Egy skót aikidós haverom posztolta ki a minap a Fészbúkra ezt a videót, amin egy pocakos sihan mutat be rendkívül egyszerűen koshi nage-dobást. Jól magyarázza, jól mutatja, mégis, keserű szájízzel és nevetve nézem a filmet: milyen képet mutat az aikidóról egy olyan példakép (sihan), aki nem látja a lábujjait a pocakjától? Lehet akármilyen jó oktató és magyarázhatja el zseniális egyszerűséggel a technikákat, mégis, fel kell tennünk a kérdést: megengedheti-e magának bárki, aki ilyen magasra jutott egy harcművészet gyakorlásában, hogy ennyire eleressze magát?
Persze, jöhetnek az ellenérvek, nézzük meg az idős judósokat, vagy boxedzőket, nekik is van némi pocakjuk.
Az Aikikai Hungary írt ki ezt az elmés megjegyzést a Facebook-on Kuribayashi sihan következő edzőtáborának eseményéhez:
Kuribayashi Shihan legutóbb, mikor itt járt, egy vacsora beszélgetés alkalmával arról beszélt, hogy milyen fontos az uke munka. Magas fokozatúak hajlamosak csak a tori munkát gyakorolni. Szerinte csakis úgy tudunk igazán fejlődni ha egyensúlyban van az uke és tori munkánk. "Most hogy csak tanítok ezen a táborom, már érzem, hogy visszaestem egy kicsit."
Vajon Furuya sensei mennyit ukézott akkoriban...?