AikiMag

Az Aikido Magazin

Kuribayashi senseinél vizsgázott, megírta nekünk

2014. március 28. 09:57 - Csák Gergely

Ezt a cikket Karászi Sándortól kaptuk, aki arra biztatta az egyik tanítványát, Heinold Lászlót, hogy írja meg gondolatait a danvizsga felkészülésről. Az AikiMag pedig szívesen közli le azokat az írásokat, amiket beküldtök - persze, ha megüti a szintet. 

 

Az alábbi gondolatokat Karászi Sándor barátom biztatására, kérésére írtam le. Természetesen – bár nem ennyire összeszedve – ezek a gondolatok, érzések már előtte is kavarogtak bennem.

Az utóbbi időben nem volt lehetőségem rendszeres aikido edzések látogatására, így amikor tavaly decemberben felmerült a lehetőség, hogy ideje lenne már danvizsgát tennem, el kellett gondolkodnom azon, hogy miből álljon a felkészülés. Az időkeret adva volt: január elejétől március közepéig, tehát mindösszesen 10 hét. Nem sok, nem mindegy hogyan töltöm el. Sanyit kértem meg arra, hogy hetente egyszer találkozzunk, és alkalmanként mintegy két óra edzéssel készítsen fel a vizsgára. Jelenlegi életvitelem – Székesfehérváron lakom és Veszprémben van a munkahelyem, ahova naponta bejárok – tovább szűkítette a lehetőségeket, így maradtak tehát a hétvégék a felkészülésre. (Bár – mint az alábbiakban láthatjátok – a felkészülés nem csak az edzésekből állt.)

Arról, hogy milyen gyakorlatokat végeztem Sanyi vezetésével: nem írok. Ha jól sejtem, fogunk még ezekkel találkozni az általa tartott edzőtáborokon. Amiről ugyanakkor hitelesen tudok írni: mit éreztem, mit gondoltam, hogyan változtam ezek hatására.

(Csak közbevetőleg: a Sanyival végzett edzések nem kis pszichés megterhelést jelentettek. Az olyan „biztatásokat” mint: „Laci, te fogsz vizsgázni, nem én!” vagy „Laci, hát most mit csináljunk?” (olyankor, amikor többedszer nem sikerült helyesen végrehajtanom a mozdulatot) – nem volt könnyű megemésztenem. Nem számoltam, hányszor jutott eszembe a gondolat, hogy talán hagyni kellene ezt a danvizsgát, de jó párszor.)

Meglehetősen racionális típusú személyiség vagyok, nehezemre esik olyanban hinnem, ami nincs alátámasztva valami olyannal, amelyben – korábbi tapasztalatok miatt – már hiszek. Most mégis meg kellett ezt tennem, Sanyi irányításával olyan gyakorlatokat végeztem, amelyeknek pozitív hatását azonnal nem éreztem, noha az kezdettől érezhető volt, hogy helyes végrehajtásuk kihívást jelent. Ráadásul a képzelőerőt is erőteljesen mozgósítani kellett, olyan képeket, szituációkat kellett elképzelnem, amelyet a valóságban még soha nem éltem meg. Megtettem, nem csak ott a dojóban, hanem otthon is, minden nap legalább egyszer, reggel munkába indulás előtt, vagy éppen este, miután már a család minden tagja lefeküdt. (Sőt néha akkor is, amikor láttak, és a gyerekek vigyorogva kérdezgették, hogy mit csinálok.)

Kénytelen voltam elhinni, hogy amit gyakorlok, annak van értelme, mert – főleg az elején – a hatását én nem éreztem. Tulajdonképpen - amellett, hogy más választásom nem is volt - azért végeztem ezeket a gyakorlatokat, mert elkezdtem élvezni őket. Részben elhittem, részben – egy idő eltelte után – már magam is éreztem, hogy ezek a gyakorlatok – hosszú távon legalábbis – valami fontosat tesznek hozzá a mozgásomhoz, jó irányba alakítják. (Azzal kapcsolatban, hogy a vizsgáig elegendő lesz-e a hatásuk, persze lehettek kétségeim.) Jó volt másrészt érezni, hogy a korlátozott lehetőségek dacára tudok érdemben készülni.

Emlékezetes és talán tanulságos is a fejben történő gyakorlásokra és hatásukra visszaemlékezni. Az elején még a saját mozgásomat (a „technikát”) is nehezemre esett tisztán és erőlködés nélkül elképzelnem. Zavart, hogy hol egyik, hol másik nézőpontból tudom csak szemlélni magamat; néha csak kívülről (egy külső megfigyelő szemével) láttam (valamennyire) a mozgásomat, néha meg csak a saját nézőpontból tudtam elképzelni.

Egy idő után már tisztultak a képek, és már az kezdett zavarni, hogy nem látom az uke mozgását. Úgy éreztem akkor van meg teljesen a technika, ha az uke mozgását is éppen olyan tisztán látom, mint a magamét.

A vizsga előtti két hét már csak a vizsgaanyag gyakorlásából állt. Mind a fejben, mind az uke nélküli gyakorlásnál próbáltam a rávezető gyakorlatokból következő mozgásformát alkalmazni – és úgy érezni, hogy ez kezd sikerülni. Ezzel párhuzamosan az újonnan tanult mozgásformákat egyre természetesebbnek, a korábbiakat pedig egyre szögletesebbnek éreztem.

Az uke is elkezdett mozogni (a fejben végzett gyakorlásnál). Amíg a kezdet kezdetén az uke válláig tudtam a mozgását elképzelni, később már egyre inkább a felső test mozgását is láttam. Továbbra is különböző nézőpontokból láttam magamat, de ez már nem zavart annyira (lehet, hogy így természetes?).

A gyakorlatok, továbbá a vizsgaanyag fejben történő mindennapos gyakorlása, valamint az otthoni, uke nélkül végzett vizsgaanyag gyakorlása fokozatosan azt az érzetet alakította ki bennem, hogy a vizsgára felkészülten fogok érkezni. Így jutottam el a vizsgáig, amelyen - egy természetes "vizsgadrukktól" eltekintve - érzésem szerint sikerült végig nyugodtan viselkednem – talán a felkészülés miatt is. A vizsga után persze úgy ültem le, hogy fogalmam sem volt arról, vajon sikerült-e. Azt éreztem csak, hogy az, amit célul tűztem ki – nyugodt, kapkodásmentes vizsga, ahol a tudásomnak a maximumát tudom bemutatni – majdnem sikerült. Úgy éreztem, a technikák egy részénél sikerült a tőlem telhető legjobbat megmutatnom, és a maradék résznél sem voltam mélyen tudásom alatt.

Záró gondolatok

Bár a hivatalos eredményt az edzőtábor befejezése után természetesen nem tudhattam, úgy mehettem haza, hogy számos barátomtól, ismerősömtől – kéretlenül – pozitív visszajelzéseket kaptam. Ezt azért érzem fontosnak, mert miután telefonon Sanyitól megtudtam a hivatalos eredményt, ezt az eredményt – magamban – „elkönyveltem”. De a (magasabb fokozatú) társaktól érkező visszajelzések (is) kellettek ahhoz, hogy – a vizsgán mutatottak és vizsgára történő felkészülés miatt is – egyfajta büszkeség töltsön el néhány napon keresztül.

Úgy gondolom, hogy ezért a sikerért meg kellett küzdenem, én pedig megküzdöttem; az eredményt pedig ennek a küzdelemnek és a felkészülésemet irányító Karászi Sándornak köszönhetem.

Köszönöm a felkészítést – ezekkel a gondolatokkal is.

 

(Heinold László)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aikimag.blog.hu/api/trackback/id/tr515878094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása