Úgy döntöttem, hogy véget vetek az edzőtábor utáni egy pihenőnek, és amíg tudom kihasználom a lehetőséget, hogy Csák Gergelyéknél a Tüzér utcában edzhessek.

Igen ám, viszont mielőtt indultam láttam Facebook-on a kiírást, hogy vendég instruktor fogja tartani az aznapi edzést Keni Lynch sensei személyében, aki Új-Zélandról érkezett hozzánk feleségével, aki magyar. Vegyes érzések kavarogtak bennem, de úgy gondoltam minél több fajta aikidót ismerek meg, annál jobb a fejlődésem szempontjából.

Mikor megérkeztem a Tüzér utcai dojóba épp akkor jött Keni és Márti is, s kábé ugyanolyanok voltak, mint a többiek. Egyáltalán nem látszott – és nem is hallatszott – rajtuk, hogy Új-Zélandról jöttek, köszönhetően annak, hogy Keni először nem szólalt meg.

Mártit sikerült is jól elküldenem egy nem létező női öltözőbe, de ki tudta, hogy a legjáratlanabbtól kérdezi meg, merre is van az öltöző.

A "hullám"

Az edzés teljesen más jellegű volt, mint amelyeken eddig részt vettem. Eddig én ezt a fajtát csak „varázslós” aikidónak hívtam, mondván lehetetlen bármilyen erőkifejtés nélkül akár csak megmozdítani is partnerünket, nem hogy földre vinni, vagy bármilyen technikát megcsinálni rajta.

S mikor a suwari waza ikkyo-t valami fura módon mutatták be, akkor csak néztem, hogy hogyan lehet ez.  Mindösszesen az irányokat adta meg Keni és Márti, amerre el kell engedni a másik támadását és hozzáérni éppen csak a mozgás helyes irányának megtartása miatt kell. Megszoktam már ez alatt a 11 hónap alatt, hogy azért csak meg kell fogni a partnerünket és némi-nemű hatást gyakorolni rá, hogy működjenek a dolgok. Pláne egy magamfajta nagyméretű, abszolút kötött izomzatú valaki ellen, aki ráadásul még mondjuk judózott is és beleáll a technikába, mint Péter kőszobra. Mondjuk az is igaz, hogy állandóan hallom: a lazítsd el magad, ne erővel, technikával felszólításokat.

Most sem volt ez másképp, rögtön szóltak is többen, hogy lazítsam el magam, mert ott nem dívik a merev aikidó, ráadásul sok sérülés is lehet belőle. Pedig én akkor azt hittem, teljesen laza vagyok. Hát ennyit a hitrendszerekről.

Visszatérve az edzésre, megtapasztalhattuk, hogy milyen az mikor csupán a bőr felületi érintkezésével csinálunk meg egy technikát az ukén, vagy hogy lehet úgy elmozdítani valakit, aki a karodat oszlopként fogja a földön, hogy nem alkalmazol egy csepp erőt sem, csak használod azt a „hullámot”, ami benned van. Tudom fura ezt így olvasni és hallani is az volt, de érdekes módon működött. Amikor elindítod a „hullámot” akkor arra a legmerevebb test is megmozdul, biztos valami fizikai törvény végett – nem tudom, mert mindig rossz voltam fizikából – de a lényeg az hogy működik.

S ami még nagyon fontos, az a folyamatos kontaktus a partnerünkkel, amint azt érezzük, elvesztettük, újra teremtsük azt meg. (És ez nem valamiféle humbung, testi kontaktusról, érintésről beszélek.) Kipróbáltuk milyen az, ha csak a tenyerében egy pontot megérintve mozgatjuk a másikat, úgy és akkor, ahogy akarjuk. Előszörre nem nagyon éreztem rá, de a végére egész jól belejöttem. Mondjuk a "felfele húzás elleni lefele mozdításra" nem tudtam igazán ráhangolódni, de azt talán majd egy másik alkalommal.

A kokyu ho is új értelmet nyert az erő nélküli, némi test, vagy központ mozdítással, amibe szintén vittünk egy kis „hullámot”. (Kollégánk nem emlékezik meg egy fontos momentumról: Keni Lynch aikidója Japánból, Yamaguchi sensei egyik tanítványától,  a szörfparadicsomban aikidózó Takeda senseitől származik, ahol a "hullám" használata általános magyarázat az aikido-technikákra - a szerk.)

Ismerd meg Keni-t!

Azt kell mondjam, annak ellenére, hogy nem voltunk állandóan földön, meg nem dobáltuk, gurítottuk egymást folyamatosan egészen igénybe vett és megizzasztott az edzés, mondjuk lehet, hogy ez a Tüzér utcai dojó sajátos mikroklímájának is betudható.

Mivel Keni és Márti tartanak edzést a Margitszigeti Atlétikai Központ Judó termében (Aikido Circle Budapest) hétfőn-szerdán, és pénteken reggel 7.00-8.00-ig, ezért arra gondoltam, alkalomadtán majd kipróbálom azt is. Az egyetlen bibi a reggeli időpont, ugyanis az nagyon korai keléssel jár, de valahogy csak túlteszem magam rajta, pláne, ha azt szeretném, hogy az aikidóm folyamatosan fejlődjön.

Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon élveztem a tegnapi edzést, még akkor is, ha többször rám szóltak a merevségem miatt és nehéz is volt megérteni az érintkezés, hullámzás koncepcióját. Nem hiába mondják, hogy minden kezdet nehéz, de van, amibe megéri befektetni.