"A keikó szó (szó szerinti fordításban: "ősi módon gondolkodni") azt jelenti, hogy közvetlenül és intuitíven érzékeljük az előttünk álló utat. Ez egészen addig lehetetlen, amíg meg nem szabadulunk versengő szellemünktől, amíg mások irányításának vágyán túl nem jutunk. A hagyományos japán kardvívóiskolában a tanulónak meg volt tiltva, hogy a dódzsón vagy az adott harcművészeti ágon kívül küzdelembe keveredjenek, egészen addig, amíg a legmagasabb bizonyítványt meg nem szerezték. Ennek részben az volt az oka, hogy ne keltsék az iskola alacsonyabb oktatási szintjét, és hogy a tanítványok külső akadályok és versengések nélküli fejlődését lehetővé tegyék.

Az Aikido elsődleges céljai megtiltják a versengést, s még annak gondolatát is. A versengő elme megakadályozza a tökéletesedést. A versenyhez olyan szabályok szükségesek, melyek szavatolják a résztvevők biztonságát, ám mindez egy magasabb rendű valóságot rombol le, mely a tökéletes éberségen alapul. A budó sosem válhat sporttá. A kellő tisztelethez éberség kell, tudatában kell lennünk a társunk előtt fennálló összes lehetőségnek, amikor támadni készülünk. Nyugodtnak, ám mégis tökéletesen tudatosnak kell lennünk. A fizikai kötöttségtől, s így a siker vagy sikertelenség összes képzetétől meg kell szabadulnunk."

Mi történik ha sietünk?

"Létezik egy történet egy fiatal kardvívóról, aki Banzo mestertől akart tanulni. E szavakkal közelítette meg a mestert: "Édesapám idős, s nemsokára vissza kell térnem, hogy ápolhassam; mennyi időbe telik, hogy a kard mesterévé váljak?" "Tíz évbe" - mondta Banzo. A fiatalember meghökkent, s más szavakkal is feltette a kérdést: "Kérlek, érts meg. Hajlandó vagyok éjt nappallá téve tanulni. Mennyi ideig fog tartani?" "Harminc évig" - válaszolta Banzo. "Aki ennyire siet, az nagyon lassan fog fejlődni.""

Forrás: William Gleason: Az Aikido spirituális gyökerei