Korábban már írtam arról, hogyan sikerült megváltoztatnom az életemet, amit valahol annak is köszönhetek, hogy elkezdtem aikidózni. De arra még nem igazán tértem ki, hogyan kezdtem és milyenek voltak az első lépések és miért tartok ott, hogy lassan, de biztosan saját dojot nyissak.

Az aikidós sztorim 2004 októberében kezdődött. Az életem felfelé szálló ágban volt akkor, több fronton is reform következett be, többek között visszaköltöztem Budapestre, ami teljesen új lehetőségeket nyitott meg számomra. 

2004-ben hagytam abba a rapszodikusan űzött íjászatot és az úszást, mindkettőt más miatt. Élveztem a megnövekedett szabadidő nyújtotta kényelmet az életemben, aztán nyáron úgy jöttem haza a Művészetek Völgyéből, hogy pokolian elkezdett fájni a derekam. Nem bírtam hátradőlni, szóval nem volt mese, elmentem orvoshoz. Egy röntgen után azonnal felvágták a hátamat a gerinc tövénél, mert kiderült, hogy sipoly van benne, ami ráadásul be is gyulladt. Ülőmunka, azt mondták. Ez nagyon felrázott. Elkezdtem keresni, mi a francot is csinálhatnék magammal. Sok mindent eleve kizártam: nem akartam fitness terembe menni, nem akartam futni, igazából nem akartam semmi olyat csinálni ami dinamikus, amiben lesérülhetek és ami unalmas. Aztán megnéztem a Szellemkutyát. Jim Jarmusch nagy rajongójaként természetesen tetszett a film, viszont a Hagakure idézetek nagyon megfogtak benne, oly annyira, hogy megvettem a könyv magyar kiadását és elkezdtem forgatni, sőt különböző partik alkalmával megkértem az ismerőseimet, hogy pörgessenek bele és bökjenek rá egy sztorira, aztán olvassák fel. Mindenkinek tetszettek ezek a messziről jött tanmesék, amiknek én eléggé a hatása alá kerültem és el is kezdtem nézelődni, hogy milyen harcművészet lenne a nekem való.

Gondolkoztam kyudoban, az íjászat után jó ötletnek tűnt, de ezt elvetettem, mert kicsit egysíkúnak láttam. Az ütős-rúgós harcművészetektől tartottam egy kicsit, úgy gondoltam, hogy a merev izomzatommal és a rossz kondimmal csak holtsúly lennék azokon az edzéseken. Kicsit fontolgattam a judo-t, amihez volt már szerencsém gyerekkoromban, de valahogy nem vágytam igazán vissza abba a világba. Mi lehet még? Kard? Áhhh, ahhoz is túl béna vagyok - adtam magamnak a következő jó tanácsot.

Végül egy "véletlen" összefutás adta meg a lökést: kiderült, hogy egy újdonsült ismerősöm aikidózik. Nekem lövésem nem volt, hogy mi az, leszámítva a Seagal filmeket, de annyi jót mesélt róla a srác, hogy úgy voltam vele: mi bajom lehet? Csapjunk a lecsóba!

Lementem hát mackó gatyában az első edzésre és fogalmam nem volt róla, hogy mi megy itt. Az egy dolog, hogy képtelen voltam seizában ülni pár másodpercnél tovább, de a judo után baromira viccesnek tűntek a "maguktól" zakózó emberek. Emlékszem, hogy az első edzés végi kokyu-ho-t én még úgy vettem mint földharc és annak rendje módja szerint leszorítottam szerencsétlen páromat :D 

De valami megfogott az instruktor (Tóth Imre) mozgásában. Légies volt, könnyed és mégis éreztem rajta, hogy ez igen, itt van valami... Szóval elkezdtem járogatni, de megfogadtam, hogy addig nem veszek ruhát, amíg nem érzem azt, hogy ezt komolyan szeretném csinálni (a képek pont akkor készültek, amikor otthon először felvettem a vadiúj gi-met).

Soha nem felejtem el az első másfél évet, amikor minden olyan nagynak, rejtélyesnek és elérhetetlennek tűnt. Őszintén szólva, akkor nem hittem volna, hogy eljutok oda, ahol ma tartok, de menet közben nagyon sok minden megváltozott bennem és ennek hatására körülöttem is. Az is megváltozott (többször is) ahogy az aikidót látom. Korábban ez volt számomra A Harcművészet, ma már a budo egyik formájának látom.

Miért maradtam és miért tervezek dojót nyitni? Mert még mindig ez a legnagyobb talány számomra. Olyan érzésem van, hogy minél többet gyakorlok, annál kevesebbet tudok róla. Sokat segített, hogy más művészeteket is kipróbáltam, jó az aikidót más stílusok tükrében látni. Úgy gondolom, hogy a személyiség fejlesztésnek egy nagyszerű eszköze az, amit csinálunk és ha elkezdünk foglalkozni egy kicsit a gyakorlati alkalmazhatóságával - szem előtt tartva az alap értékeket - akkor rájövünk, hogy mennyit kell fejlesztenünk magunkat: a testünket, a szellemünket és a lelkünket. Ez lesz az a pont amikor rájövünk, hogy maga az életünk az, amire gyakorlunk, hiszen az élet az egy küzdelem és nem mindegy, hogy tudunk és akarunk küzdeni vagy sem? Az aikido egy nehéz út. Nagyon idealista felfogást kölcsönöz a gyakorlóinak, ami sok esetben nem tűnhet életképesnek a mai világban: elengedés, ellent nem állás, empátia. Valahol pont ezek azok az értékek, amik alulreprezentáltak a mai társadalomban. Viszont, ha van türelmed, kitartásod, szemed, szíved és eszed, akkor igenis elsajátítható ez a felfogás és azonnal érthetővé válik, hogy ez a választás egy életre szól.

Ha ránézek a képeimre, akkor az jut az eszembe, hogy bár nem hittem magamban, számos területen alulértékeltem a képességeimet, mégis képes voltam az elmúlt években olyan dolgokra, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam és ebben nagyon sokat köszönhetek az aikidónak. Remélem a "jól sikerült" képek másoknak is meghozzák a kedvet, hogy belevágjanak és változtassanak magukon!