Elolvastam Pető Richárd kollégám nagyívű elemzését azzal kapcsolatban, hogy miért nincs egység a magyar aikidóban.

Sajnos, azt kell mondjam, sehol máshol nincsen egység (bár Japánban még nem jártam, de valószínűsítem, ott sincs).

A kérdést inkább onnan közelíteném meg: van-e értelme az egységesítésnek, van-e valami haszna? Illetve: miféle egységről beszélünk?

Tapasztalatim szerint Magyarországon mindenki saját szervezetet akar, ahol nem kritizálják, ahol azt csinál, amihez kedve szottyan és nem szólnak bele a módszereibe. Nem kell alkalmazkodni - nincs probléma. Amikor valakihez alkalmazkodni kell, együttműködni valakivel - ott már egyből van probléma. Még akkor is van, ha már ötven embert össze kell rántani egy edzőtábor erejéig.

A  pozitív minta: Csehország

Gyönyörű ellenpéldának tartottam idáig a magyar Kobayashi-szervezeteket, akik példásan egységesen és egyre többen aikidóztak, amíg ketté nem szakadtak. Nyilván tőlük kéne megkérdezni, hogy miért, hogyan, minek... de a válaszok többsége mindig ugyanaz szokott lenni: hatalom és pénz. Néha csak egyszerűen butaság, vagy kompromisszumképtelenség.

A másik gyönyörű példára Csehországban bukkantam, a hétvégén. Franck Noel (7. dan aikikai, sihan) edzőtáborán jártunk Prágában; a mester körülbelül úgy néz ki, mintha mumifikálták volna Popeye-t. Hatalmas alkar, hozzá mintha teljesen kiszáradt volna rá a bőr és az izmok; pláne a római hadvezérekre jellemző sasorr. Mindehhez elképesztően lágy aikido, a Yamaguchi-féle aikido-vonal csípőmunkája, a klasszikus mozdulatok franciás könnyedséggel.

Csak néztünk, hüledezve.

Ott volt a táboron 60-70 aikidós, főleg a Cseh Aikido Szövetségből, de mindenhonnan, Szlovákiából is. Mindjárt ott ámultunk el, hogy a szlovák és a cseh aikido-szövetség szorosan együtt dolgozik egymással és a táborokat együtt szervezik, az oktatóképzést együtt csinálják, a vizsgákat közösen oldják meg. A cseh aikido fejlődését alapvetően a francia vonal, Tissier-sensei szövetsége, az FFAAA befolyásolta az utóbbi időben és ez meg is látszik: a táboron nagyon intenzív, nagyon magas színvonalú munka folyt, de remek hangulatban. Nem volt feszengés, nem volt udvarias fogcsikorgatás (ismered: "Hát ez mit keres itt?!"). Pláne nagyot néztünk, amikor a két és fél órás délelőtti edzés után az edzőknek külön tanár-képzést vezetett Franck Noel, akik aztán a modern workshopokra jellemző kiscsoportos beszélgetésen elemezték egymással a látottakat.

Ilyet Magyarországon még nem láttam.

Martin Švihla, a Cseh Aikido Szövetség egyik vezetője, illetve Pavel Munczar, a titkár elmesélték, hogy 10-15 évvel ezelőtt a cseh aikidót is a "totális háború" jellemezte, ami az utóbbi öt évben változott meg. Tudatosan demokratizálták a szövetséget, azaz minden döntést együtt hoznak meg és vitatnak meg. A szövetség nyitott és befogadó. Az egyéni konfliktusokat sikerült megoldani. ennek köszönhetően a szövetség elképesztő virágzásnak indult. Szinte mindent hétvégén vannak valamelyik városban edzőtáborok, az emberek egymáshoz utaznak, akár messzire is és hálózsákban alszanak a tatamin, hogy együtt edzhessenek. Az edzőtáborok hangulata elképesztően felszabadult, teljesen hiányzik belőle minden feszengés és az agresszió.

Mindehhez hozzájárul, hogy a táborokat nem kis egyesületek szervezik, hanem a szövetség. Vagyis, mindig sok ember van a táborokon, nincsenek húsz fős minitáborok, csak a kisebb városokban, ahová amúgy is csak ennyien férnek be.

Igen és még egy fontos dolog: a pénzügyek átláthatóak. Minden döntés fent van a neten, a könyvelés rendben van, a szövetség a törvény szerint működik. Senki nem jár Ibizára a tagdíjakból. Senki sem ügyeskedik, senki sem oldja meg "okosba".

Az aikido színvonala ehhez mérten annyira meglódult, amilyen szintet utoljára Párizsban tapasztaltam, ahol a Európában a legtöbben aikidóznak és a legnagyobb mesterek tanítanak.

Elismétlem: soha ilyennel még nem találkoztam Magyarországon.

Mi a titok?

Egyszerűen az, hogy edzeni akarnak. Egymással. Szereik az aikidót. És rájöttek, hogy nem a saját dojójuk magányában kell edzeni, hanem a többiekkel. Eljárnak egymáshoz. Tanulnak egymástól. Rendezték a dolgiakat. Az aikidóra koncentrálnak, nem egymás eltiprására.

Ha úgy vesszük: egység van, de még sincs. Hiszen mindenki úgy aikidózik, ahogy akar, azt tanít és tanul, amit akar, de egymást gazdagítják, egymást segítik. 

Mi is tudunk változtatni

Lehangoló a magyar helyzet? Az. Ki tud rajta változtatni? Te, aki ezt lehangolónak találod. Amíg mindannyian szemet hunyunk az ilyen megnyilvánulások előtt, amíg hagyjuk, hogy a tagdíjunkat Cipruson költsék el, addig ilyen is marad a rendszer.

Válaszolva Pető Richárd tiszteletreméltó felvetésére és értékes gondolataira: bizonyos szintig persze, kellene az egység. Inkább kompromisszumok kellenének. Okos, kiművelt, külföldet megjárt aikidósok, akik nem csak az irimi pontig látnak, hanem tovább. Közös táborok. Közös projektek. Ezekből nőhetne ki valami, alulról. Akár a meglévő szövetségek összeolvadásával. Ti mit mondtok?