AikiMag

Az Aikido Magazin

1. Interjú Ellis Amdur-ral (3/7) - Harcművészeti utazás az aikidótól a koryu-ig

2013. június 14. 17:10 - ZalaváriNoémi


ellis-amdur-bruce-bookman.jpg

Guillaume Erard: Mennyi ideig tanultál aikidót mielőtt Japánba mentél?

Ellis Amdur: Körülbelül négy évig Amerikában, aztán két évig Japánban.

Guillaume Erard: Miért döntöttél úgy, hogy Japánba mész?

Ellis Amdur: Lediplomáztam pszichológiából és az a gondolat, hogy elmenjek egyetemre, vagy pszichológusként dolgozzak rémülettel töltött el. Ez egyfajta lassú halál volt az elmém számára, egy kiszámítható jövő, amelyben nincs meglepetés és kaland. Úgy gondoltam elmegyek Japánba és meglátom mi lesz.

Guillaume Erard: Hol végezted az aikido edzéseidet?

Ellis Amdur: Társultam egy kis dojóhoz Tokióban, a Kuwamori dojóhoz. Ezt egy csodálatos ember vezette, Kuwamori Yasunori. Az ő házában éltem egy ideig. Amit adott nekem, maga volt a szabadság; azt mondta nincs szüksége rám, mint tanítványra. A hakamámba írta a dojója nevét, ami azt jelentette, hogy a „tulajdonosa” lettem a dojónak. Elmehettem bármelyik másik dojóba, ez az írás jelezte a Kuwamori dojo iránti tiszteletemet. Továbbá a helyzetemet is jelentette; az emberek nem gondolkodtak azon, mit kezdjenek velem. Vendégként üdvözöltek engem.

Kérdés volt, hogy relatív kezdőként megtartom-e a stílus, amit eddig gyakoroltam, vagy megpróbálok-e tanulni valami újat? Amit gyakoroltam azt úgy tudnám nevezni, hogy „alakelmozdulás”. Megpróbáltam kívülről és belülről egyaránt tanárrá válni, úgy mozogni és érezni, mint egy tanár. Úgy gondoltam tudom már azt amit tudok, így nem tanulok semmit azzal ha ezt tartom fenn. Ehelyett, ha fel tudnám venni valaki másnak a mozdulatait, bárkitől tudnék tanulni valamit, még akkor is ha csak hibák vannak a módszereikben.

Guillaume Erard: Ez azt jelenti, hogy olyan módon végzed el a technikát, ahogy a partnered szeretné fogadni?

Ellis Amdur: Igen, amikor egy öreg 5. danos azt mondja, hogy változtassak valamin, mert nem fogok jól mozdulni, megtettem, mert az nem harc volt, hanem egy laboratórium. Úgy gondoltam minél jobban kiterjesztem magam, annál hitelesebb lesz a stílusom. Két méter magas vagyok és több mint száz kg; nem vagyok képes arra, hogy alkalmazzam Kisshomaru sensei [Ueshiba Kisshomaru az alapító fia 2. Aikido Doshu] stílusát, vagy akárki másét. (nevet)

Guillaume Erard: Szereztél magasabb szintet az aikidóban Japánban?

Ellis Amdur: A legutolsó hivatalos teszt egy nidan [2. dan] vizsga volt, amelyet Yamaguchi sensei vezetett a Kuwamori dojóban. Ő nem igazán hasonlít rám. Suburit szokott csinálni az emberekkel: felkap téged mint egy eszközt, és ha nem úgy viselkedsz, ahogy ő akarja eldob téged és továbbáll egy másik eszközért. Keményen próbálkoztam Yamaguchi sensei óráján, de voltak dolgok, amiket a testem nem tudott megcsinálni, mert nem tűntek értelmesnek. „Értelmes” alatt nem a művésziesség visszautasítását értem, mert Yamaguchi sensei nagyszerű művész volt. De olyasvalakivel akartam edzeni, aki megtartja a saját stílusát, függetlenül attól, hogy mit tesz az ellenfele. Mivel Yamaguchi sensei volt a vezetője a Kuwamori dojónak, amikor nem jelentem meg az óráján és egy másik edzésre mentem, azt észrevette. Vizsgáztam nála 2. danra, és minden különbség ellenére átengedett. Később azt hallottam, hogy amikor gyűlést tartott a helyi kávézóban, azt mondta rólam: „Még mindig nem kedvelem a fickót, de be kell vallanom, hogy amit csinál az aikidóban, az nála működik.” Ez nagy dicséret valakitől, aki nem kedvel.

Guillaume Erard: Ki volt az a tanár akivel a legjobban szerettél edzeni?

Ellis Amdur: Kuwamori dojo volt az a hely ahol a legtöbbet tanultam. Kuwamori, aki nagyon fiatalon halt meg, olyan volt nekem mint a bátyám, nagyszerű ember volt. 1 méter 75 cm volt és 80 kg, masszív és gyönyörű felépítésű. Vidám ember volt, akinek nem kellett semmit bizonyítani.

Egy másik tanár akivel szintén sokat edzettem az Nishio sensei volt. Ő volt a példaképem, mint budoka és mint ember. Egyedi képessége volt ahhoz, hogy eltanuljon dolgokat más harcművészetekből (judo, karate, jodo, iaido) és alkalmazza azt saját művészetében. Az aikidóját úgy lehetne leírni, hogy: jóvágású: a férfiasság és a művészet keveréke volt.

Különösen kedveltem Kuroiwa Yoshio sensei-t. 1954 körül kezdett edzeni. Kato Hiroshi volt a mestere, aki eltörte Kuroiwa karját az első óráján (nevet). Kuroiwa sensei azt mondta nekem, hogy Kato sensei anyja a fülénél fogva vonszolta őt Kuroiwa sensei házához, hogy kérjen bocsánatot az anyjától. Kuroiwa sensei egy érdekes ember volt. A második világháború után az élete visszatért a normális kerékvágásba és újra elkezdett boxolni. Valószínűleg több mint 200 csatában harcolt. Ellentétben sok bajtársával, akik Hombu Shihan-jaivá váltak, nem olyan volt, mint egy középosztálybeli polgár: Asakusabashi-ból származott Tokió belvárosából. [Asakusabashi-ban volt a lakosság legszerényebb része.] Edzett kölyök volt, és megvolt benne az a fajta düh, ami a szegény gyerekekben néha előfordul. Sétálgatott és felvette a harcot erősnek látszó közép- és főiskolás diákokkal, kiütötte őket és ellopta az iskolai kitűzőiket, mint trófeákat. Akkor kezdte el az aikidót, mikor rájött, hogy a módszerei nem a legbiztonságosabbak magára nézve. Remélte hogy Ueshiba sensei segít neki, hogy megerősödjön. Az volt sajátossága, hogy technikáit összekötötte a box-szal: minden technikának az alapjai horgok és vágások voltak, sohasem nyújtotta ki a karját, minden mozdulata spirális volt. Az egész aikidós időszakomban ő volt a legnagyobb hatással rám.

Guillaume Erard: Amikor abbahagytad az aikidót koryu-t kezdtél tanulni, igaz? Mikor volt ez?

Ellis Amdur: Az Araki-ryu-t körülbelül Japánba érkezésem után 2 hónappal kezdtem el. Tulajdonképpen párhuzamosan végeztem a kettőt egy ideig. Hivatalosan 1978-ban fejeztem be az aikidót.

Guillaume Erard: Hogyan fedezted fel és kezdted el az araki-ryu iskolát?

Ellis Amdur: Yagyu Shinkage-ryu-t akartam csinálni. Hallottam, hogy egy gimnáziumban tartanak Araki-ryu és Yagyu Shinkage-ryu órákat. Alig beszéltem japánul. Durva, kék farmert viseltem, és amikor elmentem Araki-ryu órára, a tanár, aki nagyon ijesztően és veszélyesen nézett ki, és csak egy pár évvel volt öregebb nálam, nagyon gyanakvónak, sőt ellenségesnek látszott. Ez egy hosszú történet, de a lényeg az, hogy végül is behívott engem és seizában ültem 3 órán keresztül mozdulatlanul. Őszintén szólva először nem tetszett, amit láttam. Odasétált hozzám és azt mondta: „Jövő héten kezdhetsz.” Minden megfontolt szándék nélkül azt mondtam: „Köszönöm, jönni fogok.” Még ha nem is akartam csatlakozni, megtartottam az ígéretem. Másnap elmentem a Yagyu Shinkage-ryu órára, ők szintén hívtak engem, hogy csatlakozzak, de visszautasítottam mondván, hogy már elköteleztem magam az Araki-ryu iránt. Átkoztam magamat, mert a Yagyu Shinkage-ryu volt az, amit csinálni akartam. De helyesen döntöttem. A Yagyu Shinkage-ryu egy csiszolt drágakő, hozzám pedig sokkal jobban illik egy darab kő.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aikimag.blog.hu/api/trackback/id/tr565361596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása