Philippe Gouttard 1970-ben kezdett aikidózni Franciaországban. Japán legnagyobb mestereitől kezdett tanulni (mint Nobuyoshi Tamura, Masamichi Noro és Hirozaku Kobayashi sensei). Találkozott Katsuaki Asai sensei-jel Noro mester egyik szemináriumán. Ez a találkozás meghatározó volt számára, így 7 éven keresztül Németországba utazgatott, hogy tőle tanuljon. 1978-ban találkozott Christian Tissier-vel, ami elvezette ahhoz az aikidóhoz, amit jelenleg is gyakorol. Attól a naptól fogva közvetlenül Tissier-től tanul. Philippe Yamaguchi sensei-jel is találkozott, akivel sokszor edzett, amikor a Hombu Dojo-ban járt Tokióban. Philippe volt a vezetője a Rhône-Alpes régiónak 15 évig, most rendszeresen tart szemináriumokat Franciaországban és Európában. Ebben az interjúban feltárja, mi rejlik az aikidója mögött. Találkozás egy aranyszívű óriással.


Guillaume Erard: Hogyan kezdted az aikidót?

Philippe Gouttard: Amikor először találkoztam az aikidóval, egy kifejezetten fizikai dolgot, sportot jelentett nekem. Világbajnok akartam lenni.

Guillaume Erard: Valóban sportember voltál...

Philippe Gouttard: ...futbalista, futbaloztam... sokat; profi akartam lenni. Az AS Saint-Étienne csapatban voltam az aranyévekben. A következő generáció akartam lenni, annyit edzettem, mint egy megszállott, napi 5 órát.
Az aikidót egészen véletlenül fedeztem fel. Egy nap egy hirdetésben az állt: "Légy legyőzhetetlen 11 alkalom után!", szóval úgy gondoltam "11 óra, miért ne?" Végül rossz helyen kötöttem ki: az aikido dojóban, és mondtam a tanárnak, hogy "A 11 alkalmas edzésre jöttem." Nevetett és azt mondta "Kezd eggyel!". Attól fogva sohasem hagytam abba. Kíváncsi vagyok mit csinált a "11 alkalmas" fickó. Abban az időben senki sem tudta mi az aikido, és emiatt számos alkalommal megsérültem.

Guillaume Erard: Ilyen erőszakos volt az aikido?

Philippe Gouttard: Nem igazán, inkább kevéssé magyarázták el, mintsem durva. Úgy csavartuk meg a partnerünk csuklóját, hogy az ügyetlenül esett, még ha egyáltalán tudott is esni. Emlékszem erre, amikor japán mesterek jöttek Európába, ők tulajdonkáppen judokák voltak, nem aikidokák, a judoka uke tudta, hogyan kell esni, de mi nem. Az első félig rendes esésem 2 évvel az után volt, hogy elkezdtem az aikidót. Manapság az emberek megcsinálják 2-3 hónap múltán. Ahogy mondtam fizikailag egyszer-egyszer kicsit megsérültem, mivel nem ismertem a rendszert.
A japán mesterek semmit sem magyaráztak el és az európaiak sem sokat. Ennek ellenére követtem a japán mestereket Európa-szerte, amíg nem találkoztam Christian Tissier-vel.

Guillaume Erard: Hogyan történt ez a találkozás?

Philippe Gouttard: Már tanítottam Saint-Étienne-ben, de rájöttem, hogy igazából semmit sem tanítok. Hogy rövidre fogjam: a tanár, akivel elkezdtem az aikidót, úgy döntött, hogy abbahagyja, miután 2 évig kendózott. Többedmagammal kicsit elárvultnak éreztük magunkat. Sokan közülük szintén abbahagyták, kivéve néhány fiatalt, akik folytatni akarták, így tanárom nyomdokaiba léptem, de igazából nem tudtam, milyen irányba menjek. Végül a fizikai edzésüket folytattam, mint sportot. Egy órán csak 5 percet töltöttünk technikák gyakorlásával, de egész hatékonyan építettük testünket. A haladás érdekében részt vettem sok szemináriumon, találkoztam Masamichi Noro sensei-jel és Katsuaki Asai sensei-jel Németországban. Ezek nagyszerű idők voltak, de még mindig nem magyarázták meg az egész fizikai nézőpontját. Ezt vittem tovább egészen addig, amíg nem találkoztam Christian Tissier-vel, aki épp akkor tért vissza Japánból és órát tartott Saint-Étienne-ben. Ott azt mondtam magamnak „Ez az, amit csinálnunk kell.” A csoportunkban voltak olyanok, akik nem egészen azt csinálták, amit láttak. Ekkor jöttem rá, hogy az észlelés a megfelelő pillanat kérdése. Ha Tissier úr 10 nappal korábban, vagy később jött volna, talán én lettem volna az, aki azt mondja: „Ez marhaság.”, és a többiek, hogy „Ez nagyszerű!”. Mindenesetre az elmém megfelelő állapotban volt ahhoz, hogy felfogjam a tanítását, rájöttem, hogy pontosan ez az, amit csinálni akartam. Elmentem, hogy láthassam, és azóta sohasem hagytam el.

Guillaume Erard: Mit adott Christian Tissier a gyakorlásodhoz?

Nemrég az AikiMag Facebook-oldalán olvastunk egy olyan kommentet, ami ezzel a mondattal kezdődik. 

Mindenki találkozott ugyanezzel a mondattal az edzőtáborokon is. Ismerjük mindannyian: lesütött tekintet. Halkra fogott szavak. Félmosolyok. Nehogy valaki meghallja. Csak neked mondom el. Igazából, én még nem vagyok azon a szinten, hogy véleményt mondhassak róla. Különben is, hogy jövök én ahhoz. Nagymester. Én még ezt nem érthetem.

Csupa olyan dolog nehezíti a magyar aikidósok életét, ami a magyar társadalmi viszonyokból következi, ami más országokban nem így működik, aminek nem így kellene lennie.

Mire gondolok: a nyilvános párbeszéd hiányára. A kritika hiányára. Az őszinte mondatok hiányára. Végső soron: hogy szembenézzünk magunkkal.

Az aikido egyik értelmezési módja: szemenézel saját magaddal, legyőzöd a félelmeidet, legyőzöd saját magad. Jobb emberré válsz. Hogyan lehetnénk jobb emberek, ha nem merjük megítélni, nem merjük véleményezni azt, amit csinálunk? Hogyan akarjuk megosztani az aikidónkat egymással, ha nem merünk beszélgetni? Ha minden vita sértődéshez vezet, ha a véleményünekt nem merjük hangoztatni egymás előtt - nehogy az XY meghallja, aztán elmondja a GipsziJakabnak! Még az kéne!

Az aikido arra van, hogy megosszuk egymással. Egyedül nem lehet aikidózni.

Az aikido arra van, hogy találkozzunk egymással.

Ezeket a mondatokat nem az ujjamból szoptam: majd' minden edzőtáboron elhangzanak ilyen vagy olyan formában az edzőtábort vezető mester szájából. Nem csak az én mesteremtől hallottam, hanem olyanoktól is, akik techniailag homlokegyenest ellenkezőleg magyarázták a technikákat. Valahogy mindig kiderült: az aikidót egymással csináljuk, az aikido kommunikáció, az aikido egy adok-kapok-viszony.

Mégis: a magyar aikidósok egymással, a saját klubjukon kívül alig-alig beszélgetnek. A saját edzőtáboraikon kívül alig-alig járnak máshová. Megmerevedett frontvonalak mögül, bizalmatlanul méregetjük egymást: ki mikor harap oda? A sintértelep vicsorgó kutyákkal kedélyesebb hely lehet.

Az AikiMag-ot erre hoztuk létre: hogy beszélgessünk arról, amit mindannyian szeretünk, az aikidóról. Mindenkinek joga van beleszólni, legyen olyan, aki két edzésen járt idáig, vagy olyan, aki 30 éve tartja az edzéseket.

És még valami: nincs olyan, hogy valakinek ne lehessen véleménye. Minél nagyobb mestert látsz, az illető annál többet szerepel, annál több véleményt generálhat maga körül. Minél több videót látsz róla, minél többet látod az edzőtáborokon, annál jobban meg tudod ítélni, annál biztosabban tudsz róla véleményt mondani. Ne félj elmondani a véleményed. Ne félj soha kérdezni. Ne félj odamenni. Ne félj a találkozástól, a véleményektől, a beszélgetéstől. A legtöbb aikido-mester nyitott és érdeklődő, kíváncsi a visszajelzésekre.

Minden aikido mester a tanítványai révén aikido-mester. Nélkülük és a véleményük nélkül csupán egy jó mozgású pedagógus. Minden aikido-mestert ki lehet tárgyalni, bírálni lehet, véleményt lehet róla alkotni. Aki ezen megsértődik, ne álljon ki középre, mutogatni a technikákat (és saját magát). Aikido-mesternek lenni bizonyos fokú exhibicionizmussal jár, ami értelemszerűen vonzza a véleményeket, olykor a kritikát is. A bölcs mesterek a kritikát a saját fejlődésükre használják és tanulnak belőle. Az ostobák megsértődnek.

Szóval, kedves aikidósok: beszélgessetek egymással! Beszélgessetek az aikidóról, beszélgessetek a mesterekről, a technikákról. Kritizáljatok! Alkossatok véleményt! Ez is a fejlődés útja.

Olvastátok a következő cikket?

Stanley Pranin: Valóban O-Sensei a modern aikidó atyja?

Mi erről a véleményetek?

Elmondom az enyémet.

Szerintem sem O-Sensei a modern aikido alapítója. Nem is lehetne. O-Sensei anno kitalálta az aikidót, és elkezdte tanítani, terjeszteni. Ő az aikido alapítója. Senki sem állította, hogy a „modern” aikidót ő alapította. A „modern” aikido kialakult. Az aikido állandóan változik, alakul, fejlődik. O-Sensei közvetlen tanítványai, akik sok-sok éven át tőle tanultak, vele éltek: az uchi-deshik sem hiszem, hogy ugyan azt tanították, amit O-Sensei tanított. Nem is taníthatták, hiszen más emberek. Az aikido már egy generáció alatt is változik, én sem pontosan azt csinálom, amit a mesterem tanít, senki sem. De ez így van jól. Az aikido folyamatosan változik. Hogyan tanulhatnánk ugyan azt és pontosan ugyanúgy, mint amit egy ember a Föld másik felén 50 évvel ezelőtt tanított? A változás elkerülhetetlen.
A mesterek, akiket ez a cikk említ (és akiket nem) szerintem nagy figyelmet kapnak. Hiszen ők élnek és tanítanak és meg lehet velük beszélni a saját tapasztalataikat. Mindenki kicsit máshogy tapasztalja meg az aikidót. Amit ők tanítanak az is aikido, nem csak az, amit O-Sensei tanított. A most élő mesterek viszik tovább az aikidót, és utánuk, majd a tanítványaik.. szerintem nem kell kétségbeesni, hogy nem pontosan azt tanuljuk, amit O-Sensei tanított, szerintem már az is nagy csoda, hogy tanított valami olyasmit ami máig fennmaradt, ugyanazokat a technikákat amiket 50 éve tanított, most szerte a világon tanítják, és az ikyo még mindig ikyo. Változik, mert mindenki bele rakja saját magát, tudatosan, de inkább tudatlanul.
Attól még O-Sensei az aikido alapítója marad.
Szóval az aikido lényege nem az, hogy leutánozzuk a mestert, hanem az, hogy megtaláljuk saját utunkat, és járjuk.
Szerintem szőrszálhasogatás ilyen kutatásokat végezni. Lehet nagy merészség ilyet állítani (főleg nekem), de szerintem Stanley Pranin ezen a ponton félreérti az aikidót. Lehet, hogy én sem értem még az aikido lényegét, de aki ilyen nyomozásba kezd, szerintem rossz nyomon jár. Nem látja a fától az erdőt.
Ha nincs O-Sensei, talán nem is létezne aikido, de az is lehet, hogy kitalálta volna más. Mindenesetre tartsuk őt kellő tiszteletben, vagyis ne kérdőjelezzük meg, hogy mit tett :)
A „modern” aikidót nem alapította senki. Az aikidót igen. A többi belőle fejlődött. Nem kell, nem is lehet újra megalapítani. Szerintem ilyen, hogy "modern aikido alapító" vagy „a modern aikido atyja” nem létezik. Csak egyszer lehet „feltalálni” valamit.
O-Sensei azt tanította, hogy az aikido maga a szeretet, a harmónia, a kontaktus megtalálása és megtartása, a másik akaratának érzékelése, nyitottság mások felé, a konfliktus felváltása a megértésre, és még sok más. Minden ami egy technika mögött zajlik. Szerintem O-Sensei ezt tanította, és aki ezt érti és ezek szerint edz és él, az megértette a tanításait, nem számít, hogy egy shionage-nél nem pontosan abban a szögben tér ki, mint 50 évvel ezelőtt O-Sensei.
Ebből a szempontból nem is hiszem, hogy létezik „modern” aikido. Aki érti az aikido szellemét, annak nem kell félnie: azt csinálja, amit 50 évvel ezelőtt O-Sensei. A „modern” aikidót szerintem a technikák változása miatt használják, de ez csak az egyik fele az aikidónak.

Érdemes kattintani az MKDE új honlapjára, mert a "hatalmas" visszaszámlálós-kampánnyal beharangozott oldal rengeteget fejlődött az előzőhöz képest. (Tegyük hozzá: könnyű dolga volt...)

A Drupal-alapon fejlesztett oldal sokkal letisztultabb, nincsenek bug-ok, minden működik, a tartalom ugyan még egy kicsit kevéske, de ezt nem lehet egy új oldal szemére vetni.

(Időközben Plagány Zoltán új honlapja is címet cserélt, az aikidozz.hu átment aikidozz.com-ra.)

Annyit elárulhatok, hogy hamarosan a Zumm Aikido Egyesület honlapjával is történik valami - stay tuned!