétek el őket.”

(Tamura Nobujosi)


 Forrás: Tamura Nobujosi: Az Aikido átadása és etikettje. Uesiba Morihei tanításai. Budapest: Szenzár kiadó, 2000. 165-169. o.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aikimag.blog.hu/api/trackback/id/tr655063292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.