Pár nappal ezelőtt részt vettem egy nyílt napon Gyöngyösön Ozorák Iván dojójában. Először mentem vidékre edzésre, és egyből magával ragadott az a nyugodt légkör, amit a vidéki élet ad. Nem csak vidék miatt volt nyugodt a hangulat, hanem azért is, mert ez a dojó csak az aikidósoké, csak ezé a csapaté. Nagyon sokat számít, hogy egy csapat egyedül van, mindenki mástól, más sportoktól elkülönülve egy olyan helyen, amit az aikidónak alakítottak ki: nem csak a hagyomány megőrzése miatt. Az aikidóban semmi sem csupán hagyományőrzés miatt van: sem a ruházat, sem a meghajlások, sem a kamiza: ez mind az aikido része, ahogy egy csendes, igényes dojo is. Bár egy tornateremben és akárhol is lehet edzeni, de az ember a szívében érzi a különbséget.

Az edzés könnyed volt, jó hangulatban telt. Iván remek tanár, és nagyon jól bánik a gyerekekkel is. A társaság nagyon aranyos és befogadó. Az edzésben volt valami kötetlenség, lazaság, de ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna fegyelem: mindenki tette a dolgát.
Iván tiszteletben tartotta, hogy csak vendég vagyok, és ezért velem kevésbé volt szigorú mint a tanítványaival. Nem hangoztatta, hogy az a jó, amit ő csinál, inkább csak megmutatta, hogy ő hogyan látja jónak és miért, és végül is rám bízta, hogyan csinálom. Persze én azért komolyan vettem a tanításait, elvégre ezért is mentem.

A másik dolog, hogy ő elismeri azt is, ha valamiben "jobb" vagyok nála. - Jól érzem, hogy ez a kijelentés némi magyarázatot kíván? Nem baj. A lényeg, hogy azt még sosem tapasztaltam, hogy egy 5. dan szintű mester azt kérdezné egy 4. kyus tanítványtól, hogy ezt meg ezt hogyan tanulta meg, hogyan gyakorolta. Nem arról van szó, hogy "jó és rossz", vagy "jobb", hanem különbségekről, és elismerésről: és ebből kiéreztem egyfajta egyenrangúságot is.

Iván nem az a mester (meg fogja bocsájtani, hogy mesterezem), aki Mesternek tartja magát, hanem inkább csak egy lelkes amatőrnek: ahogy ő mondaná. És ugyanakkor a tisztelete meg van, de még milyen. Részemről is.

 (A képek nem most készültek.)