AikiMag

Az Aikido Magazin

1. Interjú Ellis Amdur-ral (1/7) - Harcművészeti utazás az aikidótól a koryu-ig

2013. május 13. 16:11 - ZalaváriNoémi

 

interview-ellis-amdur-aikido.jpgEllis Amdur egyike a legkiválóbb és legtermékenyebb íróknak a harcművészetek világában. Sok évet élt Japánban és tanult hagyományos japán harcművészetet. Ő az egyike azon kevés nyugati embereknek, akiknek van tanári bizonyítványa két koryu-ban is (hagyományos iskolában): az Araki-ryu-ban és a Toda-ha Buko-ryu-ban. Ellis az elsők között tanult aikidót, Yamada Yoshimitsu-val és Terry Dobson-nal. Ellis Amdur pszichológia BA és MA szakon végzett a Yale és a Seattle Egyetemeken.
Ebben az interjúsorozatban megpróbálom bemutatni ezt az összetett karaktert, kezdve ezt a harcművészeti utazással Japánban megragadva a harcművészeti világgal kapcsolatos nézeteit, tevékenységeit.


Guillaume Erard: Ellis, köszönöm szépen a beszélgetés lehetőségét. Mit csinálsz mostanában?

Ellis Amdur: Görögországban vagyok, az edzőcsoportommal gyakorolok, de mivel ez esténként van, sok időm van napközben. Így minden héten írok. Épp most fejeztem be a végleges vázlatát a Safe Behind Bars [Biztonság a korlátok mögött] című könyvnek, ami egy átfogó útmutató a börtönökben dolgozó bűnügyi tiszteknek, akik felelősek a bebörtönzésért és a bentlakók mentális egészségéért. Szintén most fejeztem be a második kiadását az Old School [Régi iskola] c. és a Dueling With O Sensei [Párbaj O-Sensei-jel] c. könyveknek.

Guillaume Erard: Amíg az Old School nem kerül kiadásra, elég egyértelmű miért akarsz második kiadást, de miért döntöttél így a Dueling With O-Sensei esetében is? Nem tetszett néhány rész, vagy meggondoltad magad valamivel kapcsolatban?

Ellis Amdur: Az Old School-hoz bőven adtam még információt. Van egy új fejezetem a leszármazás a 21. században részhez. Arról szól, hogy a ryu hogyan próbálja átadni tudását egy olyan világban, ahol ezek az archaikus, kulturálisan kötött formák paradox módon elterjedtek a nemzetközi szervezetekben. Különösen foglalkozom a Katori Shinto-ryu-val, a Takamura-ha Shindo Yoshin-ryu-val és a magával ragadó Edo-korszak iskolájával: a Honma Nen-ryu-val. Egy másik fejezet az ezoterikus képzés szerepéről fog szólni (mikkyo, stb.) azoknak a külföldi és japán embereknek, akik egy  világnézetet vagy vallást sem osztanak, amelyek az ezoterikus tudáson alapszanak.
A Dueling With O Sensei esetében eltekintve attól, hogy pár helyen megváltoztattam a véleményem, tulajdonképpen még mindig elégedett vagyok a legtöbb dologgal, amit beleírtam. Legtöbbször javítom az írásaimat. Tény, hogy ez a könyv már elfogyott, szóval választhattam, hogy magam nyomtassam ki ugyanazt a mennyiséget, vagy ezt egy kiadóvállalat tegye. Az utóbbit választottam, de akartak némi plusz anyagot, így hozzáadtam még három fejezetet, néhány vicces dolgot, mint például egy igaz történetet, amelyben egy Taekwondo harcos harcol egy balett táncossal és a balettáncos győz, továbbá néhány komolyabb dolgot is írtam bele. A kedvenc új fejezetem az "It Aint Necessarily So" című. Úgy gondolom, megint előidézek majd néhány ellentmondást, amiért beleveszek pár misztikumot, amelyek a megszokott bölcsességekkel kapcsolatosak.

Guillaume Erard: Mikor és hol születtél, milyen környezetben?

Ellis Amdur: 1952-ben szülkettem Pittsburgh-ben, Pennsylvaniában. Az édesapám egy volt FBI ügynök volt, aki a második világháborúban kémkedett. Később ügyvéd lett. Az édesanyám operaénekes volt, és zongorista. Egy lánytestvérem van. Miután édesapám meghalt, édesanyám kántori szólista lett egy zsinagógában és később 60 évestől 82-ig szociális munkás egy menedékházban. Egy középosztályú külvárosi környéken nőttem fel, hatalmas házakkal és sok fával körülvéve.

Guillaume Erard: Milyen gyerek voltál?

Ellis Amdur: Kicsit ilyen, kicsit olyan. Elég intellektuális, de sokat kosárlabdáztam is. Zsidó fiúként nagyrészt keresztény közösségben voltam: nemhogy kívülállónak éreztem magam, de az is akartam lenni. Mint oly sok fiatal kipróbáltam sok szerepet, hátam közepéig érő hajam volt, az egyetemen művészettörténetet, elemző és létezésen alapuló pszichológiát, különösen Maurice Merleau-Ponty-t és Emmanuel Levinas-t tanultam.

Guillaume Erard: Beszélnél nekünk arról, hogyan kezdted a harcművészet?

Ellis Amdur: A karatét 15 évesen kezdtem valaki udvarában. Egy tipikus hazudozó, marhaságokat beszélő művész volt az edző, aki karatézott egy kicsit a hadseregben. Egy kis ideig csináltam ezt, de igazán ostobaság volt. Amikor a Yale Egyetemre mentem New Haven-be, Connecticut-ba bebarangoltam a környéket és találtam egy Kung-fu Wushu nevezetű iskolát, ami Alan Lee iskolájának a sarja volt. Ő volt az első kínai, aki Amerikában nemkínaiakat tanított. Egy fekete fickó működtette ezt, aki tagja volt egy szinkretikus vallási mozgalomnak: a Nation of Islam-nak. Edzettem ott pár évig, én voltam az egyetlen fehér srác (nevet). Sajnos a tanár végül is megszökött a dojó pénzével (nevet).

Ekkor úgy döntöttem, hogy New York City-be megyek és közvetlenül Alan Lee-től tanulok. Megkerestem a telefonkönyvbe: Alan Lee iskolája körülbelül 36 háztömbre volt az én szállásomtól, ami a Greenwich Village-i Christopher utcában volt. Forró nyári nap volt és néhány okból kifolyólag a séta mellett döntöttem a metró helyett. Néha elfáradtam, és eszembe jutott, hogy a 18. utcánál van egy aikido iskola. Tudtam az aikidóról, mert egyszer egy képregény hátoldalán lévő hirdetésben azt olvastam: „Emberek dobása misztikus erővel.” Igazán látni akartam, így úgy döntöttem megnézem a közeli aikido iskolát, és másnap megyek a Kung-fu iskolába.

Annyira megérettem a változásra, hogy néha sajnálom, hogy nem mentem tovább még pár háztömbbel, mert ott egy kapuéra iskola volt. Ha oda mentem volna, Brazíliában kötöttem volna ki, nem Japánban, pedig az előbbi talán sokkal szórakoztatóbb lett volna (nevet).

Guillaume Erard: Ki tanított abban az iskolában?

Ellis Amdur: Az iskola ahová mentem Yamada Yoshimitsu New York-i Aikikai-ja volt. Nem sokat tudtam a japán harcművészetről csak egy kicsit a karatéról, amit korábban csináltam. Ez volt a megfelelő alkalom számomra. Teljesen lenyűgözött. Yamada Sensei nem volt aznap ott, de a szint nagyon magas volt. Úgy gondoltam, hogy - a Tokyo-i Aikikai Hombu Dojo-t kivéve – a New York Aikikainak abban az időben több képzett embere volt, mint bárhol máshol a világon. Könnyen lehetett ott húsz vagy több 3. dan fokozatú ember, ami abban az időben közelített a mai 5. vagy 6. danhoz – a rang inflációja miatt. Sok nagyon erős ember volt nagyon egyedi karakterrel.

 

(Folytatása következik…)

 

Forrás: Guillaume Erard: Interview with Ellis Amdur part 1 - Martial Journey from Aikido to koryu

 

 

Az interjút Guillaume Erardkészítette.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aikimag.blog.hu/api/trackback/id/tr855298526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása