E-mail-ben kaptuk ezt az interjút, ajánljuk sok szeretettel. Ne feledd, ha küldesz nekünk írást, szívesen lehozzuk, ha megüti a mércét.
Nagyon köszönöm! – ennyit talán mindenki tud japánul. Az, aki csak kicsit is érdeklődik a felkelő nap országának kultúrája iránt, vagy aki gyerekkorában végignézte a Shogun-sorozatot, netán a közelmúltban a Kill Bill című filmet. A másik ember felé irányuló tiszteletre és ennek kinyilvánítására is sokat adó japánok között gyakran elhangzik ez a mondat. Lassan pedig egy éve lesz, hogy heti rendszerességgel hagyja el egy kelenföldi fiatalember száját is, és már egyáltalán nem tartozik számára a kimondhatatlan nyelvtörők közé.
- Tamás, kérlek, mesélj nekünk a „japán nyelvvel” való megismerkedésed hátteréről!
- Az egész ügy pár évvel ezelőtt azzal kezdődött, hogy nagyjából kéthavonta előjött egy olyan deréktáji fájdalom nálam, ami komoly problémát jelentett számomra a mindennapokban. Gyakorlatilag az ágyból felkelni sem tudtam a legrosszabb pillanatokban, sőt fekvő helyzetben a lábaim megmozdítása is valódi kihívás volt. Ha pár fájdalomcsillapító után sántikálva menni tudtam, az már egy szerencsés pillanat volt.
- Ez nem hangzik túl jól. Mi okozta ezt a panaszt?
- Sokáig járkáltam mindenféle kivizsgálásokra, aztán végül a kisfiamhoz rendszeren járó gyógytornász hölgy javasolt egy szakembert, aki néhány alkalom után megállapította, hogy a keresztcsontom és a csípőcsontom tájékán lehet valami grimbusz. Az előírt gyógytorna hatására rohamosan javult az állapotom, de amikor azt hittem, hogy mindent kibírok, egy egyszerű lépcsőn felszaladást követően ismét visszaestem. Nagyon nehezemre esett elfogadni, hogy innentől kezdve elfelejthetem a kerékpározást, a focizást, a kosárlabdázást, a futást, gyakorlatilag mondhatjuk, hogy minden sportot.
- Hány éves voltál ekkor?
- 34 éves voltam, és már több mint 10 éve irodai munkát végeztem számítógép előtt. Egyszóval irodakukac voltam, és nem mondhatnám, hogy sokat foglalkoztam az egészségemmel. Úgy voltam vele, hogy ráérek majd 50-60 évesen aggódni azokon a sokat szajkózott mozgásszervi problémákon, mindent kibírok. Ezt hamar felül kellett bírálnom…
- És hogy jön a képbe az Aikido?
- Őszintén szólva, tele lett a hócipőm a gondolattal, hogy kéthavonta végig kell szenvednem ezt a tortúrát harmincegynéhány évesen. Nyugodtan mondhatom, hogy inkább dühös voltam, és elhatároztam, hogy márpedig ezt nem fogadom el. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi lehet az a mozgás, amit rendszeresen tudnék végezni, és mégsem okozná szisztematikusan a „lerobbanásomat”. A testépítés és társai szóba sem jöhettek, és sem éreztem kedvet, hogy csatlakozzak valamelyik „irodista”-válogatotthoz, hogy a nap közben begyűjtött gőzt esténként kieresztendő, a baráti lazítás helyett halálosan komolyan vett focimeccseken tapasztalható acsarkodásban vegyek részt. A küzdősportok igazából szintén a kizárt kategóriák közé lettek sorolva, mert ahhoz sem éreztem túl nagy indíttatást, hogy szétpüföltessem magam minden héten. Szóval eléggé zsákutcában voltam, amikor a nagyobbik kisfiam judo-edzésén megláttam, hogy teljesen kezdők számára felvételt hirdetnek az Aikido Újbuda Körbe, az AUK-ba.
- Tudtad, hogy mit jelent az Aikido valójában?
- Nem igazán, persze csak, ha Steven Seagal „munkásságának” még gyerekkoromban történt megismerése nem számít annak ☺. Kicsit utána olvasgattam az Aikidónak, és ezután megkerestem a 3 danos Balázs Gábort, aki az AUK szervezési feladatait végzi. Gábor azonnal bátorított, hogy mindenképp tegyek egy próbát, amit meg is tettem, és nagyon nem bántam meg. A Magyar László 4. danos Sensei szakmai irányítása alatt működő dojóba először kicsit izgulva léptem be, de nagyon nyitottan fogadtak és nem éreztem, hogy a kezdeti „bénázásom” miatt szégyellni kellene magamat. Elképesztő és egyben nagyon tiszteletre méltó volt számomra az, ahogyan a többiek egymást segítve gyakorolták a technikákat, amelyeket a Sensei legtöbbször a humort sem mellőzve mutatott be, amire egyáltalán nem számítottam egy harcművészeti edzésen.
- Hogyan zajlik egy edzés az AUK-ban?
- Egy rövid meditációt követően bemelegítés, az ízületek átmozgatása következik, aztán a Sensei által bemutatott technikákat gyakoroljuk. A külső szemlélő számára ez úgy tűnhet, hogy komolytalan, és fizikailag nem megerőltető. Nekik azt javasolnám, hogy próbálják ki, és utána alkossanak véleményt! Az én egérgörgőzésen edződött és a számítógép előtt való üléstől elmacskásodott vázrendszeremnek az első alkalmak után igencsak volt min elgondolkodnia! A heti kétszeri 1,5 órás edzés után esténként hazaérve igazi, jóleső fáradtságot éreztem és az, hogy január óta rendszeresen járok edzésekre, a hangulatomra is nagyon pozitív hatással van.
- Mit kell ezen a „hangulatjavító” hatáson érteni?
- Azt tudni kell, hogy mint az összes távol-keleti sport vagy harcművészet nemcsak a fizikális felkészüléssel foglalkozik. Az Aikido is ilyen, ha az ember komolyan szeretné tanulmányozni ezt az Utat, akkor át kell hangolnia magát. Számomra az a lényege, hogy nemcsak a testmozgást kell értékelni benne, hanem az egészet mintegy testi és lelki önfejlesztést fogom fel, és mióta rendszeresen edzek, a napközbeni stresszt is sokkal jobban kezelem.
- Fennáll-e a sérülés veszélye a gyakorlás közben?
- Mivel harcművészetről van szó, természetesen benne van a pakliban, de – és ami az Aikidóban nekem nagyon szimpatikus – nem azon van a hangsúly, hogy a másikat mintegy „megsemmisítsük”. Az én olvasatomban: egy együttes mozgássorozat végén a támadás kivédése a cél, de úgy, hogy a támadónak esélyt adunk, hogy „jobb belátásra bírja önmagát”. Ha gyakorlás közben a felek együtt dolgoznak, minimális a sérülés kockázata.
- Van valami igazán emlékezetes számodra az eddigi Aikido „karrieredből”?
- Természetesen az első vizsgám, a 7. kyu fokozat megszerzése egy ilyen momentum, illetve amikor átvehettem az erről szóló oklevelet Magyar Senseitől hatalmas büszkeséggel töltött el. De ami leginkább jelképezi számomra a hozzáállásom változását az még egy tavaszi edzéshez köthető. Akkor még csak pár hete jártam az AUK-ba, és megint éreztem, hogy kezd beállni a derekam. Az évek alatt kifejlődött irodai lustaságom azt mondta belül, hogy hagyjam ki az edzést és inkább pihentessem a derekam. Viszont megszólalt egy másik hang is, ami nagyon határozottan azt mondta: „Nem lehetsz ekkora puhány! Fogod a gidet (gyakorló ruha) meg a fából készült fegyvereidet és tűnés edzésre! Vita nincs!” Ez utóbbira hallgattam, és mire hazaértem este, már nyoma sem volt a fájdalomnak. Ezt soha nem felejtem el, és eszerint cselekszem azóta is.
- Mit tanácsolsz azoknak, akik fontolgatják az Aikido kipróbálását?
- Azt, hogy ne fontolgassák tovább, hanem lépjenek: keressenek egy dojo-t, és kezdjék el a gyakorlást! De ami a legfontosabb: mindenkinek javaslom, hogy ne hagyja, hogy a belül lakó lusta kisördög legyőzze, hanem kezdjen el valamilyen a fizikumához és lehetőségeihez leginkább illő testmozgást rendszeresen gyakorolni. Én is így tettem és hogy mindez így alakult, köszönettel tartozom mindenkinek az Aikido Újbuda Körben, kiemelten Magyar László Senseinek és Balázs Gábornak: Domo Arigato!
Idén Endo sihan helyett egy tanítványa, Kaname Ariga jön Magyarországra. Az edzőtábort október 19-21-re szervezi a 
A Nemzetközi RAJI BUDO Iskola harcművészeti bemutatójában az Iaijutsu (a kard művészete), az Iaido (a kard útja), a Jodo (a botvívás útja), és az Aikido (az egység, a harmónia megteremtésének útja) hagyományos formában gyakorolt mozdulatain keresztül szeretnénk betekintést adni ebbe az eredetileg ősi japán, mára már nemzetközivé vált mozgáskultúrába és életszemléletbe. A szokatlan környezetválasztással, a színházzal és a zenészekkel való együttműködéssel a harcművészet kulturális és esztétikai oldala kerül előtérbe.