Úgy kezdődött az egész, hogy már egy jó ideje kerestem azt milyen sportot is válasszak magamnak. Rólam tudni kell, hogy iszonyatosan lusta és kényelmes ember vagyok, nem szeretek ok nélkül felkelni a fotelből, viszont enni, inni azt szeretek. Sajnos ez odáig fajult, hogy 34 évesen átléptem az „álom” súlyhatárt, ami a 120 kg. Ekkor és sok-sok rokoni, baráti unszolásra úgy döntöttem elég volt a léha életmódból és keresek magamnak valami sportot. A konditermet már próbáltam, de az nem a magamfajta embernek való. Labdajátékokban nem vagyok valami ügyes, így a fociban is csak kapusi posztig jutottam el, és azt is azért, mert akkora darab állat vagyok, hogy a labda már nem fér be tőlem a kapuba. Futni utálok és sosem tudtam, filozófiám megegyezik Gandalféval, azaz „fussatok bolondok”. Most akkor mégis mit csináljak? Kezdő pattanásos korszakomban volt egy kisebb kilengésem az akkor oly divatos Shotokan Karate-Do stílusa felé és nagyjából az első sikeres vizsgámig – meg ne kérdezzétek hány kyu, mert fogalmam sincsen róla - tartott ez az időszak, akkorra már túl bonyolultnak ítéltem a mozgásformát, a katákat és minden egyebet, ami a karatéra való járás jelentett. Viszont a harcművészet mindig is érdekelt, mert tetszett benne, hogy olyan szépen, folyamatosan, légiesen, kecsesen mozognak, akrobatákat megszégyenítő mozgáskultúrával. Igen, mindig is élt bennem az, hogy ilyet én is szeretnék csinálni, s mellé az a tudat is, hogy sosem leszek rá képes, mert mindig is kövér kissrác voltam, és felnőttként sem vagyok egy Brad Pitt testű.

Aztán ott volt Steven Seagal – akit sokan nem tartanak ugyan színésznek – és az ő filmjei egy fura „verekedési” móddal voltak tele, amit aikidonak hívnak. Akkoriban mikor az első filmjeit láttam még a dolog technikai háttere nem érdekelt annyira, mint a szépsége.

Most viszont, hogy sportot kerestem valahogy beleakadtam az aikidoba és e-mailezni kezdtem két kerületi dojo vezetőjével is, akik közül egyikük nem adta fel olyan könnyen az új tanítványokért folyatott harcot, mert még a sokadik kifogáskeresésem után is megtalált, ráadásul egy viszonylag hosszú szünet után. Tavaly augusztus 31-én jött az e-mail, úgy emlékszik engem érdekelt az aikido és ha még mindig így van másnap délután indul az új kezdő csoportjuk és azon szeretettel látnak. Itt még bepróbálkoztam azzal – ami a ténynek meg is felelt – hogy jelenleg nincs pénzem, mert nem kaptam még meg a fizumat, mehetek-e így is, és láss csodát azt írta, hogy mindegy, akkor is menjek.

Szóval eljutottam életem első edzésére, ami nagyon szokatlan volt, de nagyon tetszett és azt eredményezte, hogy 3 napig alig bírtam még a WC-re is ráülni. Ám tőlem furcsa módon nem adtam fel első próbálkozás után és egy edzést kihagyva a többin már jelen voltam.

Mesterem említette ugyan, hogy ez nem egy könnyű, hanem hosszú és nehéz út, de az időintervallumokat tekintve kissé tévúton jártam. Azt gondoltam nagy naivan, hogy több évnyi – majdnem egy évtizednyi – karosszékben sportolás után viszonylag könnyen fog menni a dolog. Elárulhatom nem ment/megy könnyen, minden edzésen totálisan kimerülök, ám érdekes módon mégis sokkal több energiám van utána.

Ha gyakoroljátok az aikidot, vagy valami fogalmatok van róla, akkor tudhatjátok, hogy az egyik alap a pontosan kivitelezett ukemi – avagy gurulás – amit lehet előre, hátulra, oldalra, alapállásból, vagy shikkoból – egyfajta térden állás – végrehajtani. Mindez nem tűnik olyan hjaj de bonyolultnak, ám mikor csinálod igenis lehetnek problémáid a kéztartással – tegatana – vagy azzal hogy nem engeded bele a lendületed az ukemibe. Igazából nekem is ezzel van egyfajta válságom és nem értem miért félek tőle, de mégis van bennem egy gát, hogy elengedjem magam és ne görcsöljek azon milyen lesz. Azt gondoltam 5 hónap elég lesz az ukemik tökéletes elsajátításához, de ha belegondolok 8-10 év henyélés után ez nem biztos, hogy reális elvárás. S ez az amivel az embernek meg kell küzdeni a fizikai végrehajtáson kívül, a saját elvárásainak legyőzése, vagy leginkább helyes mértékre terelésével. Igenis türelmesnek kell lenni és időt adni, odafigyelni, gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni. Az aikidot máshogy nem lehet csinálni csak teljes odaadással, fél szívvel lehetetlen. S semmiképp se legyünk olyanok, mint a türelmetlen cégvezetők, akik a rövidtávot rögtön, a középtávot hetekben, a hosszútávot fél-, maximum egy évben értelmezik. Ahogy mondani szokták, Rómát sem egy nap alatt építették fel.