"Annyi poént nyomtak fel a Facebookra mostanság a Szürke 50 árnyalatáról, hogy elképzeltem, milyen lenne a könyv, ha nem a szexről, hanem az aikidóról szólna..." - írta Mátyás Edit, amkikor elküldte nekem ezt a kis fricskát. Én jót kacagtam a poénokon. 

Átkoztam Katát, amiért rám lőcsölte ezt a feladatot, de hát tartoztam neki. Nosza nekivágtam. Életemben először megyek aikido edzésre. Hallottam a mesterről, állítólag oda van érte az egész világ. Ott vagyok. A dojo előtt. Oké, cucc itt van, meg a feljegyzések, hogy mi az, hogy tatami, meg ilyenek, talán nem lesz baj.  Egy szőke csaj megy be előttem.  Követem őt. Átöltözök, be megyek a dojoba leülök a sor végére. Úristen, itt mindenki szőke. A fehér övesek is. Mindenkin tökéletesen áll a gí, ööö igen, ez van a cetlin, nem köntös, gí. Mint a gá a libáknál, csak í-vel.  Az enyém meg ferde, meg az övem is rosszul van megkötve. Gyorsan kibontom a hatalmas fehér masnit, és csomót kötök rá. Mire felnézek, már bejött a mester. Magabiztosan a terem közepére megy,  leül, meghajol.  Nézem őt. Ő hát a híres Szürke Szilárd. A világ ura! Szürke körülötte minden, ő maga is. Szürke a tatami, szürke a hakamája, szürke  a szeme, szürke a gí a nyakánál.

Rögtön kiszúr engem a szürke szemével, majd int, hogy menjek oda hozzá. Miközben a többiek melegíteni kezdenek, én odabotladozok. Kérdőn néz rám. A szemével.

-  Anna vagyok, Acélos Anna, - rebegem. A számmal. Hosszan néz, a szemével, majd rám förmed, hogy menjek bemelegíteni. Aztán elkezdődnek a gyakorlatok.

Edzés végén újra odajön, és közli, hogy legközelebb is látni akar. - Nem, én nem… - rebegem -  csak Kata helyett jöttem.            

- Ó,- mondja, miközben szája „ó”-t formáz. - Akkor is látni akarlak.

Elkéri a számomat. Nem akarom megadni, de csavar kettőt a csuklómon, és mivel gurulni még nem tudok, inkább megadom neki.

Két nap múlva felhív, hogy Józsi, a sofőrje fél óra múlva értem jön. Kilépek a napsütésben kezemben a táska. Józsi jön, nem mosolyog. - Anna? – néz rám, mire bólintok.

Elveszi tőlem a táskát, és elindul. Követem őt. Lemegyünk a metróhoz. Amikor jön a piros metro, némán int a fejével. A következő percben egy szürke szerelvény közeledik. Csak mi ketten szállunk fel rá. Józsi előre megy a vezető fülkébe, nekem az utastérben a helyem. Nem is sejtettem, hogy Szürke Szilárdnak saját metrója van.

Amikor megérkezünk, a mester mosolyogva fogad. Józsi biccent, majd eltűnik valamerre. - Át kell vennünk az alapokat Anna. Tehetséges vagy, érzem. Azt akarom, hogy hozzám járj. 

Belső istennyilám ujjong. Tetszem neki, és tehetségesnek tart. - Persze vannak szigorú szabályok. Először is alá kell írnod a szerződést!

-  Milyen szerződést?

-  Olvasd! – löki felém durván a papírt, és én csak olvasom, egyre rémültebben.

- Ilyet mások is aláírtak? – kérdezem.

- Igen, mindenki, aki hozzám járt.

Voltak mások is, mélázok el döbbenten.

- De, de akkor nekem havonta fizetnem kell az edzés díjat, meg papucs is kell, és nem szabad beszélgetnem, csak figyelnem… ez nekem sok Szilárd, ez, ezt nem tudom, meg kell gondolnom.

-  Rendben, van még időd. – feleli nagyvonalúan.

Kimegyünk a nappaliba, leülünk a szürke kanapéra beszélgetni. Szilárd mesélni kezdi a gyerekkorát. Szilárd meggyőződése, hogy nekem ezt tudnom kell. Hogy megértsem őt. Holott még azt se értem, hogy miért vagyok itt, vagy hogy mi az istennyila az az irimi. Belső istennyilám ujjong, hogy emlegetem.

-  Tudod Anna – kezdi fátyolos szemmel Szilárd – az anyám, az igazi, szörnyen bánt velem. Kínzott, folyton kínzott. Csak halványan emlékszem a gyerekkoromra, de az tisztán meg maradt, hogy mindig Steven Seagal filmeket kellett néznem. Folyton folyvást.  Aztán egyszer már nem bírtam tovább, és elővettem a sufniból a seprűt. Leszedtem róla a cirokot, és gyakorolni kezdtem. De anyám egyszer korábban jött haza, és észrevette. Szinte őrjöngött, és azzal büntetett, hogy puszta kézzel kellett felszednem a  szürke linóleumról a koszt. A lelkembe égett ez a szín, örökre. De anyámnak ez sem volt elég. A nevemet is megváltoztatta. Azelőtt Kockás Szilárdnak hívtak, de ő átváltoztatta Szürke Szilárdra. Majdnem belehaltam. Két napig feküdtem a szürke ruhámban a  szürke padlón és senki se vett észre. Aztán eljött hozzánk egy nő, a későbbi nevelőanyám. Ő mentett meg. Színtévesztő és a szürkét zöldnek látta, így vett észre. Nála már nem kellett Seagal filmeket néznem. Csak a Kungfu pandát. De az tetszett. – mosolyodik el Szilárd.

Aztán újra gyakorolni kezdünk. Megint kedves, gyengéd, nem fáj, amit csinál, élvezem. Belső istennyilám örül, és azt mondogatja, még, még. Ekkor felcsörren Szilárd telefonja.

-  Fel kell vennem, fontos lehet – szabadkozik, majd két lépéssel a 100 méterre lévő pulthoz lép. Arca megváltozik elkomorul.

- Nem érdekel – üvölti a telefonba – nem érdekel, hogy a pingvineknek frakkjuk van, nem hakamájuk, az edzőtábor meg lesz tartva! Igen, tudom, hogy hallal fizettek. Nézd, nekem erre nincs időm, intézkedj! – pattog a hangja, majd felnéz rám a szemével, és elmosolyodik a szájával.

- Az antarktiszi csoporttal mindig baj van - legyint.

Döbbenten meredek rá! Antarktisz!

- Neked mindenhol van csoportod? – kérdezem, fel sem fogva a gazdagságát.

- Hát, mindenhol még nem. A Marsra még nem telepítettünk, a víz hiánya miatt hamar kirepedeznének a tatamik, ezt a problémát még meg kell oldanom.

- Nagyon gazdag lehetsz! – mondom döbbenten.

Hozzám lép, megint mosolyog, megsimogatja az arcomat.

- Anna, ha hozzám jársz edzeni, sok mindent meg fogsz érteni. Annyi pénzem van, hogy bármit megtehetek. De az edzésdíjat mindenképp fizetned kell. Ez áll a szerződésben! De talán a papucstól eltekinthetünk – enyhül meg ismét Szilárd.

Vakon botladozva megyek haza. Nem tudom, mit tegyek. Érzem, segítenem kell ezen az emberen, szükségem van rá, és neki is rám. Meg fogom változtatni, határozom el, kimosom a gíjét, nem érdekel, hogy fehér lesz a nyakánál is, nem érdekel, hogy mennyire gazdag, hogy  a hakamája tényleg szürke, vagy csak az is koszos, de szeretem őt, mind az ötven árnyalatát. Belső istennyilám csendben ujjong.  Ebből még bestseller lesz Anna, súgja, sőt film is, ha Seagal elvállalja…. 

(Mátyás Edit)