AikiMag

Az Aikido Magazin

"Nincs jogom ilyet mondani, de..."

2013. szeptember 03. 08:17 - Csák Gergely

Nemrég az AikiMag Facebook-oldalán olvastunk egy olyan kommentet, ami ezzel a mondattal kezdődik. 

Mindenki találkozott ugyanezzel a mondattal az edzőtáborokon is. Ismerjük mindannyian: lesütött tekintet. Halkra fogott szavak. Félmosolyok. Nehogy valaki meghallja. Csak neked mondom el. Igazából, én még nem vagyok azon a szinten, hogy véleményt mondhassak róla. Különben is, hogy jövök én ahhoz. Nagymester. Én még ezt nem érthetem.

Csupa olyan dolog nehezíti a magyar aikidósok életét, ami a magyar társadalmi viszonyokból következi, ami más országokban nem így működik, aminek nem így kellene lennie.

Mire gondolok: a nyilvános párbeszéd hiányára. A kritika hiányára. Az őszinte mondatok hiányára. Végső soron: hogy szembenézzünk magunkkal.

Az aikido egyik értelmezési módja: szemenézel saját magaddal, legyőzöd a félelmeidet, legyőzöd saját magad. Jobb emberré válsz. Hogyan lehetnénk jobb emberek, ha nem merjük megítélni, nem merjük véleményezni azt, amit csinálunk? Hogyan akarjuk megosztani az aikidónkat egymással, ha nem merünk beszélgetni? Ha minden vita sértődéshez vezet, ha a véleményünekt nem merjük hangoztatni egymás előtt - nehogy az XY meghallja, aztán elmondja a GipsziJakabnak! Még az kéne!

Az aikido arra van, hogy megosszuk egymással. Egyedül nem lehet aikidózni.

Az aikido arra van, hogy találkozzunk egymással.

Ezeket a mondatokat nem az ujjamból szoptam: majd' minden edzőtáboron elhangzanak ilyen vagy olyan formában az edzőtábort vezető mester szájából. Nem csak az én mesteremtől hallottam, hanem olyanoktól is, akik techniailag homlokegyenest ellenkezőleg magyarázták a technikákat. Valahogy mindig kiderült: az aikidót egymással csináljuk, az aikido kommunikáció, az aikido egy adok-kapok-viszony.

Mégis: a magyar aikidósok egymással, a saját klubjukon kívül alig-alig beszélgetnek. A saját edzőtáboraikon kívül alig-alig járnak máshová. Megmerevedett frontvonalak mögül, bizalmatlanul méregetjük egymást: ki mikor harap oda? A sintértelep vicsorgó kutyákkal kedélyesebb hely lehet.

Az AikiMag-ot erre hoztuk létre: hogy beszélgessünk arról, amit mindannyian szeretünk, az aikidóról. Mindenkinek joga van beleszólni, legyen olyan, aki két edzésen járt idáig, vagy olyan, aki 30 éve tartja az edzéseket.

És még valami: nincs olyan, hogy valakinek ne lehessen véleménye. Minél nagyobb mestert látsz, az illető annál többet szerepel, annál több véleményt generálhat maga körül. Minél több videót látsz róla, minél többet látod az edzőtáborokon, annál jobban meg tudod ítélni, annál biztosabban tudsz róla véleményt mondani. Ne félj elmondani a véleményed. Ne félj soha kérdezni. Ne félj odamenni. Ne félj a találkozástól, a véleményektől, a beszélgetéstől. A legtöbb aikido-mester nyitott és érdeklődő, kíváncsi a visszajelzésekre.

Minden aikido mester a tanítványai révén aikido-mester. Nélkülük és a véleményük nélkül csupán egy jó mozgású pedagógus. Minden aikido-mestert ki lehet tárgyalni, bírálni lehet, véleményt lehet róla alkotni. Aki ezen megsértődik, ne álljon ki középre, mutogatni a technikákat (és saját magát). Aikido-mesternek lenni bizonyos fokú exhibicionizmussal jár, ami értelemszerűen vonzza a véleményeket, olykor a kritikát is. A bölcs mesterek a kritikát a saját fejlődésükre használják és tanulnak belőle. Az ostobák megsértődnek.

Szóval, kedves aikidósok: beszélgessetek egymással! Beszélgessetek az aikidóról, beszélgessetek a mesterekről, a technikákról. Kritizáljatok! Alkossatok véleményt! Ez is a fejlődés útja.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://aikimag.blog.hu/api/trackback/id/tr335489276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.