Ezt sosem szerettem volna mondani. Ebből szerintem sok vita volt, van, lesz. Értelmetlennek találtam azt, hogy azon vitatkozzunk, ki hogyan csinálja, hiszen elvileg mindegyik lehet jó. Lehetnek egymásnak ellentmondó, de igaz magyarázatok. Viszont amikor olyan mozdulatokat látok pár danos emberektől, amiken vagy elröhögöm magam, vagy kiver a víz, akkor azért elgondolkozok, hogy biztos-e, hogy mindegyik megoldás jó.

És most nem arról van szó, hogy mindenki másképp csinálja, mindenki más egy kicsit, hanem arról, hogy valakinek fogalma sincs arról, hogy mit csinál. Mert ezt látom. Amikor például egy ushiro ryote dori-t támadó uke, aki szemből érkezik aztán gondolkodás nélkül körbefutkározza a torit (miközben a tori szinte mozdulatlan) azon töprengek, hogy neki vajon elmagyarázták-e, hogy mi az a támadás. Szívesen megkérdezném tőle, hogy „tudod, hogy mit csinálsz, és miért?” Azt látom, hogy fogalma sincs, hogy mi fog történni: a testével nem tudja, mert nem veszi a másik test üzeneteit; max a feszítéseket érzi, de az apró üzeneteket már nem, csak az eszével tudja, hogy „mit kell csinálni”. Nem érti a saját mozdulatait, és ez egy cseppet sem zavarja.

Könnyen észrevehetem a hiányosságokat, de nem látom, hogy ezek kompenzálására mit adnak ők hozzá, mi az ő céljuk.

Erről beszélek, nézzétek meg a videó elejét:

(Kattins a "Tovább"-gombra és olvasd el az egész bejegyzést!)

Nem szeretem azt mondani, hogy az én aikidóm / a mi aikidónk / az az aikido, amit nekem tanítanak a jó, a többi nem. Sok féle változatot látok, de mi sem fogadunk el mindent fenntartások nélkül. Gyakran kérdezünk. De általában kérdezés nélkül is ott a magyarázat. A magyarázat kell, hogy tudjuk, mit miért csinálunk. Ha nem tudjuk, miért mozdulunk úgy ahogy, akkor abból hogyan lesz hiteles aikido? Egyáltalán hogyan leszünk mi hitelesek?

Persze nem kell átesni a ló túloldalára, nem kell mindent elmagyarázni, mert akkor 2 órát ücsöröghetnénk a tatamin. Az aikido egy része önmaga megérttetése: ha figyelünk. Vannak olyan esetek, amikor ha nem is tudjuk a magyarázatot az összes mozdulatunkra, de út közben megértjük: gyakorlás közben. Mert figyelünk. Figyelünk arra, mi történik bennünk és a másikban, és milyen hatással van ránk. De ehhez meg kell tanulni figyelni, meg kell tanulni érzékelni a másikat. Nem csak a feszítéseket érezzük, hanem az apró, finom mozdulatokat. Ha csak a feszítésekre és erős ingerekre tudunk reagálni, akkor egyrészt sok fájdalmat elszenvedünk (ami ugyebár kikészíti az ízületeket), másrészt állandóan meglepődünk, mert nem vettük észre az apró előzetes jeleket, hogy tudnánk mi fog történni.

***
A fenti ukén a meglepődés sorozatát látom. De ez csak egy példa a sok közül. Az a baj, hogy sokan elfogadják, amit kapnak, mert ez „aikido”, „ezt így kell csinálni” és nem akarják megérteni, nem kérdeznek, csak csinálják és így értelmetlen és hiteltelen lesz az, amit csinálnak. Az aikidót csak úgy lehet hitelesen gyakorolni, hogy az ember folyamatosan meg akarja érteni, állandóan figyel és tanulmányozza: az aikidót és önmagát.

Persze ezzel senkinek nem akarok nekitámadni. Ez csak egy kezdő aikidóka meglátásai.

Kérdés, hogy egyes dojókban kivesznek-e az aikido alapelvei, és ők már nem aikidóznak, vagy lehet-e az aikidónak ennyire különböző értelmezései?

Csak arról van-e szó, hogy mindenkinek más fontos, és saját magára alakítja ezt a harcművészetet, vagy pedig ilyenkor egy új harcművészet születik, amit már máshogy kellene nevezni, ami sokkal inkább illik ahhoz, amit csinálnak?

Miért nevezzük ezt a harmónia, a béke művészetének, amikor ezen a videón egyértelmű az agresszió? Nyugodtan csinálják úgy ahogy gondolják, de megtévesztő ezt „aikidó”-nak hívni. (Nem is beszélve arról, hogy ha megfigyeled az ukét - nem támad rendesen. Így rettentő könnyű valakinek az ízületeit facsargatni. Kapna egy rendes pofont a szakállas csávó - mindjárt nem lenne ilyen kegyetlen... - a szerk.)

Ha valaki feltalál valamit, akkor igyekszik olyan nevet adni neki, ami a legjobban kifejezi, és ha idővel (egy-egy ágazata) megváltozik és elveszti az alapjait, és új célok jelennek meg benne a régiek helyett, akkor új névre van szüksége. A harcművészet tartalma széleskörű, minden megtalálja benne a helyét, és ha mégsem, akkor új ág születik, és még színesebb lesz. Egy ágazatba nem lehet belepasszírozni ennyi mindent, mert ebből csak zavar lesz. Ha bárminek megváltoznak az alapelvei, akkor az már valami más lesz.

Az „az én aikidóm a jó, nem a tiéd”- viták alapja az, hogy ugyan azon a néven illetünk különböző dolgokat.