Idén tavasszal vettem részt először Masuda Manabu sensei edzőtáborán, mindössze pár hónapnyi aikidózással a hátam mögött. Mikor megláttam őt mozogni a tatamin, az első gondolatom az volt, hogy talán most kéne abbahagyni ezt az egészet, mert én képtelen leszek valaha is bármi olyasmit végrehajtani, ami legalább távolról aikidóra emlékeztet. Végül persze maradtam, mert a dojóban hamar megtanultam, hogy mindig akkor járok jól, ha a nehezebb utat választom.
Így aztán augusztus 9-én, szombaton hajnali ötkor ahelyett, hogy a másik oldalamra fordultam volna, mint minden épeszű ember, felkeltem, kocsiba ültem, összeszedtem a lányokat a dojóból, és nekivágtunk a Pécsre vezető útnak, hogy időben odaérjünk a 10 órai edzésre. Az edzőtábor augusztus 7-e és 10-e között került megrendezésre, de az egyelőre meg sem fordult a fejemben, hogy mind a négy napra leutazzak, tudtam, az állóképességem még nem elég jó ahhoz, hogy érdemben végigcsináljam mind a hét edzést.
A tábor előkészítése egyébként példaértékű volt. Az 5. születésnapját ünneplő pécsi Takuma Dojo tagjai Balogh Gábor irányításával mindent megtettek a zavartalan lebonyolítás érdekében: egy külön holnapon, illetve a facebookon is naprakészen ellátták a résztvevőket minden információval, az e-mailes kommunikáció is gördülékenyen zajlott. A helyszínre sem lehetett panasz, egy épületkomplexumon belül volt a szállás, az edzőterem, az étkezés, de kb. negyedórányi buszozással a belváros is elérhető volt. A szervezők észrevehetően igyekeztek a költségeket alacsonyan tartani, hogy minél több ember számára legyen elérhető a részvétel. A szállás a maga kategóriájában teljesen korrekt volt: egy középiskolai kollégium egyszerű, de tiszta helyiségekkel és segítőkész személyzettel. Egyszóval a szervezést a regisztrációtól a tábor lezárásáig segítőkészség és profizmus jellemezte.
Mi is szerencsésen odaértünk, és örömmel köszöntöttük az ismerős arcokat. Jóllehet az addigi kellemes nyári meleg fokozatosan kánikulába váltott, a forróság ellenére az első edzés remek hangulatban telt. Most éreztem meg igazán, mennyire megérte egész nyáron szorgalmasan járni edzésre, a hat héttel korábbi székesfehérvári edzőtáborhoz képest határozottan jobban bírtam a gyűrődést.
Kattints a "Tovább"-gombra és olvasd végig a bejegyzést!
Ezúttal viszont kevésbé sikerült elvegyülnöm, többnyire megmaradtam szűkebb, illetve tágabb aikidós „családom”, az Aikido Újbuda Kör és a Zentai Mitama Dojo tagjainak biztonságos közelségében. Pedig az edzőtáborok egyik legnagyobb előnye, hogy sok emberrel gyakorolhatsz, kiléphetsz a megszokott rutinból, és testközelből megtapasztalhatod, mennyiféleképpen végre lehet hajtani ugyanazt a technikát. Jóllehet ez még csak a harmadik edzőtáborom volt, máris vannak arcok, akikhez név még nem is mindig tartozik, de tudom, hogy jó velük gyakorolni, mert türelmesen viselik a bénázásomat, és ha úgy adódik, képesek annyira atomjaira bontani egy mozgássort, hogy én is követni tudjam. Persze ennek az ellenkezőjére is van példa, akad olyan, akinek az aikidója számomra még túl kemény, ezért nem keresem a társaságát a tatamin.
Az első edzés, a hajnali kelés és a levezetett 220 kilométer megtette a hatását: jókedvűen, de farkaséhesen jöttem le a tatamiról. A szervezők korábban külön felhívták a figyelmet, hogy két edzés között kevés az idő beülni valahova enni, de mit nekem jótanácsok és menzakaja, elajándékoztam az ebédjegyem, és irány a többiekkel a közeli pizzéria. Aztán mikor egy órával a délutáni edzés kezdete előtt az ebédünk még nem volt sehol, éreztük, hogy talán nem lesz ez így jó. A tulaj mentegetőzött, hogy „valami karate van itt a sportcsarnokban”, két napja tele van a hely, és nem bírják a rohamot. Végül viszont szívesen becsomagolta a maradékot, így ettem annyit, hogy ne forduljak le a székről, a többit meghagytam edzés utánra, és reménykedtem, hogy nem fogom a tatamin viszontlátni ezt a nehezen megszerzett (egyébként nagyon finom) ebédet. Az aggodalmak és a fokozódó hőség ellenére a délutáni edzés végül kifejezetten jól esett. Rengetegen voltunk, megtelt a tornaterem, a helyigényesebb technikákat ezért csoportokban gyakoroltuk, ez még inkább javította a hangulatot. Egy külső szemlélő kb. annyit láthatott, hogy vagy kétszáz ember együtt izzad, gurítja, dobálja a másikat egy dögmeleg tornateremben, és valamilyen rejtélyes oknál fogva ezt még élvezi is. Nagyon különleges érzés ennyi emberrel együtt gyakorolni, a végén teljesen feldobódva vágtam neki a késő délutáni sziesztának majd az esti programnak.
A szombat este remekül telt, jókat ettünk, ittunk és sétáltunk a belvárosban. A bankettre nem volt jegyünk, így a formális vacsorán nem vettünk részt, de a városnézésből visszatérve csatlakoztunk a zenés-táncos mulatsághoz, és buliztunk hajnalig. A dojóban is mindig igyekszünk találni alkalmat a kötetlenebb együttlétre, de a dolgos hétköznapok és a család mellett csak ritkán tudunk edzésen kívül is találkozni. Most viszont nem kellett folyton az órát nézni, jó volt kicsit ráérősebben megvitatni az élet nagy dolgait, és más oldalukról is megismerni azokat, akikkel hétről hétre együtt edzek.
Karikásabbak a szemek
A másnap délelőtti utolsó edzésen aztán karikásabbak voltak a szemek, sápadtabbak az arcok, és kissé talán lassabbak a mozdulatok, de a többség összeszedte magát, és becsületesen végiggyakorolta az utolsó másfél órát is. Masuda sensei egyébként jó hangulatban tartotta az edzéseket, nekem derűsebbnek tűnt, mint tavasszal, bár morcos éppen akkor sem volt. Nagyon változatosan állította össze az edzésprogramot, végig szem előtt tartotta a dan vizsgák követelményeit, többször gyakoroltatta az egyes technikákat a vizsgázókkal a többiek előtt, és folyamatosan válaszolt a felmerülő kérdésekre. Örömmel konstatáltam, hogy elvétve volt olyan technika, amivel még soha nem találkoztam. Ez nem véletlen, hiszen mesterem, Magyar László sensei edzései mindig túlmutatnak az éppen aktuális vizsgakövetelményeken, nyáron pedig még inkább előkerültek a ritkán gyakorolt, csak magasabb fokozatoknál elvárt technikák is. A Kobayashi stílusban megszokott módon az egész tábor alatt nagy hangsúlyt kapott a zagiban végzett munka, és minden edzésen előkerültek a fegyverek is.
Az edzőtábor vasárnap kora délután a dan vizsgákkal zárult. A különösen nagy számban megjelent vizsgázók között két fehérvári edzőtársamért, illetve újdonsült AikiMagos/True Style-os kollégámért szorítottam, végül mindannyian megszerezték a shodan fokozatot, gratulálok nekik és persze a többieknek is!
Nyomon követhető, látványos fejlődés
Ha az ember kezdő, annak megvan az az előnye, hogy nagyon jól nyomon követhető, látványos a fejlődés. Ennek az egyik legmarkánsabb mutatója, hogy az egész dolog egyre kevésbé fáj, fizikailag és mentálisan egyaránt. Szép lassan javulnak az alapmozgások, a gurulások, a földet érések, ezzel párhuzamosan azt veszem észre magamon, hogy már nem pusztán a túlélésre játszom, jobban oda tudok figyelni a részletekre is, és az egészben egyre több az öröm. Nemcsak a becsülettel végigcsinált munka felett érzett elégedettség, amikor mintegy hátba veregetem magam, amiért nem adtam fel, hanem az az őszinte, felszabadult érzés, amit egy gyerek érezhet a játszótéren, hogy jó ott lenni, ahol van, és azt csinálni, amit csinál.
Az edzőtáborokban ez az öröm közösségivé válik, ezáltal megsokszorozódik. És van abban valami felemelő, hogy valaki ideutazik sok ezer kilométernyi távolságból, egy másik világból, hogy átadja nekünk a magával hozott tudást. Az információ korában az ismeretek szinte bármilyen formája hozzáférhető pár másodperc alatt, de ezt a közösségi élményt semmi nem pótolhatja. Városi futóversenyeken szoktam hasonlót érezni, mint itt, hogy amíg vannak emberek, akik időt, energiát nem sajnálva akár több száz kilométernyi távolságról összegyűlnek csak azért, hogy együtt mozogjanak és elsajátítsanak egyfajta, mesterek generációin át öröklődő tudást, addig nem teljesen reménytelen faj a miénk.
Jó tudni, hogy jövő tavasszal mindezt újra átélhetjük, amikor is a Kobayashi dojók alapítója, az idén 78 éves Kobayashi Yasuo sensei, O-sensei tanítványa látogat el Budapestre, hogy az ismét visszatérő Masuda senseijel együtt tanítson minket.
Köszönet a fotókért Havasi Tamásnak (Aikido Tada Ima Dojo), Hochstrasser Norbertnek (Shurenkan Aikido Sportegyesület) és Sztudva Viktóriának (Aikido Újbuda Kör)!
