Annyira fellelkesültem a Karate Kölyök 30 éves évfordulós cikkén, hogy gondoltam megosztok veletek még egy filmet, melyet gyerekkoromban nagyon szerettem.

Első megtekintése Nyírmeggyesen zajlott mégpedig a 90'es évek legelején, amikor itthon tombolt a bécsi bevásárló turizmus, és keresztanyámék beszerezték az első Fisher típusú videó magnójukat. Erre aztán a falu "nagymenőitől" jöttek nyugati filmek kalóz másolatai, hangalámondásos formában. A VHS őskora, amikor még azt hittük, hogy valami attól nyugati, hogy iszonyú rossz minőségű, és egy ugyanazon, ám igen béna "szinkrontolmács" mondja el filmben hallható dialógusok 1/10-ed részét, azt is hadarva.

Olvasd el a cikket a "Tovább"-gombra kattintva!

No, de vissza a filmre, melynek csak nevében van köze Ralph Macchio, Pat Morita Karate Kölykéhez. Ennek sztárja egy Kurt McKinney nevű srác volt, aki mára pár epizódszerepet mutathat fel sorozatokban, de a világhír nem jött el azóta sem számára. A Kelly-t alakító Kathye Sileno-nak az volt az egyetlen filmje, amit az IMDB jegyez, a gonosz, kövér Scottot pedig a 2008-ban, 46 éves korában elhunyt, mintegy 4 db Z kategóriás filmben szereplő Kent Lipham játszotta. Az egyetlen ember, aki azóta hatalmas sztár lett, a film fő gonoszát megformáló Jean-Claude Van Dame, akit talán akkor láttam először feltűnni a vásznon életemben.

A történet pofonegyszerű és kissé klisés. Egy Bruce Lee fanatikus srác apja dojo-t üzemeltet Los Angelesben, de a maffia kiveti hálóját rá, így Seatle-be költöznek. Hova máshova is, mint a városba, ahol Sensei Lee el van temetve. Itt aztán összebarátkozik egy helyi sráccal, és "ősellenségek" lesznek a gonosz, kövér Scottal, akinek baráti körébe tartozik Kelly, a Jason-t alakító Kurt McKinney szerelme. A szálakat megkavarja, hogy egy verekedés miatt Jason és apja összebalhéznak, aki beköltözik egy üresen álló garázsba, és magától Bruce Lee szellemétől sajátítja el a Jeet Kune Do-t, mégpedig elég nagy ütemeben fejlődve. A végkifejletet nem akarom lelőni, de a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig jutalmát.

A film maga sajnos sokkal rosszabb, mint amire emlékeztem, a színészi alakítások, ha nem is csapnivalóak, de elég borzasztóak, így mindösszesen valahol a K és Z kategória közé tenném. Az erőfeszítés, fejlődés, tanulás bemutatása a pocsék alakítások miatt kicsit félrecsúszik, mintha önmaga paródiájává is válna. Viszont itt lehet először találkozni Van Dame mester angol sprágájával és elképesztő hajlékonyságával.

Azzal a szándékkal néztem meg újra a filmet, hogy egy nagyon jó ajánlót írjak egy nagyon jó filmről, de aztán kiderült, hogy nem bízhatok meg a 25 évvel ezelőtti ízlésemben, így nem is ajánlom még az ellenségeimnek sem, nemhogy nektek..