AikiMag

Az Aikido Magazin

"Nem mondhatjuk, hogy az aikido szilárd; állandóan változik..."

2013. november 28. 07:54 - ZalaváriNoémi

Interjú Christian Tissier Shihan-nal, 7. danos mesterrel (3/4)

 

Az interjú első részét itt olvashatod.


 

christian-tissier-san-diego.jpg

Guillaume Erard: Néha hallunk a háború előtti és utáni aikido kettősségéről. Te vagy az egyike azoknak, akik fejlesztik az aikidót Franciaországban és külföldön. Véleményed szerint mi változott az aikidóban?

Christian Tissier: Ezt a kérdést mulatságosnak találom, mert amikor visszatértem Japánból, az emberek azt mondták, amit csinálok, az más. A helyzet az, hogy épp a Hombu Dojóban, Tokióban töltött hét év után jöttem vissza. A saját szemszögemből azok csináltak valamit másképp, akik Franciaországban maradtak. Csak ismételtem azokat a technikákat, amelyeket a Hombu Dojóban tanultam, nem találtam ki technikákat. Sőt, a kortársaim elismerték, hogy 24 évesen a Doshu közeli tanítványa voltam és szoros kapcsolatban voltam Yamaguchi Sensei-jel; szóval nem gondolom, hogy részt vettem volna az aikidóban való változásoknak.

Nem szabad összekeverni azt, hogy az ember mit gondol aikidónak azzal, amit valójában a Hombu dojóban gyakorolnak. Amikor Japánba érkeztem 2. danos voltam, ott voltam Mutsuro Nakazono Sensei összes táborán és részt vettem Nobuyoshi Tamura Sensei összes nyári kurzusán; szóval úgy gondoltam, van valami fogalmam az egészről. Viszont, amikor a Hombu Dojóban megnéztem Kisshomaru Ueshiba Doshu-t, komolyan feltettem a kérdést, hogy mi történik. Nagyon más volt, és mindent, amiben biztos voltam, próbára tett és kijavított.  Azt kell mondjam, először nem tetszett, amit láttam, amikor találkoztam a Doshu-val. Azt gondoltam, csak csetlik-botlik. Igazából persze csak nem ismertem fel semmi olyasmit, amit korábban csináltam.  Ezek az ellentmondások, aközött, hogy mit hiszünk és hogy mi a valóság, vezet minket, ahhoz hogy azt higgyük ez egy fejlődés volt.

Bár egyfajta fejlődés létezik: egy tanár fejlődése élete során. Emlékszem, Miyamoto Sensei abban az időben Japánban csak azt gyakorolta, hogyan pusztítsa el a partnert. Senki sem akart velee edzeni, azt a csoportot kivéve, amiben voltam.  Mostanra egy elragadó ember, aki vigyáz az ukéjére a tatamin, de természetesen már 60 éves. Megváltozott, ahogy mindenki. Úgy értem, hogy amikor 20 évesek vagyunk, akkor a tatamin is 20 évesként kell viselkednünk, de el kell fogadnunk, hogy változunk a gyakorlatban, a helyzetünkben és természetesen a korral.

Végül pedig: természetesen az aikido, mint más művészetek, fejlődik. Ha összehasonlítjuk az ukéket a kezdeti időszakban és manapság: a különbség jelentős. Ezt egyszerű megmagyarázni, mert eleinte az ukék judokák voltak. Manapság a gyakorlók szabadabban, spontánabban, gyorsabban mozognak, és természetesen a technikák sem ugyanazok, mint kezdetben. Megpróbálom elmagyarázni, hogy értem. Amikor gyerek voltam és egy középszerű karateka rúgott arcra egy mawashi geri-t, majd' a hasra estünk a csodálattól. Manapság bármelyik gyerek bármelyik videojátékban ezt látja. Mostanra a fickónak hatszor meg kell fordulnia a levegőben, és csak utána rúg. Ezért nehezebb hatással lenni a fiatalokra: olyan fantázia él bennük a harcművészetekről, ami már nem felel meg a valóságnak. Ahogy a kép a fejünkben változik, úgy változik a technikákkal kapcsolatos felfogás és az alkalmazásuk. Ez normális, az aikido ebbe az irányba változik.

Nem mondhatjuk, hogy az aikido szilárd; állandóan változik, hála istennek, máskülönben a tanítványok nem válnának jobbá, mint a tanáraik, 50 év múlva nem lenne többé aikido! Amik nem változnak, azok az alapelvek.

Ivan Bel: Ami a fantáziavilágot illeti, amivel a videojátékokat játszó gyerekek foglalkoznak; úgy érzed szakadék van az új generációk esetében a hozzáállás és az értékek között?

Christian Tissier: Őszintén, fogalmam sincs. Lehet, hogy ez a helyzet, de szerintem azok a fiatalok akik aikidózni jönnek, jól értik a különbséget. Kezdve azzal, hogy elfogadnak egy halom szabályt, amit nem szükséges elfogadniuk otthon, vagy máshol: ezzel együtt az etikettet, a közösségi életet és azt, hogy rendszeresen eljönnek edzeni. Talán dinoszauruszoknak tűnünk, de ami fontosabb, az az egymással való viselkedésünk, és a példa, amit mutatunk nekik. Ha mint tanárok képesek vagyunk észrevenni egy tehetséges gyereket, ők szintén felismerhetik, hogy te példakép vagy, akinek van hozzá valami adottsága, vagy csak egy vén fasz vagy. Az a véleményem, hogy a siker kulcsa az, hogy képesek legyünk üzenetet közvetíteni a fiataloknak anélkül, hogy azt tennénk mint a fiatalok. Őszintének és közvetlennek kell lennünk, ennyi az egész.

A gyakorlatban, tévedés azt hinni, hogy a gyerekek nem hajlandóak erőfeszítéseket tenni vagy áldozatokat hozni. Egy gyerek, aki komolyan  gyakorolja a tecktonikot vagy a rappel, annyi erőfeszítést visz bele, mint amennyit egy aikidót gyakorló. Mindkettő ugyanolyan nehéz!

Ivan Bel:  Nemrég adtál egy olyan Shihan címet a Doshuval együtt Dany Leclerre-nek (7. danos, Belgiumból), amit nagyon ritkán adnak valakinek, aki nem japán. Te voltál a legelső nem japán, aki megkapta ezt a kitüntetést, ez milyen emlékeket juttat eszedbe?

Christian Tissier: Nos, az az igazság, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Amikor 6. danos voltam, semmi nem volt formális. Néha kaptam levelet az Aikikai-tól vagy Endo Sensei-től, amikben úgy hivatkoztak rám mint “Tissier Shihan”, de ez nem volt tiszta, mivel ez a cím nem volt hivatalos abban az időben. Egy idő után egy vita kezdett kibontakozni ebből és egy cikk jelent meg az Aikido Today magazinban. (Ez egy amerikai magazin, Susan Perry szerkesztette 1983 és 2005 között, 100 példány után szűnt meg.) Ebben a cikkben Mitsugi Saotome Sensei és más Shihan-ok fejtették ki véleményüket a témában. Ettől kezdve az Aikikai úgy döntött, tisztázza a hivatalosan odaítélt címeket. A Shihan címet odaítélték országnak és személynek is. Odaítéltük Belgiumnak Dany Leclerre-en keresztül, egyfajta köszönetnyílvánításként mindenért, amit tett az aikidóért, de azért is, hogy mindenki tudja, ő az egyik felelőse az aikido továbbadásáért az országban. Ez nem jelenti azt, hogy vizsgáztathat bárhol a világon. Bár másoknak lehet, de minden eset más. Ez még mindig egy kicsit bonyolult ügy...

Guillaume Erard:  Ahogy tudjuk, körülbelül 15 nem japán származású Shihan van, akiknek hivatalosan odaítélte az Aikikai ezt a címet; ez nagyon kevés. A japánok még mindig elégé protekcionisták?

Christian Tissier: Valóban ez nagyon kevés. Természetesen protekcionisták, elsősorban az Aikikai. Mindenki tudja, hogy várni kell egy ideig két dan fokozat között. Ezt a szabályt alkalmazzák az egész világon, kivéve a japán uchi-deshi-ket a Hombu Dojo-ban. Ezek a srácok otthon vannak, tehát amint külföldre utaznak, gyorsan feljebb lépnek. Egyébként, ez a játék része, tudjuk ki kicsoda, tehát nem igazán lepődünk meg a rendszeren. Mindenki tudja, ki mennyit ér. Azt is tudják, hogy mit várjanak el a nem japán mesterektől.

 

Folytatjuk!


Forrás: Interview with Christian Tissier Shihan, 7th Dan Aikikai

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aikimag.blog.hu/api/trackback/id/tr685654794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása