Gyanakodva kezdtem el nézni a Rurouni Kenshin című filmet, mert a mai új japán filmekben jellemző irreális repkedésektől és színpadias vérfröccsenésektől a falra mászom. Na ebben a filmben nem volt. Vagyis elismerően kevés. A történetet nem akarom elmesélni, csak annyit, hogy egy olyan férfiről szól, (akibe, miután rájöttem, hogy nem nő, belezúgtam) aki arra törekszik, hogy úgy harcoljon és úgy győzzön, hogy nem öl meg senkit. Kenshin ugyanis mondhatni bérgyilkos volt régen, és finoman szólva nem lelte örömét az öldöklésben, nem érezte úgy, hogy célpontjai megérdemelték a halált. Sőt ez a trauma változtatta meg és ez egész életében elkíséri. Szó szerint magán viseli ennek sebeit. Ezt muszáj elmondanom, mert nagyon romantikus. Az arcán van egy "x" alakú sebhely: az egyik vágást attól a férfitól kapta, akit megölt, a másikat, ami keresztezi, pedig a férfi menyasszonyától.
Kenshin egy sajátos kardot hord magánál, a sakabatou-t. Ennek az a jellegzetessége, hogy az éle pont az ellentétes oldalon van, vagyis nem lehet vele ölni. Persze ha valaki nagyon akar, lehet vele; ez inkább jelképes dolog: ha az ember rendesen fogja a kardot, akkor bizony tompa az „éle”. Van is a filmben egy nagy csatajelenet, ahol karddal arat, de ott bizony egy csepp vér sem hullik. Nagyon tetszik ez a hozzáállás. Arra emlékeztet kicsit, amiért mi gyakorlunk edzésen, hiszen a kardot ölésre találták fel, nekem is van, de persze egészen másra használom ;)

Amikor Kenshin az egyik „főellenséggel” harcol, akkor azt kérdi a férfi Kenshintől: „Azt hiszed, legyőzhetsz úgy, hogy életben hagysz?” – „Azon leszek!” – válaszolta. Ez több mint szép. Az a legteljesebb győzelem, ha valakit úgy győz le az ember, hogy a másik ennek tudatában van, és elismeri vereségét, az ölés csak a másik elhallgattatása, akkor nincs megadva a lehetőség, hogy a másik változtasson: viselkedésén, gondolkodásán. Vagyis tulajdonképpen nincs legyőzve. Az igazi győzelem az elmében való győzelem, nem fizikai. „Ahhoz, hogy legyőzd az ellenfelet, nem kell megölnöd. Győzd le a haragot, ami benne lobog, és többé már nem is az ellenséged. Az igazi ellenség a düh.” (Star Wars) (Bocs, ezt muszáj volt.)
Ennek, mint a legtöbb ilyesfajta harcművészeti gondolatnak van az életben is példája. Gondoljunk csak arra, hogy győztünk-e egy vitában ha a kihívásra válaszként az illetőre rácsaptuk az ajtót?

Ezért nem volt a film, a harci jelenetek elcsépeltek, mert nem az ölés colt a cél a harcban, mint általában.
A zenéje pedig eszméletlen jó! Íme:

A film (ugyanezzel a címmel) egy animén alapszik. (Ami szerintem meglátszik, nem csak a szembetűnő animés frizurából, hanem mert nem kaszabolásból áll a film, hanem mély tartalom van mögötte. Szerintem általában az animék átgondoltabbak, mint néhány film.)

(Lesz második része, idén szeptemberben jön.)

Ez nem lett igazi filmkritika, hiszen semmi negatívat nem mondtam el a filmről, de valahogy nem is volt kedvem bármibe belekötni.

Trailer: