Egy nevetséges támadás után elkezded a partnedered ízületeit a határig, vagy még azon is túl csavargatni, hogy neki nagyon fájjon. 

Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: minek? 

Fejleszt ez valamit a partnereden, vagy rajtad? 

Megtanulsz-.e mozogni tőle? 

Megtanulod-e az irányokat, szögeket, az atemit, a lépéseket, a kapcsolatot, a harmóniát? A kibillentést? 

Másik kérdés: miért hagyja ezt a támadó? Ki fog megállni egy ütés után és hagyni, hogy valaki szenyózósat játsszon a karjával? 

A "hard style" - nem is beszélve a real aikidóról - azokat az embereket bűvöli el elsősorban, akik szeretik a recsegő csontok, az eltorzult arcok látványát. Mert fáj, és kellemetlen. Sokan gondolják: no pain, no game és ezek szerint is kezelik az edzéseiket. 

Látványos? Valóban.

Ér valamit igazi harci helyzetben, igazi ütélsek ellen? Nem, semmit. 

Akkor mi ez? A választ az olvasóra bíznám. 

A valóság az aikidóban végtelenül más: attól még, hogy egy szép, jól koordinált mozgást látunk, és az ukénak semmi baja sem lesz, kevesebb hatékonyabb és szebb harcművészet létezik az aikidónál, ami ennyire fejlesztené az embert - ha okosan gyakorolják. 

A cél pont az, hogy ne romboljuk, hanem építsük a partnerünk testét és szellmét. Hogy olyan aikidót csináljunk, hogy a támadó azt mondja: basszus, csináljuk mégegyszer, mert fantasztikus érzés volt! 

Valóban, ilyenkor nem az eltorzult arcok és a spriccelő artériák látványa fogadja a laikus nézőt, hanem a mosolygó emberek "táncikája" - csakhogy, ez a táncika végtelenül veszélyes is lehet, ha valaki nem ismeri a szabályokat. 

Sose dőlj be a látványnak!