A hongkongi rendező legújabb filmjét, A nagymester című, nagyszabású harcművészeti alkotást holnaptól játsszák a magyar mozik. Önkorlátozásról, kungfuról és a gyermekkori emlékekről beszéltett vele a Magyar Narancs.

magyarnarancs.hu: A nagymester legalább annyira történelmi eposz Kínáról, mint valós mese Ip Man harcművész életéről.

Wong Kar-wai: Akár azt a címet is viselhetné a film, hogy Volt egyszer egy kungfuország. Ennek a sportnak az aranykorát írom le, a nagymesterek világát abból a célból, hogy új perspektívát kapjanak a nézők Kínáról, a harcművészetről, az önismeret útjáról.

magyarnarancs.hu: Ezért helyezte a pofonok helyett inkább a létfilozófiára a hangsúlyt?

WK: Hogyne, hiszen a kungfu nemcsak „fegyver”, hanem viselkedési kódex. Azt hiszem, ez az első film ennek a harcművészetnek az igazi értékeiről, rituáléjáról, filozófiájáról: szerénység, bizalom, nagylelkűség, a tapasztalatok átadása, az elődök tisztelete… Arról, ahogy az embereknek gondolkodniuk és viszonyulniuk kellene egymáshoz. Nem akartam leragadni a technikai oldalánál, a metafizikai hátterét is fel akartam fedni.

magyarnarancs.hu: Mit ért ezalatt?

WK: Téves módon csak sportnak tekintik ma a kungfut, valamiféle jógának. Eredetileg önvédelmi és támadó fegyver volt, amivel bizony ölni is lehetett. A kungfuharcosok a régi hagyomány szerint tudatosan kezelték ezt, és nagyon óvatosan bántak a hatalmukkal. Ezért van szó annyiszor a filmben is a szerénységről, az önkorlátozásról, a fegyelemről.

magyarnarancs.hu: A saját életében is törekszik a kungfu szellemiségének követésére?

Folytatás a magyarnarancs.hu-n!

A linkre kattintva megnézheted a Zumm Aikido Egyesület új weboldalát és azon belül a legfrisebb edzőtábor híreket 2013. őszi évadra.

Ismerünk csatákat, amelyek évszázadokra meghatározzák egy-egy ország sorsát.

Ezek egyike volt az a japán klánok hatalmi harcait évszázadokra lezáró szekigaharai ütközet 1600 október 21-én.

Óriási blogbejegyzés a Had- és rendvédelem történetéről szóló Lemil blogban. Érdemes elolvasni!

Egy japán harcművészeti iskola által használt, a szamurájok képzéséről szóló szöveget fejtettek meg és fordítottak le magyar kutatók. Az írás feltárja a tanítók által elvárt szabályokat és azt, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki kardforgató mesterré váljék.

Folytatás a Múlt-kor oldalán.

Bizonyosan voltál már olyan dojóban (edzőteremben), ahol a kezdők, szegények, kinyúlt pólóban és melegítőnadrágban, megszeppenve várták, hogy valaki odamenjen hozzájuk és kezdjen velük valamit. Aztán néhány odamentek, odavagdosták őket a földhöz, aki kicsit ügyesebb volt, az nem nyekkent nagyot. Aki megszokta, megszerette, megmaradt. Akinek nem tetszett, elment máshová edzeni. Lehet, hogy soem vált belőle aikidós, pedig lehet, hogy csak egy kicsit kellett volna neki segíteni, hogy ne nyekkenjen akkorát az elején.

A legnagyobb lépés mindig az első az aikidóban - és az élet minden területén. A csecsemő első lépései a legnehezebbek, de a szülei ekkor a legbüszkébbek rá. Aztán már természetessé válik, hogy jár.

A legtöbb emberben félelem és izgalom keveredik, amikor elmegy élete első aikido-edzésére. Bizonyosan mindenki félt attól, hogy megütik, hogy eltörik valamilyét, vagy egyszerűen összetöri magát, mert eldobják és nem tud esni. (Nem beszélek azokról, akik azt igénylik, hogy fájjon - ezek ritkán járnak aikidóra.)

Elmenni életed első edzésére a lenehezebb feladat. Végigcsinálni, ha már ott vagy - az már egy fokkal könnyebb. Bár látszólag az aikido egyre bonyolultabb lesz (egy darabig nagyon bonyolultnak tűnik), de igazából egyre könnyebb. Az első lépés az, amikor kilépsz a komfortzónából, utána az összes többi lépés abban az irányban, legyen bármilyen tapogatózó is, a többiek, a mester segítségével történik. Az első lépést önállóan és egyedül teszed meg; hacsak nem vagy még gyerek az aikido a Te döntésed és előbb-utóbb a Te utaddá válik, amire büszke lehetsz.

Ehhez képest egy mesternek - ebből a szempontból - sokkal könnyebb dolga van. Ismeri azt az utat, amit te még csak tapogatsz, tudja a lépéseket - emiatt, a tudása és a kitartása miatt természetesen tiszteletet érdemel. (Az aikido egyik alappilére a kölcsönös tisztelet és megbecsülés.) De a mesternek már nem kell azt a bizonyos első lépést megtennie. Benne már benne vannak a mozudlatok, ő már a saját komfortzónájában mozog, nem kell onnan kimozdulnia. 

A kezdőknek van a legnehezebb dolga az aikidóban. Emiatt a kezdők érdemlik a legnagyobb tiszteletet - szerintem.