Vasárnap délután mi is részt vettünk a Masuda Manabuval - a Kobayasi Dojok Szövetségének 6 danos mesterével – zajlott jó hangulatú interaktív beszélgetésen, mely a IX. kerületi Tan Kapuja Buddhista Főiskolán került megrendezésre. A moderátor, témavezető Szabó Balázs volt, aki a Hoshin Dojo 5 danos vezetője.

A helyszínt nem olyan könnyű megtalálni még térképpel, GPS-vel sem, mivel sem nagy molinó, sem más egyéb nem hirdeti, csak az épület sarkában levő kis réztábla mutatja, hogy elérkeztünk célunkhoz. Még jó, hogy mások is arra „tébláboltak” és meg tudták mutatni hol is van a bejárat.

Masuda mester azzal kezdte a bemtutatkozást, hogy az Edo korszak végén, a Toyama uradalomban kialakult 5 iskoláról beszélt, melyet a Kuroda család oktat immáron generációkon át, bár jelenleg Tetsuzan Kuroda Sensei csak az alábbi 4-et tanítja az 5-ből:

• Komagawa Kaishin-ryu Kenjutsu
• Tamiya-ryu Iaijutsu
• Shishin Takuma-ryu Jujutsu
• Tsubaki Kotengu-ryu Bojutsu

Ez azért volt fontos, mert ő maga is Kuroda Sensei-nél tanult a 4-ből 2 iskolában.

Az ötödik egy olyan stílus, ami a jujutsut újraélesztő technikákkal ötvözi, például azt tanítja hogyan lehet a láb megrántásával újra eszméletre téríteni valakit.

Masuda mester tradícionális aikidó- és kenjutsu instruktor útjai 1969-ben keresztezték először az aikidót ösvényét, amikor is a szülei levitték a házuk közelében levő dojóba. Eleinte, mint mindenki más csak „hobbinak” tekintette azt és nem is gondolt rá, egyszer majd tanítani is szeretné.

1989-re érett meg benne az tanítói pályára lépés gondolata, s ekkor vette kezdetét instruktori képzése, az ún. uchideshi képzés, mely három évig tartott 3 hónap németországi és észak-európai gyakorlattal. 1992-ben saját dojot nyitott Kosigaya városban, Japánban.

Elmondta, hogy az uchideshi rendszer az ő tanuló évei alatt még teljesen más volt, mint manapság. Bentlakásos intézmény volt, felesége nem lehetett, reggeli 4.30-as keléssel kezdődött a napjuk, amit a 6.30-as első edzés követett. Jobb napokon elég volt 5.00-kor felkelni, mert akkor abban a dojoban volt az edzés, ahol a szállás is. A feladatok köre igen széles spektrumon mozgott, magába foglalta a dojo takarítását, a dojo falának javítását, a Sensei ruháinak mosását, vasalását, a gyerekek számára tartott edzések előkészítését, a felnőtt edzéseken való részvételt, utánuk a takarítást és elpakolást. Ami szabadideje pedig az embernek maradt, azt igyekezett saját dolgaira fordítani. Azért azt elárulta nekünk, hogy manapság már ilyen bentlakásos rendszer nem nagyon lehetséges, mivel egy uchideshi „eltartása” komoly anyagi kötelezettségeket ró a mesterére, szerinte jelen körülmények között 2-3 hónap a reális. Ámbár vágyakozással a hangjában azt is megjegyezte, hogy szellemiségét tekintve a régi rendszer lenne a követendő példa.

A kenjutsu-val – kardvívás – 1993-ban kezdett foglalkozni, mégpedig abból az egyszerű okból, hogy aikidó oktatóként „kötelességének” tartotta egy másik harcművészetben is elmélyülni és a kenjutsuról látott egy videót, ami megtetszett neki. Bár az aikidó alapja is a kardvívás, ám Masuda mester tudatosan nem keveri azt a kenjutsuval, mert az megfogalmazása szerint katasztrofális következményekkel járna, ám azt nem cáfolta, hogy az egyik stílusnak a másikra igenis hatása van a technikájában.

A mester az apróságok meglátásában, összpontosításban, önkontrollban, a veszekedések elfojtásának képességében látja a kapcsolatot a budo és a mai modern élet között. Az emberek dobálása, levágása nem lehet cél, hiszen a valódi harcművészet börtönbe juttatna minket, ahogy ezt már korábbi interjúkban is kifejtette.

Voltak a beszélgetésnek bulvárosabb témái is, mint a 2003-as kiadású Az Utolsó Szamuráj című film hitelessége. Masuda mester elmondta, hogy alapvetően jónak az alkotást és szereti is, de azért sok pontatlanságot tartalmaz. Mikor meglátta a film plakátját igencsak fogta a fejét, ugyanis az azon szereplő páncélt a szamurájok még a XIII. században használták, az Edo korszakra már nyoma sem volt. Elárulta nekünk, hogy a filmben – és még sok más filmben is – látható fekete ruhás ninja figurák a valóságban nem léteztek soha. Érdekes anomália az is, hogy a shinto kapu egy buddhista templomba vezet. Meglátása szerint a mű a japánokat és a szamurájokat a nyugati és az európai sztereotípiák alapján mutatja be. Megemlítette azt is, hogy Kurosawa alkotásai sokkal valóság hűbbek, ámbár még az ő filmjeiben is előfordulnak pontatlanságok.

Középiskolás, egyetemista korában belekóstolt még a karatéba és a judóba is, de azok nem voltak az ő személyiségének, testalkatának megfelelőek. Az a tanácsa, ha valaki harcművészet tanulására adja a fejét, ne féljen kipróbálni többet is, és azt a stílust válassza, amelyik legjobban illik hozzá.

A kenjutsunál – fejtette ki a mester – azért fontos, hogy alapállapotban a kardok hegyei ne érjenek össze, mert onnan még bármi kivitelezhető, ha már kisebb a távolság a két fél között, az egyik nagyon hamar levághatja a másikat. Ha éles karddal gyakorol az ember – ami nagyon ritka még a képzett kardforgatók között is – mindenképpen érdemes elkerülni, hogy a két kard éle találkozzon egy-egy összecsapásnál, mert a katanák nem tudni hogyan viselkednek majd. Volt egy alkalom, mikor az egyik kard egy ilyen tusán szilánkosra tört. Ha csak nem az életünkért küzdünk érdemes úgy irányítani, hogy a katana éle a másik katana lapjával találkozzon. Egyébként az éles karddal való gyakorlás azért is ritka, mert egy igazi katana nagyon drága dolog.

Aki nála szeretne aikidót, vagy kenjutsut tanulni, az megteheti, mert vannak külföldi tanítványai is. Ő is rendszeresen jár Shanghaiba, Dél- és Észak-Amerikába, ám azért egy évben maximum 1 hónapot tölt távol a dojóitól, mert mégis csak az a fontos, hogy otthon minden rendben menjen. Az, hogy idén kétszer is eljön Magyarországra, ritka alkalmak egyike.

Sok kardközpontú harcművészet alapítójáról fennmaradtak legendák, hogy miként küzdöttek puszta „karddal” vadállatok ellen és a győzelmük jelképeként maradtak meg bizonyos technikák a mai stílusokban, de Masuda Sensei szerint ezeket a legendákat nem kell szó szerint érteni.

Az aikidóra visszatérve a mester elmondta, hogy a jo kétkezes használatra jó, de a bokken alapvetően jobb kezeseknek készül és Japánban hagyomány a balkezesek átszoktatása jobb kézre.

Az aikidó kialakulása óta önmagában nem sokat változott, de a technikák mára leegyszerűsödtek, a számuk is jelentősen csökkent, illetve a gyakorlás durvasága is alább hagyott. Régen az izületcsavarások, vagy a dobások nem ritkán olyan hévvel folytak, hogy gyakran keletkeztek sérülések. Ez jó irány a modern aikidóban, de nem biztos, hogy hozzá hasonlóan mindenki egyetért vele. Rúgások ellen pedig azért van kevés védekezés, mert a szamurájok nem igazán rúgtak, meg amúgy is hasztalan lett volna kard ellen rúgással próbálkozni. A rúgásokat a japán harcművészetekbe az Okinawaról származó karate és a kínai stílusok hozták be.