A vasárnapi napomat a szigetszentmiklósi sportcsarnokban töltöttem az ott megrendezésre kerülő 2014. évi WKF Diákolimpián, vagyis irgalmatlan zsivajban, hiszen egyszerre üvöltöttek a gyerekek, a szülők, az edzők és ment a hangszóróból az információ.

Mondanom sem kell, hogy a telt házas közönség nagyon nagy része szülőkből, testvérekből, nagyszülőkből, edzőkből  és kisebb része sajtósokból állt. Meg is lepődtem, hogy tele volt a csarnok emberekkel. Ami viszont még meglepőbb volt számomra, hogy az egész nap futószalag szerűen zajlott. A nézőknél már csak a versenyzők voltak többen, a 6-7 éves korosztálytól a 20-21 éves korosztályig fiú és lány képviseltette magát különböző Wado karate klubok közül.

Ha meglőnétek sem tudnám megmondani a különbséget a Wado karate, a Kyokushinkai és a Shotokan Karate között, én általában nem a neve alapján szoktam válogatni a különböző események közül, hanem a látványossága szerint.

Reggel 9.35-ös kezdéssel egészen késő estig folyamatosan zajlottak az egyéni és páros Kata-k versenye és a kumiték, szimultán az öt kihelyezett "szorítóban". Mindezek mellett kb. 10 órától folyamatosan ment a díjak átadása is különböző kategóriák szerint, szóval sokszor volt elég nagy hangzavar és több információ is zengett párhuzamosan a hangszórókból. Szülő, vagy edző legyen a talpán, aki mindent hallott és jól tudta az eseményeket követni.

Sikerült jó helyre ülnöm, úgyhogy hallottam a "bennfentesek" értesüléseit arról miért is lép egyre több csapat ki a Wado Karate Szövetségből, vagy ki az, akit leginkább csak a pénz érdekel a sportágban. Dühöngtek körülöttem edzők is, hogy nem engedik őket a tanítványaik közelébe, így azok össze vannak zavarodva  és mennyire felháborító már ez a szervezés. S némi bepillantást nyertem családi körökbe, ahol egyik gyerkőc Katában, a másik Kumitében szerzett első, második, vagy harmadik helyezést.

A jelentős versenyzőszám miatt persze a programok időben is csúsztak, például az egyik szakosztály versenyzői időben megérkeztek a 13 órás kiírásra, de sorra csak 16 órakor kerültek, ám ezzel még a legprofibb szervezőbrigád is nehezen birkózott volna meg.

Jó volt viszont látni, hogy mennyi fiatal és idős érdeklődik a karate iránt és nem teljesen igaz a média riogatása arról, hogy a mai gyerekeket nem érdekli a sport és mind eltunyulva, a tévé távirányítóját és a számítógép billentyűjét tudja csak nyomkodni.

Néha egy-egy ütés nagyobbra sikerült mint kellett volna, vagy rossz helyen találta el a fiatal versenyzőket, ami miatt könnyes szemeket is lehetett látni, a tataminak bizonyos darabjait is cserélni kellett verseny közben és néha a bírók számára sem volt egyértelmű a döntés. De ettől még pörögtek az események folyamatosan és jó volt látni az igyekezetet és a harcművészet küzdőszellemét, még ha csak egy sportcsarnok zárt berkei között is.