Zalavári Noémi legutóbbi bejegyzése elgondolkoztatott, illetve leginkább az, amit utólag írt a témához szerkesztői utószóként. Lassan-lassan közeledik a 6 kyu-s vizsga, bár még hónapok választanak el tőle. Előtte ugyan még 2-3 előkészítőn is részt kell venni, ám ez már most kezdi belém rakni a gyomor görcsöt, valószínűleg indokolatlanul. Mégis a kisördög ott bujkál bennem, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy az első lépcsőnek nekiszaladjak aikidós pályafutásom során. Azt azért tudni kell, hogy iszonyúan vizsgadrukkos vagyok és általában, amit alapból tudok, akkor azt is elfelejtem. Talán még néha saját nevemen is gondolkozni kell egy-egy pillanatot.

Hallottam már ezerfajta tanácsot a senseiemtől kezdve a "felsőbbéves" hakamásokon át, még a saját kortársaimtól is, de az az igazság, hogy a saját démonaival az embernek magának kell megküzdenie, azt a nemes feladatot nem háríthatja másra át, bármennyire is szeretné. Azt remélem, hogy - ahogy Zalavári Noémi - is írta egyre jobb és jobb leszek magamhoz képest, alapvetően az aikidómban, de ez ugye kihat az élet minden egyéb területére is. Megpróbálom betartani azt, hogy ne másokkal foglalkozzak, ők hogy ukemiznek, hogy csinálják a technika végi leszorítást, hogy veszik a levegőt a gyakorlatok végrehajtása során, hanem mintegy teljes valómmal a feladatra koncentrálva, mégis valahogy kívülről is lássam magam. Számomra talán ez a legnehezebb az aikidóban és a való életben is, hogy tárgyilagosan tudjam megítélni saját magamat, szőröstül-bőröstül-szellemestül. Lehet, hogy még sokan vannak ilyenek, de én csak a saját érzéseimről tudok beszámolni, az erre vonatkozó mélyinterjú még várat magára.

Most, hogy több, mint egy hete nem voltam már edzésen a tavaszi szünet, és a Húsvét okán, kicsit a szokásosnál is jobban aggódom amiatt, mindenre emlékszem-e még, amit 1,5 héttel ezelőttig megtanultam. Persze ezeket a dolgokat nem lehet csak úgy elfelejteni, pláne ennyi idő alatt, de azért bennem mégis ott az aggódás, mintha nem lennék annyira jó saját magam és mások szemszögéből, amennyire szeretnék. Alapvetően nem kellene érdekeljen, hogy mások mit gondolnak, kivéve azok meglátása miatt akik egy-egy, vagy sok dolgot jobban csinálnak mint én, én mégis ilyen aggódó fajta vagyok.

Azt hiszem hálát adok a bennem élő Teremtő Erőnek, ha ezt a vonásomat le tudom győzni, mert ebben az esetben igenis a győztes-vesztes párharc a döntő.

S mielőtt még azt hinnétek, hogy miért keverem Jézus - feltételezhető - képét egy aikidós önmagamról szóló írásba, a válaszom az, hogy nála jobban senki nem adhat értelmet annak a kifejezésnek, amit önmagunk legyőzése jelent.