Bárki, akinek volt már kard a kezében, megérti ezt az érzést és osztozik a mi gyászunkban. A szamurájok eltávoztak, kiirtották őket, vagy csak egyszerűen ódivatúak lettek, örökségüket sokan sokféleképp próbálják átörökíteni. A kendo, a kenjutsu rengeteg fajtája működik és virágzik. A szamurájok teste elporladt, kardjaik és szellemiségük viszont megmaradt és amit a modern ember átvehet, azt a harcművészet gyakorlói igyekeznek megtartani és tovább feljeszteni.
És akkor szemejön ez a videó.
A szerkesztőség tagjai egymás szemét eltakarva sikítoztak ("ne nézz oda, ne nézz oda!"), aztán zokogva temették arcukat a tenyerükbe.
Azok a vágások.
Az a fegyverkezelés.
Az a mozgás.
Mi teljesen megértjük, hogy a mai korhoz kell igazítani, fejleszteni a harcművészeteket. Már létezik ukemi-fitness is. Létezzen. Fejlesszük a testet az ukemivel: jó ötlet.
De ez itt, a szamurájkardos vígéckedés, erre nincsenek szavak. Ez a sárba tiprása mindannak, amit ez a jelkép, a szamurájkard képvisel.
A szerkesztőség javslata: legyen a kezükben egy műanyag cső, bármilyen műlófasz, bármi, ami kicsit sem hasonlít egy szamurájkardra és lóbálják azt inkább.
Guillaume Erard: Gyakran mondod, hogy az aikido egy olyan oktatási rendszer, ami a harc művészetén alapul. E szerint, mit fejleszt az ember ennek a művészetnek a gyakorlása során?
Christian Tissier: Nos, ez személytől függően nagyon különböző, de ha az aikidóról, mint oktatási rendszerről beszélünk, nem felejthetjük el a harci kereteket. A harci aspektus választható. Választhattuk volna a festészetet, szobrászatot, a Zent, vagy bármi mást. Ami néha az embereket a harcművészetek felé hajtja, az a harc és a konfrontáció íze. A harcművészetben benne foglaltatik a kényszer és a büntetés. Az oktatási rendszerünk, aminek a célja, hogy fejlesszen bennünket, mint emberi lényeket, a harcművészeti összefüggéseken alapszik. Minden hibát megtorlásnak kellene követnie, amit vagy a tanártól kapunk meg, vagy magától a technikától, amit nem tudunk elvégezni. De mivel a tatamin vagyunk, van egy új esélyünk újrakezdeni. Ki kell használnunk ezt az új esélyt, és nem szabad megismételnünk a hibát, hanem vissza kell térnünk ahhoz a mozdulathoz, amelyben az adott hibát kijavítjuk. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, az a fejlődés, ha egyre jobban csináljuk. Számomra a fejlődés azt jelenti, hogy egyre kevesebb hibát vétünk, mozdulatainkat tökéletesítjük és nem mutatunk nyitott, sebezhető pontokat. A budo lényege a rések hiánya, a waki ga nai azt jelenti, hogy soha se nyissunk, se mozdulattal, se szavakkal. Az egyik könyvemben idéztem egy etikett iskolát, a Ogasawara-t. Az iskola főbejáratára ez van írva: “Amikor helyesen ülsz az ideális helyzetben, még a leggorombább ember sem tud megzavarni.” A viselkedésünk teszi lehetővé, hogy ne nyissunk. A harcművészeti oktatás nyújtja azt, amit úgy hívok “az út stabil pontjai”, ami a hozzáállás (attitűd), a távolság és a látás irányítását jelenti. Ez a három állandó együtt dolgozik. Nem nehéz ezeket a gyakorlatba átültetni, már elmondhatjuk, hogy ez harcművészet, de még semmi sem történik: nem vagyunk mozgásban. Ahhoz, hogy mozgásban legyünk, egy másik természetes alapelvet is követnünk kell, a technikát. Ez miért egy természetes alapelv? Mert az ember már a kezdetektől próbálja fejleszteni a technikákat az egyszerűség és a hatékonyság érdekében. A technikáról való elképzelésünk figyelembe kell vennie más természetes elveket. Ezért ez egy olyan dolog, ami még hozzáadódik az előző elvekhez. Egy jól bemutatott technika gazdaságos mozdulatot és energiát jelent. A takarékosság alapelve szintén természetes. Ezt kell megpróbálnunk elérni. Ezeken túl te is felvehetsz alapelveket, mint a kommunikáció, a tiszta mozdulat keresése, stb. Úgy gondolom van még néhány olyan aikido elv, amit még nem fedeztünk fel, mégis természetesek, ezeket bele kell vennünk az oktatási rendszerünkbe, ahhoz, hogy gazdagítsuk azt.
Ivan Bel: A természetes alapelvekről: gyakran hallunk a Ki-ről, az energiaáramlásról. Nem sokat beszélsz erről...
Christian Tissier: Nem. Ennek az az oka, hogy ez egy nagyon bonyolult fogalom. Nem keveset láttam az aikidóból, nem kevés mesterrel találkoztam, és azt kell mondjam, azok beszélnek erről a leggyakrabban, akik a legszegényebb technikai színvonalon mozognak. Természetesen ez nem igaz mindenkire, de a Ki nem tapintható. A Ki bennünk van. A Ki ott van mindenütt, akár tudjuk használni, akár nem. Az alapvető dolog a Ki-vel kapcsolatban az, hogy áramlik. Az aikido szótárában van Ki-nk és Kokyu-nk, ami a Ki eszköze. A Kokyu légzést jelent, de pontosabban fogalmazva, a valóságban a Kokyu valaminek a cseréjét jelenti. Az a lényeg, hogy ha fülig felhúzott, merev vállakkal gyakorolsz, a Ki nem áramlik, ezt bármely akupunktúrát végző személy megmondhatja. Következésképp, amíg a technika nem tökéletes, nincs Ki, nincs természetes áramlás. Azok akiknek van Ki-jük, nem érzik, mert minden természetesen történik bennük. Természetesen fejleszthetünk gyakorlatainkat, mint azok, akik Qigong szerint különösen a légzésre koncentrálnak. A rugalmasságra is összpontosíthatunk, vagy más dolgokra, de mi végre? Az aikidót egy jól átgondolt, egész rendszernek tekintem. Ezért haszontalan csupán egy nézőpontjára koncentrálni, különösen, ha ez a gyakorlási idő rovására megy. Ha különösen a rugalmasságon dolgozunk, annak a szakértőjévé válhatunk, hasonlóképp a légzéssel, de nem szabad mindent összekeverni. Visszatérve a Ki-re, inkább nem mondok túl sokat, mert az erről folyó eszmecserék gyakran nagyon félrevezetők.
Ivan Bel: Ezért a döntésed az, hogy egyedül a technikára fókuszálsz.
Christian Tissier: Így igaz, mert a technika felszabadítja a testet! Ha egyszer a tested felszabadul és elmúlik az összes félelem, a mozdulatok folyékonyak lesznek, és ez több Kokyu-t fog adni neked. Ha ennek a Kokyu-nak célt adsz, a Ki természetesen jön az egészhez.
Guillaume Erard: Mindenki tudja, hogy nagyon szoros kapcsolatban voltál Seigo Yamaguchi sensei-jel; bár az övétől egy nagyon különböző stílust fejlesztettél ki, legalábbis látszatra.
Christian Tissier: Tény, hogy két mester volt nagy hatással a gyakorlásomra. A második Doshu (Kisshomaru Ueshiba) fontos példakép volt számomra, különösen az alaptechnikák szempontjából. Szintén sokkal tartozom Yamaguchi Sensei-nek, természetesen technikailag, de ennél több miatt is: mint a szabadság, az alkalmazás és a szigor. Egyfajta apa-fiú kapcsolat volt köztünk élete végéig, venni akart egy házat Franciaország déli partján, hogy közelebb élhessen hozzám. Válaszolva a kérdése, nem tudom, hogy hozzá hasonlóan csinálom-e a dolgokat vagy sem, ez nem célom, mint tanárnak. Tény, hogy nem akarta, hogy a technikái szolgái legyünk, és valószínűleg nem lett volna boldog, ha a klónjává váltam volna. Leginkább az alapelveit vettem át tőle.
Minden egyes alkalommal, amikor olvasgatom a kommenteket a harcművészeti videók alatt, szembejönnek az Okosok, Akik Megmondják, hogy Neked Melyik Harcművészetet Kell Gyakorolnod.
És közlik, hogy az aikido az szar, mert nem működik.
Ilyenkor szeretném nekik megmutatni ezt a videót, ami egy karate-versenyen/bemutatón készült és a kommentelők többsége röhögőgörcsöt kap tőle. A videón ugyanis egyértelműen látszik, hogy amit ezek a srácok művelnek, az vicc. Nem tudom, hogy ők tudják-e, de ahogy csinálják, az már rég a bohózat és nem a harcművészet-kategória.
Minden harcművészetre igaz ugyanez: ahogy csinálod, amilyen képet mutatsz magadról, annak alapján a kívülállók is meg tudják mondani, hogy egy technika, egy harcművészet működik-e.
Az aikido - egyes videók alapján - azért tűnik olyan hasztalannak, mert a támadások műviek, akárcsak ez nevetséges rugdosás. A technikák lassúak, a végrehajtásuk nevetségesen bonyolult, a támadó szinte magától megcsinálja a technikát - együttműködik.
Az aikido alaptechnikái, amiket a mozdulatok betanulása és az alapelvek elsajátítása miatt csinálunk, tényleg nem működnek. Az alapelvek viszont működnek. Az alapelveket alkalmazva aztán el lehet jutni akár a hatékony önvédelemig - már, aki azért jár aikidózni, hogy hatákony önvédelmet tanuljon, az elpocsékolja az idejét.
Nem mindegy hát, hogyan aikidózol. Van az az aikido, ami működik - csak próbáld meg úgy csinálni.
