Néztem felvételről Till Attila remek új műsorát, a Propagandát, ahol éppen Lajkó Félix, és Kokas Katalin hegedűművészek kerültek bemutatásra. Nem is igazán tudom mi a helyes kifejezés rájuk, hiszen Lajkó Félix hegedűsnek tartja magát, aki a szórakoztatásért él, és a népzene, a mese világa áll hozzá legközelebb, Kokas Katalin pedig a szó klasszikus értelmében vett zeneművész, aki a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult és tanít, a férjével igazi zenészdinasztiát alapítottak, és felmenőik között is sok a zenész.

Ami közös volt bennük az a megközelítés, ahogy a zene, mint egyetemes, mégis teljesen egyedi entitás megjelenik az életükben, ott van a mindennapjaikban. Néznem kellett jó darabig a műsort, mire rájöttem, hogy kettőjük története akár aikidó mesterek története is lehetne. Két út, két megközelítés, kétfajta alázat, és kétfajta muzsika, amelynek igenis van létjogosultsága egymás mellett. Mint két stílus, mely alapvetően ugyanazon a „hangszeren”, ugyanabból a „kottából” játszik, mégis teljesen másnak ítéljük meg, holott ugyanabból a közös egységből született kétfajta irány csupán, ám a lényeg ugyanaz.

A pénteki kyu felkészítő után, Szécsi Gáborral pár jó pofa Fóti Pilst elfogyasztva beszélgettünk is arról, mi lehet az oka az aikidón belüli széthúzásnak. Kicsit erős hasonlattal azt tudnám mondani olyan ez, mint a különböző vallások, melyek ugyanabban az Istenben hisznek, nagyon sokban azonos az értékrendjük, mégis folyamatosan háborúk, villongások, egymásra mutogatás és utálat kíséri útjukat a történelem folyamán. S a legnagyobb gond az, hogy még a mai „fejlett” gondolkodás mellett sem a lényeget emelik ki, hanem a külsőségekkel törődnek.

Persze azt gondolom, akik belépnek az aikidó bűvkörébe, legyenek azok Yamadások, Tissier-sek, vagy Kobayashi-sok, mind értetlenül szembesülnek ezzel a széthúzással, és nincs ez így jól, ám mire eljutnak a változtatás lehetőségéhez, valahogy ez az igyekezet elmúlik és ami megmarad, az a kasztosodás.

A riportműsorban volt arról szó, hogy bármennyire is kottából játszik az ember, attól még kétszer ugyanúgy soha nem tudja sem lejátszani ugyanazokat a hangokat, ami valahogy az aikidóban is így van. Ahogy O’ Sensei iriminage-ja sem volt kétszer ugyanolyan, ahogy ikkyo és ikkyo sem ugyanolyan mindig.

Azt hiszem, lehetne tanulni a zenészektől, mert ahogy a zene, úgy az aikidó is egyetemes és nem aszerint kellene kategorizálni, hogy milyen iskola vonulata, hanem aszerint, hogy működik, vagy sem. De lehet csak azért látom ezt így, mert még nagyon kezdő vagyok és lelkesen naiv.