Odafelé a GPS a legrövidebb utat választotta. Vagyis át egy valaha lebetonozott, ám mostanra földúttá vált, hatalmas kátyúkkal tarkított úton. Keresztül a román szegénynegyeden, a kóbor ebeken. Végül megérkezni a szállásra, ahonnan mindig 20 perc séta volt a dojo. Ahol 4-500 aikidóssal edzeni egy olyan teremben, ahol két ablakot lehetett kinyitni bukóra... hazafele már a kezünket alig bírtuk emelni.

Próbálom a benyomásaimat röviden összefoglalni, kattints a tovább gombra, ha el szeretnéd olvasni az IAF-edzőtábor beszámolóját!

Okay, lelövöm a poént: igen, egy percig engem is megdobált Waka sensei, suwari waza shomen uchi irimi nagéból, de olyan gyors volt, hogy alig bírtam követni.

Balról jobbra: Kei Izawa, Vilko Wriesman (háttal) és Ulf Evenas; Waka sensei edzésén (fotó: Cristina Fericean)

Most, hogy mindenki felsóhajtott és irigykedik, nézzük, mi történt még:

Írt egy aikidós barátom Berlinből, hogy ő menne Kolozsvárra, mi megyünk-e. Monostory Miklós barátom is írt a Facebook-on, hogy ő megy, jön-e még valaki? Így aztán eldöntöttük, hogy megyünk. A berlini srác persze két nappal az indulás előtt visszamondta, így hárman, illetve kutyástul négyen mentünk együtt. Nem bántuk meg: hatalmas élménnyel gazdagodtunk.

Át a nyomornegyeden

A GPS rávezetett bennünket egy hajdani betonútra, át a dombokon, át a kátyúkon, keresztül a román szegénynegyeden - 16 éves lányok karjukon csecsemőkkel, kóbor kutyák, lovaskocsikon lakó családok, se világítás, se csatornázás, amit el tudsz képzelni -, míg végül sikerült kilyukadnunk Kolozsváron. Nem volt egyszerű. De Kolozsvár gyönyörű:

Kolozsvárban az a nagyon jó és nagyon rossz, hogy teljesen végletes. Egyszerre modern (wi-fi és nyugati autók), aztán a következő sarkon belebotlasz abba, hogy nincs járda, vagy az épület éppen összedőlni készül. Megvan a régi belváros, körülötte a szocialista építészet beton remekei, azon túl meg a bevásárlóközpontok és a vidéki házacskák. Egyik pillanatban végtelenül román, a másikban magyar... a román aikidós srácok mind beszélnek angolul (az edzőtábor nyelve is angol volt), de a pincéreknek mindez nem sikerül. Se németül. Se franciául. Magyarul is csak néha.

Még egy fura dolog: nagyon nehéz rávenni a románokat, hogy mosolyogjanak. Amikor idegent látnak, szigorú arccal néznek rád és mindjárt azt várják, hogy beszólsz nekik, vagy leharapod a fejüket. Teljesen le vannak döbbenve, amikor valaki kedvesen kérdez, vagy mosolyog. Nem tudnak vele mit kezdeni.

A teremben egy gombostűt nem lehet leejteni

Az edzések izzasztóak, nem mintha el lehetne férni: Waka sensei óráján 500 aikidós tolong egy sportcsarnokban, ahol négy darab ablakot lehet bukóra kinyitni. A nézőkön csak attól folyik az izzadtság, hogy bent vannak és ülnek. (A szagot nem ecsetelem.) Az edzőruhám fél óra múlva csatakos, a velem edző holland lány diszkréten a gíjébe törli a kezét minden irimi nage után.

Egy egész mentős csapat és vagy 20 láthatósági mellényes gondoskodik arról, hogy az emberek biztonságban és rendben tudjanak edzeni. Fotózni csak engedéllyel. Hiába kérik, hogy mindenki kapcsolja ki a mobilját: folyton megszólal egy-egy valahonnan.

Kei Izawa sensei edzésének vége: ezt a képet tudtuk ellőni, mielőtt ránk szóltak, hogy ne fényképezzünk - de mitől féltek?

Tömeg

A románok ugyanúgy aikidóznak, mint a magyarok: a hakamások kissé lenézően bánnak egyes esetekben a kezdőkkel, de a kezdők meg nagyon igyekeznek. Keveseknek sikerül lemásolni a mesterek mozdulatait, de legalább próbálják. Kevés az idegesítően szenyózó, blokkoló aikidós, de jócskán vannak, akik azt se tudják, melyik a bal kezük és a jobb lábuk. Extrém eset: hakamás lánynak fogalma sincs a hátulról jövő támadásokról, látszik, hogy még soha az életben nem csinálta. Másik extrém eset: a holland srác kidob shiho nagéból a tatamiról, a linóleumon landolok; a körülöttünk lévők egyként segítenek fel és kérdezik meg, még élek-e. Persze, hogy élek, de megtudtam, milyen a szabadesés a tatamin kívül. Fáj, de még élek. Innen szeretném megköszönni egykori mesteremnek, Kökény Tibornak, hogy megtanított esni.

Edzek egy peruival, több svéddel, ukránnal, angollal, göröggel, írrel, aki Görögországban él... rengeteg hollanddal és románnal. Magyarok, Magyarországról csak ketten vagyunk, akik edzenek. (Helló, te, aki ezt olvasod: hol voltál...?)

Shiho nage: Christian Tissier és az uke Dorin Marchis, az edzőtábor szervezője, a román aikikai vezetője (fotó: Cristina Fericean)

Sihanok és Waka sensei

Minden meghívott mester igyekszik megmutatni a saját aikidóját - nem foglalkoznak azzal, ki honnan jött és mit tud, ők bemutatják, mit gondolnak az aikidóról. Ulf Evenas sihan bemutatja Saito sensei aikidóját - amennyire idősödő teste engedi. Én nem találok benne sok örömöt, viszont az időzítésről mondott hasonlata ("Olyan, mint amikor általános iskolás korunkban azzal poénkodtunk, hogy kihúzzuk a széket valakinek a feneke alól pont akkor, amikor leülne - se korábban, se később") örökre megragad.

Télapó: Ulf Evenas sihan edzésén jól el lehetett férni (fotó: Cristina Fericean)

Christian Tissier nekem a megszokott, dinamikus aikidóját mutatja, sokan nehezen értik meg, hogy az ukét nem toljuk-húzzuk soha. John Rogers csendre inti az aikidósokat, sokat nyújt és hűvösen, távolságtartó ír módjára mutat be pár technikát - nagyon lassan és mély koncentrációval. Kei Izawa, egy japán mester az Egyesült Államokból sokat dolgozik judo-szerű dobásokkal.

Peter Goldsbury és az ukéja: a holland aikidósok egyik vezetője, aki aztán kidobott a tatamiról (fotó: Cristina Fericean)

Peter Goldsbury, aki Hiroshimában gyakorol és a Nemzetközi Aikido Szövetség elnöke, már nagyon öreg - 80 éves múlt- , alig mozog - bár kellemes személyiség, jól lehet vele beszélgetni, az edzése, a bemutatója is erőtlen, megfáradt. Ebben a korban, nem is csoda. Viszont mély tisztelet övezte - ha ilyen idős leszek, szeretnék én is így mozogni, legalább.

Waka sensei edzésén egy tűt sem lehetett leejteni, voltunk vagy ötszázan (fotó: Cristina Fericean)

Waka sensei - Mitsuteru Ueshiba, az alapító dédunokája - nagyon fiatal, az edzést nagyon élvezi, vigyorogva csapdos oda a tatamihoz. Rendkívül dinamikus, végre egy aikidós, aki mélyre süllyeszt és képes hamni handachiban is bemutatót tartani úgy, hogy eláll a szavunk. Pörög, mint búgócsiga, keveset magyaráz, azt is inkább úgy, hogy "itt emeld fel a kezed, itt meg vágj le". Kár, hogy nem ismerkedhetünk meg a gondolataival, mert csak a technikákat magyarázza el.

Hazafele

Részt vettünk három nap alatt tizenkét edzésen, megkóstoltuk Kolozsvár söreit (... ott van pl. az Ursus sörgyár Kolozsváron, amiről a cég azt állítja: Románia söre 1878 óta... hol volt még 1878-ban Románia Kolozsvártól...? Mindegy, egy kis történelemhamisítás belefér a marketingbe, a sör nagyon finom), jót trécseltünk a szombat esti sayonara-partyn és megismerkedtünk egy csomó remek emberrel - egyszóval, érdemes volt elmenni.

A rögzítés is öröm: mindenki szeretett volna edzeni Waka sensei-jel - a gyerekek pl. szinte ráugrottak (fotó: Cristina Fericean)

Ja, hogy mit beszéltek át a kongresszuson a fontos aikidósok? Azt ugyan elmondták egy sajtótájékoztató keretében, de sem a sajtólistán nem voltunk fent az AikiMaggal, később pedig Peter Goldsbury is csak olyasmiket mondott, hogy a "tagországok és a szervezet kapcsolatát vitatták meg". amikor megkérdeztem Magyarország helyzetéről, emlékezett rá, hogy járt már nálunk ("Budapest is a beautiful city"), illetve, hogy edzett együtt 1985-ben Gollob Szabolccsal. Szóval, diplomáciai szempontból nagyot hagytunk ki - a magyar aikidónak lehetett volna esélye, hogy némileg megmutassa magát a nemzetközi aikidós élet krémjének. Nem tette.

Waka sensei egyébként októberben Szlovákiába látogat. Ott még megpróbálhatunk elérni valamit, bár az IAF akkor nem lesz már ott... legkorábban 2016-ban, Japánban lesz újabb nagy gyűlése.