Magyarországon kevesen hallottak Susan Harrow-ról. Mi is csak egy cikke miatt találtunk rá, ami a Huffington Post-on jelent meg; az aikidóról szól. Amit neki az aikido jelent ebben a pillanatban. Susan arról ír - megdöbbentően képszerűen - hogy milyen szörnyű érzés (és egyszerre felemelő) kezdőnek lenni.

Szeretnénk még sok ilyen élménybeszámolót olvasni arról, hogy Neked - igen, Neked, aki ezt olvasod - milyen érzés aikidózni. Kíváncsiak vagyunk rá. Rád. Írd meg nekünk! gergely.csak kukac gmail.com

Merő egy fájdalom vagyok. Az achillesem dagadt, mint egy golflabda. A bal térdem fáj. A vállaimban több a csomó, mint amennyit egy tengerész kötni tudna – mindez attól, hogy a jövő szombati aikido vizsgámra készülök. Első kyura vizsgázom, ez a legutolsó vizsga a shodan, vagyis a fekete öv előtt.

Mikor elmondom az embereknek, hogy aikidózom (ami egy japán harcművészeti ág), többnyire csodálat jelenik meg a szemeikben, mintha Xena lennék, a harcos, még akkor is, ha közlöm velük, hogy nincs ebben semmi lenyűgöző. Ha látnák, hogyan dobok meg egy 200 fontos fickót, NEM, ismétlem, NEM lennének lenyűgözve.

Mert…nem vagyok áramló, kecses, nyugodt, jól koordinált vagy elegáns. Épp ellenkezőleg, merev vagyok, feszült, botlábú, és rosszul időzítek. Edzések után még mindig sokszor sírok a csalódottságtól. Időnként az edzés közepén pánikba esem, és úgy érzem, nem tudom végigcsinálni. Úgy tűnik, a mesterem mindig kiszúrja, ha ez a bizonyos kifejezés átsuhan az arcomon, és azt mondja: „Susan, meg tudod csinálni.” Vagy „bátorság”, vagy „légy bátor”. Ettől mindig kifakadnak a könnyeim, amiket visszatartok, mert a tatamin sírni egyáltalán nem tekinthető budo szellemiségűnek vagy harciasnak, és elátkozott leszek, ha megszegem ezt a férfi-kódot.

Egy másik nap óra után egy feketeövessel edzettem, aki akkora erővel ütötte meg a jómat (hosszú fa bot), annyira eltalálta oldalt a fejemet, hogy elkábultam. Miután visszatért az érzékelésem, berohantam a lány öltözőbe, hogy szerezzek egy kis jeget a hűtőből – és éreztem amint sírva fakadok – inkább a sokktól, mint a fájdalomtól. De az edzésmunkám egésze segített szilárd alapokat építeni és összpontosítani, így képes voltam a célra és nem a fájdalomra koncentrálni. Pár percnyi jegelés után folytattuk az edzést.

Miért csinálom még mindig? Ez egy szeretem/gyűlölöm-helyzet.

Tegnap a tanárom, Hans Goto sensei azt mondta, azért edzünk, hogy felkészüljünk a szokatlanra, hogy bátran nézzünk szembe a dolgokkal és tisztán lássunk. Ez néhány azokból az okokból, amelyek miatt folytatom az edzést. És… Arra törekszem, hogy elegáns és jól képzett legyek, hogy ne csak az elmémet és a testemet tökéletesítsem, hanem az érzelmeimet, a félelmeimet és az érzéseimet is. Oly sok értelemben nagyon messze vagyok még bármiféle önuralomtól jelen pillanatban.

Például: vasárnap átfutottam a „vizsgaanyagot”, és a két feketeöves, akikkel edzettem, azt mondta, félszeg vagyok. Ez rosszul esett. Nem vagyok egy félszeg ember. A saját vállalkozásomat működtetem több mint 23 éve, és emberek ezreit, mindenkit a vezérigazgatóktól az ünnepelt séfekig, rocksztároktól a valóságshow versenyzőkig, vállalkozókig, írókig, szóvivőkig, coachokig és tanácsadókig tanítottam, hogyan szólaljanak meg határozottan, hogyan ne tűrjék el az ostobaságot senkitől, és hogyan legyenek felkészültek a médiajelenlétek számára Oprahnál, a 60 Minutesben, a Today Showban, Howard Sternnél, Bill O’Reillynél, az NPR-nél stb. – ezek mind olyan műsorok, amelyek kevés teret engednek a hibák vagy a félszegség számára.

A mottóm: „Mondd ki, amit gondolsz. Biztosan állj a saját alapjaidon. Énekeld a saját dalodat.”

Ezt élem. Vagy inkább ebben az irányban élem az életem. De valamilyen okból kifolyólag eleddig nem voltam képes az üzleti életben alkalmazott készségeimet átfordítani a tatamira.

Mikor a kedvesemnek, Willnek elmondtam, hogy „félszegnek” mondtak, azt mondta, „Te nem vagy egy félszeg ember. A félszegség egy tulajdonság. Te csak egy kicsit tétova vagy, ha aikidóról van szó. A tétovaság gyakorlással legyőzhető.”

Ez erőt adott. Van ugyanis egy másik mottó, ami szerint az életemet élem: Eddz folyamatosan.

Nem könnyű rossznak lenni valamiben. De mindannyian így kezdjük. És néha az ügyetlenség és ostobaság egy jó darabig nem oszlik el. Legyen szó akár egy blogposzt összehozásáról, egy coaching ülés megtartásáról, egy weboldal létrehozásáról, egy csapat ember előtti beszédről, tömeg előtti éneklésről, egy könyv megírásáról, egy vázlat felskicceléséről, egy sütemény elkészítéséről, repülőgép vezetéséről, gyereknevelésről, egy kapcsolat elindulásáról, a kezdetek ügyetlenek, kényelmetlenek, frusztrálóak és félelmetesek lehetnek. Végül aztán egyre könnyebbé válik. Néha, mint velem és az aikidóval, csak mikroszkopikus mértékben.

Komolyan, már öt éve tart.

Jóllehet mostanában már többnyire nem leszek szuper ideges és remegős, mikor edzésre megyek, időnként még mindig belém nyilall a rettegés. De ez már semmi az első évhez képest, amikor a szorongástól összeszorult a gyomrom, ha csak rágondoltam az edzésre. És minden éjjel unalmas tárgyalásokba bocsátkoztam magammal órákon át, hogy eddzek vagy ne. Annyi időt elvesztegettem azzal, hogy ide-oda csapódtam ebben a limbóban.

Aztán, ha úgy döntöttem, hogy megyek, ott ültem a tatamin seizában (megfelelő japán térdelő ülés), intenzíven figyeltem, ahogyan Sensei párszor bemutatta a technikát különböző szögekből, lassan, precízen és finoman. Mire oda jutottunk, hogy párokba állva gyakoroljunk, elfelejtettem, hogyan kezdjem vagy hova mozdítsam a lábam, annyira túlterheltek a lépések. Lényegtelen, mennyire alaposan és átgondoltan figyeltem – pl. hogy először a lábakat néztem – nem rögzült.

Most, miközben még mindig gyakran utána kell gondolnom, melyik lábat mozdítsam először, néhány mozdulat már automatikussá vált. Nem sok, de ahhoz elég, hogy elhárítsam a jártasság megszerzésének minden kétségbeesését.

Egy utolsó dolog, de valójában a legfontosabb. A csalódottság, a fájdalom és a szorongás ellenére, semmi mástól nem érzem annyira élettel telinek magam, mint az aikidótól. Nem számít, milyen zsémbes vagy aggodalmas vagyok, ha felmegyek a tatamira, emelkedett és örömteli hangulatban jövök le róla. Őrültség, de igaz. A tanárom, Hans Goto sensei maga is olyan nagy tudású, türelmes, jó természetű és örömteli, mindezt közvetlenül adja át nekünk minden edzésen. Benne látom, mi minden lehetséges.

És azt is látom, mi minden lehetséges benned. Kiáltani szeretnék mindannyiótoknak, akik elvégzitek a nehéz dolgokat nap mint nap, hónapról hónapra, évről évre. Azért, mert jobb lesz, még ha csak mikroszkopikus mértékben is. Még akkor is, ha fájdalmas, félelemtől űzött és gyötrelmesen lassú. És te is jobbá válsz. Ezt biztosan tudom.