AikiMag

Az Aikido Magazin

Interjú Philippe Gouttard, 6. danos mesterrel (4/5)

2013. október 08. 05:23 - ZalaváriNoémi

Az interjú előző részét itt olvashatod el.

 

first-trip-to-japan-part2-03.jpg

 

 

Guillaume Erard: Ezek szerint az embereket a tatamin ítéljük meg…

Philippe Gouttard: Például én talán soha sem leszek 7. danos. Sok éven át foglalkoztam ezzel, mert világbajnok akartam lenni, de azóta arra gondolok, mit jelent 7. danosnak lenni. Jobb kote gaeshi-t, mint 6. danosan?  Nem: nem jobb lesz, hanem más. Az egyetlen amit elmondhatunk, az az, hogy ez egy 60 éves ember kote gaeshi-je. Vegyünk hozzá egy 5. danost, legyen 35 éves, talán 40. Kettejük között van 20 év gyakorlás, emiatt van köztük  különbség, nem a danok száma miatt. Ez nagyon hasonlít a gyerekek és a szüleik nyelvezetére: ugyanazokat a szavakat használják, de az emberi és az érzelmi értékek nagyon különböznek. Ez az aikido szépsége: az embereknek nagyon jók a technikái; amikor találkoznak egymással felmérik, hogy elég jó-e a technikájuk ahhoz, hogy megértsék a másikét, nem azt mutatják meg, hogy az övék a jó. A technika azt teszi lehetővé, hogy közelebb kerüljünk másokhoz, nem hoz létre távolságot közöttünk, mondván, hogy a másik ember értéktelen.

A másik ember nem értéktelen, ő csak azt csinálja, amiről úgy gondolja jó neki; néha nincs is választásunk. Vegyük például Tokiót vagy Párizst; teljesen normális, hogy 30-40 ember van a tatamin egy dojóban. Ha egy tanárnak 10 tanítványa van a tatamin Galway-ben, Cork-ban vagy Tipperary-ben, attól még ugyanolyan intenzív az edzés, mint Párizsban. Jobb-e az aikido Párizsban mint Tipperary-ben? Nem tudom. Azt tudom, hogy Párizsban egy héten 6 nap lehet gyakorolni, egy nap 3 alkalommal. Egy Tipperary-ban gyakorló szerencsésnek mondhatja magát, ha van lehetősége heti két napot biztosítani erre. Mindkettőnek ugyan annyi az értéke, mert még ha a shodanosnak nincs is ugyanannyi tapasztalata Párizsban, mint Tipperary-ben, ugyanakkor hasonló szintű a személyes energiabefektetés. Megkérdezem a tanítványokat és a mestereket, hogy keményen edzenek-e, anélkül, hogy arra gondolnának Tipperary vagy Párizs-e a jobb, vagy rosszabb. Mint tanítványok, mindig bűnösnek érezzük magunkat, mert azt gondoljuk: „Nem edzettem Párizsban és soha sem voltam Japánban, így természetesen nem érthetem.” De amikor egyszer végre eljutunk Párizsba vagy Tokióba gyakran ürességet érzünk, hacsaknem találkozunk egy mesterrel vagy egy tanítvánnyal, akitől olyan tudást kapunk, amit otthon nem értettünk meg.

Guillaume Erard: Szükséges elmennünk Japánba azért, hogy fejlődhessünk?

Philippe Gouttard: Bizonyára el kellene látogatnunk a Hombu Dojóba, de nem túl sokat. Az aikidóban is fontos a gyakorlás, de nem a túl sok; háromszor egy héten elegendő, de ugyanakkor tényleg meg kell lennie a három alkalomnak. Fontos, hogy néha szánjunk egy kis időt a visszalépésre és gondolkodásra. Az a legfontosabb, hogy a test fiziológiai tengelyének ez a rendkívül precíz ismerete teszi lehetővé számunka a lélek felépítését, ami valamennyiünknél különbözik, de mindenki számára elérhető. Az aikido mindenki számára elérhető, de nem mindenki képes elérni teljesen az aikidót.

Guillaume Erard: Szóval mi nem az alapító aikidóját gyakoroljuk?

Philippe Gouttard: Minden tanár, minden generációban elmélkedett a dolgok továbbfejlesztésén mind fizikai, fiziológiai és mentális szempontból. Úgy gondolom ezért gyakorlunk ma sokkal intelligensebben, mint korábban. A kondíció és a mentalitás más; munka után gyakoroljuk az aikidót, de csinálhatnánk mást is, kocoghatnánk vagy bármi mást. Az aikido a mi szükségleteinkhez alakul át.

Nem kimondottan szeretem, ha azt mondják úgy kellene gyakorolnunk az aikidót, mint ezelőtt. Szerintem korábban az aikido unalmas volt! (nevet) Korábban kevesebb technika volt, kevesebb kultúra és intelligencia volt, így szükség volt a fegyelmezésre. Manapság az emberek, akik jönnek megnézni minket, jó magatartásúak és képzettek, önfegyelmezettek. Azon kell lennünk, hogy kevesebb kínlódás, frusztráltság és féltékenység legyen az edzés alatt. Ha megütnek, el kell fogadnunk, hagyjuk el egy kicsit büszkeségünket; hagyjuk egy kicsit a 7. danunkat. Például, megpróbálom arra késztetni az embereket, hogy olyan szituációban gyakoroljanak, amit már nem tudnak kontrollálni. Arra ösztönzöm a tanítványokat, hogy a technikákat gondolatok nélkül csinálják, arra késztetve ezzel a testet, hogy „tedd meg”. Ezután talán azt mondjuk: „Francba, nem kellett volna ezt csinálnom.”, de ha hagyjuk, hogy az intelligens elme előre megérezze, mi fog történni, nem fogjuk többet megcsinálni, mert tudjuk, hogy meg fogunk halni. Meggyőződésem, hogy azok az emberek, akiket a harcba küldtek, vesztesek voltak és idióták, mert ha volt technikájuk, nem mentek volna el a háborúba. Később, amikor visszajöttek, megtanították nekik a technikákat és megmutatták a kultúrát. Az idős hadvezérek, akik jól ismerték a rendszert, soha sem mentek háborúba, különben zuhant volna a színvonal. Nehéz elmenni egy csatába és visszatérni. Pontosan ebben a szellemben kellene gyakorolunk.


Tanítványként gyakran gondoljuk, hogy rosszak vagyunk. Nos, igaz, hogy rosszak vagyunk, de haszontalan összehasonlítani azzal, hogy kik, mik voltunk? Egy tanárhoz képest? Egy tanítványhoz képest? Kihez képest? A tegnaphoz képest? A holnaphoz képest? Mindez nem fontos, ha úgy gyakorlunk, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Természetesen, ami nekünk a maximum, az lehet másnak a minimum, de meg kell tanulnunk perspektívában gondolkodni. Az aikido annak az útja, hogy megismerjük magunkat és egymást, nincsen egyetlen megodás vagy igazság. A fogás, vagy a kontaktus pillanatában, ahogyan mind a ketten megtartjuk ezt a kontaktust és a szabályok szerint járunk el, ez teszi a mozdulatot jóvá? Amikor az emberek boldogok a tatamin, azt mondják: „Élveztem az itt töltött időt, jól mozogtam, szórakoztató volt…” Soha nem mondja senki, hogy „Jól harcoltam.”, a mi kultúránkban nincs folyamatos harc. Számomra ez az aikido, reflexió. Ez az oka annak, hogy szívesen jöttem Írországba, mert az aikido még olyan fiatal itt, az emberek hevesek. Ez az, amit sajnálok Franciaországban és Japánban: ott az emberek fásultak, unottak.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aikimag.blog.hu/api/trackback/id/tr65550678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása