Interjú Christian Tissier Shihan-nal, 7. danos mesterrel (4/4)

Az interjú első részét itt olvashatod.

Ivan Bel: Ahogy a tanítványok és a mesterek képességei javulnak, eljön az idő, amikor nem lesz többé szükség Japánra?

Christian Tissier: Igen, tudunk Japán nélkül dolgozni, ugyan úgy, mint Japán nélkülünk. Bár, úgy gondolom fontos, hogy ne becsüljük alá a kettőnk közötti interakciót.

Például, Japán nem igazán tudná nélkülünk terjeszteni az aikidót, a nemzeti szervezeteink és nemzetközi szövetségünk hitelességet ad neki a saját határain túl. Azt is fontos felismerni, hogy Japánban egy senseit csak a dojójában ismernek és csak a tanítványai. Nem hiszem, hogy ezek a fickók szemináriumokat tartanak 300 emberrel, távolról sem. Európába kell jönniük, hogy ezt lássák. Azoknak a fiatal tanároknak, akik ötvenévesen Európába jönnek, jelentősen növekszik a hitelességük. Technikai szinten annyira szakértők vagyunk Európában és az Egyesült Államokban, hogy taníthatunk aikidót, de úgy gondolom mindig érdekes visszatérni a kezdetekhez, mert a tanítás módszere más. Ami a japánoknál hiányzik az az aikido szisztematikus analizálása. Szerencsére nem mindenki esetében, de általában a oktatás nem tartozik az erősségük közé! Ha megkérdezed őket, hogy miért ilyen vagy olyan a technika, csak azt fogják válaszolni “mert ilyen”. Ez egy tipikus válasz Japánban. Következésképp egy 8 danos japán mester valószínűleg elbukná a Brevet d'Etat-ot [francia oktatási képesítés]. Seishiro Endo mesterrel sokszor szoktunk erről beszélni. Annak ellenére, hogy ő a Sempai-om, néha megkérdezi, hogy ennek vagy annak a technikának van-e ura-változata. A gyakorlati gondolkodásunk és az analizálási érzékünk lehetővé tette, hogy nagyon korán szétszedjük  és osztályozzuk a technikákat. Ebből a szempontból sokat adtunk a japánoknak.

A másik oldalról viszont nem ugyanolyan a kultúránk és nem ugyanúgy oldjuk meg a problémákat. A japánok gyakran teszik lehetővé, hogy önmagadat kérdezd, és ez egy nagyszerű módszer a fejlődéshez. A japánok kételkedésre ösztönöznek, mert ez arra késztet, hogy felülvizsgáld azt, amit már tudsz. Összegezve: igen, tudnánk dolgozni Japán nélkül, de mindketten sokat veszítenénk.

Guillaume Erard: Most beszéljünk az FFAAA-ról (az egyik francia aikido szövetség). Az emberek nem igazán tudják milyen szerepet töltesz be ebben a szervezetben. Néhányan a szövetség főnökének neveznek. Mi pontosan a szereped?

Christian Tissier: Hogy teljesen tisztázzuk, az FFAAA belőlem indult ki. Még a nevét is én választottam, nélkülem nem létezne. Ennek ellenére nem igazán volt a szándékomban, hogy létrehozzam, és nem is vagyok rá annyira büszke. Ez főleg az akkori körülmények miatt történt. Abban az időben az aikido a Judo szövetség (FFJDA) része volt. Egyszer nálam, mikor Tamura  mesterrel ebédeltem, megkérdezte tőlem: “Ha elhagynánk az FFJDA-t, velem tartanál?”  Az elején benne voltam, de hamarosan rájöttem, hogy ez egy politikai manőver volt, néhány kétségbe vonható érvvel megtámogatva. Végül, nem csatlakoztam a kezdeményezéshez, de ezt nem valaki ellen csináltam. Csupán az zavart az egészben, ahogy megtörtént. Úgy gondolom a FFJDA-tól való elválás hiba volt. Sok előnyünk volt, amikor velük voltunk az indulásnál, és végül is lett volna függetlenségünk, mint a karaténak az FFKAMA-val [Francia Karate szövetség], vagy később a Taekwondo-nak az FFKAMA-val. Csupán nyugodtan növekednünk kellett volna, természetesen megszerezve függetlenségünket.

A különválás után többé kevésbé egyedül fejeztem be. A fiatal tanárok mellettem, mint Philippe Gouttard, csak 2-3 danosak voltak. Tényleg a gyerekek szövetsége voltunk (nevet). Ez 1982-ben volt, bár egy kicsit jobb volt a technikám, én is csak 31 éves voltam. Páran, akiknek nem tetszett, ami történt, velem maradt, mint Paul Muller, Louis Clériot és mások. Aztán hívtuk Jacques Abel-t, és felépítettük a szövetséget. Pierre Guichard, aki a judo nemzeti technikai vezetője volt akkoriban, azt kérdezte tőlem, akarok-e az aikido nemzeti technikai vezetője lenni. Ez egy hatalmas ajánlat volt, kinevezés egyenesen a minisztertől. Azok iránti tiszteletből, akik velem maradtak, úgy döntöttem nem fogadom el, talán tévedtem. Csak azért vagyok én a vezetője a szövetségnek, mert majdnem az összes regionális technikai vezető, kivéve 7 vagy 8, az én dojómból jött.  Ezért vagyok én a vezető, de csak e tények miatt. Sohasem akartam magamnak hivatalos státuszt. Tény, hogy néhányan engem hibáztatnak ezért, mert ennek következményeként nincs igazi hierarchia a szövetségben. De ez már csak ilyen, talán egy nap majd megváltozik. Ez a rendszer egyáltalán nem zavar. Az igazi szerepem az, hogy képviseljem a szövetséget nemzetközi szinten, bár nincs hivatalos posztom. Ó, de, bocsánat, van egy: tagja vagyok a technikai bizottságnak, de sosem megyek el a gyűlésekre (nevet). Valószínűleg egyfajta renegátnak tűnhetek, akit nem könnyű kezelni.

Ivan Bel: Meglepő ezt tőled hallani!

Christian Tissier: De ez az igazság! Ha igazán szeretnék hatalmat szerezni, nagyon könnyű lenne, csak el kellene mennem az FFAAA vezetőségéhez és kérni őket, hogy tegyenek meg főnökké, különben távozok a szövetségtől. Természetesen ebből nagy botrány lenne.

Guillaume Erard: Hadd fejezzem be a szokásos kérdéssel: van üzeneted az olvasókhoz?

Christian Tissier: Igen, van. Csak a két szövetségről beszéltünk. Szerintem az a nagy kár, hogy van két szövetség Franciaországban, akik nem jönnek ki jól egymással. Szerencsések vagyunk, hogy csak két szövetségünk van! Néhány országban 7 vagy 8 is van. Hamarosan Izraelbe megyek, azt mondták ott 27 különböző csoport van, nagyon kevés gyakorlóval. Amint látod, lehet a helyzet sokkal rosszabb. Szeretném, ha ez a dolog tiszta lenne: mindig is tiszteltem Tamura Sensei-t és szerintem ezt tudja is. Ő egy nagy mester és teljes mértékben megérdemli azt az elismerést, amit kap. Azt szeretném, ha a jövőben többet beszélnének egymással a csoportok. Még ha technikák és a rangok felfogása különbözik is, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindnyájan aikidózunk, és az alapelveink azonosak. Meg kell tanulnunk kijönni egymással. Személy szerint néha közelebbnek érzek magamhoz néhány embert az FFAB-ból [a másik francia aikido szövetség], mint a sajátomból. Ebben a pillanatban, a dolgok olyanok, amilyenek, és mi mindent megteszünk azért, hogy irányítsuk ezt a két vezetőség által képviselt rendszert. Ha én vezetném az FFAAA-t, valószínűleg kicsit máshogy csinálnám a dolgokat, de nem tervezem a közeljövőben. Mutatnunk kell némi jóindulatot, hogy könnyebben kommunikáljunk, és lehetővé kell tennünk a gyakorlóknak egymást megbecsülését.

Guillaume Erard: Nagyon köszönöm Sensei, jó repülést, hamarosan találkozunk a tatamin.

Christian Tissier: Én köszönöm.

Forrás: Interview with Christian Tissier Shihan, 7th Dan Aikikai

A New York Aikikai fő instruktora egy interjúban ellenérzését fejezte ki a World Combat Games miatt. Az alábbiakban közöljük az interjújának egy részét:

"Néha eltűnődöm, hogy az aikido mit jelent manapság. A Combat Games-re is meghívták az aikidósokat. Erős ellenérzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy az International Aikido Federation (IAF)-nak is részt kell-e vennie ezen az eseményen. Nekem ez a dolog nem is megvitatandó kérdés, hiszen biztos vagyok benne, hogy O-Sensei nem ezt szerette volna. Nem ezt hagyta ránk.

Szeretem a judót, a fizikai küzdelmet, de nem vagyunk velük egy kategóriában. És persze, mindezt megerősíthetjük azzal, hogy nincs verseny az aikidóban, csak bemutatók. Ugyanakkor nekem mindez még rosszabb színben tünteti fel az egészet, mert átviszi a fókuszt arra, hogy látványos legyen az aikido. Néhányan már bekötött szemmel tartanak bemutatókat! Milyen messzire megyünk még, hogy lenyűgözzünk másokat? Egészen odáig, hogy a dobásokat érintés nélkül hajtjuk végre? Igazából ezek az emberek már igenis versenyeznek egymással. A legrosszabb az egészben, hogy ostoba módon csinálják: azt akarják tudni, ki a legjobb, de a harc kockázata nélkül.

Ha igazán szeretnének bemutatót tartani, szervezzenek egy eseményt csak erre az alkalomra, de mégis miért van szükség ehhez a harci sportok találkozójára? Mindez sérti ezt a harcművészetet és a közönség szemében az aikido gyakorlói töketlennek tűnnek. Az aikido a személyes fejlődés útja, nem pedig a magamutogatásé."

Egyetértesz? Te mit gondolsz, van-e helye a Sport Combat Games-en az aikidónak?

Azt hinné az egyszeri magyar aikidós, hogy külföldön, ahol a fejlett civilizációs képességgel rendelkező és minden bizonnyal úriember aikidósok művelik ezt a harcművészetet, a fű zöldebb, a kote gaeshi kevésbé csúszik, amikor izzadt a partnered, a térded siklik a tatamin, nem is siklik, lebeg felette, na, akkor beütődik a hír és lerombolja a mítoszokat:

Endo sensei és Yamada sensei ugyanazon a hétvégén tart edzőtábort Bécsben.

A linkekre kattintva megnézhetitek: ugyanaz a hétvége, még az edzésidőpontok is majdnem stimmelnek.

Mindez csúnyán rávilágít arra, hogy az aikido nem csak "a lángoktól ölelt kis hazánkban" (nyiff) megosztó és megosztott, hanem külföldön is. Ha a szervezők kicsit is beszéltek volna egymással, talán másként alakul.

Mindenesetre mi a két sihan helyében este biztos együtt ülnénk valami kis bécsi étteremben és meghívnánk egymást egy-egy wiener schnitzelre.

Interjú Christian Tissier Shihan-nal, 7. danos mesterrel (3/4)

Az interjú első részét itt olvashatod.

Guillaume Erard: Néha hallunk a háború előtti és utáni aikido kettősségéről. Te vagy az egyike azoknak, akik fejlesztik az aikidót Franciaországban és külföldön. Véleményed szerint mi változott az aikidóban?

Christian Tissier: Ezt a kérdést mulatságosnak találom, mert amikor visszatértem Japánból, az emberek azt mondták, amit csinálok, az más. A helyzet az, hogy épp a Hombu Dojóban, Tokióban töltött hét év után jöttem vissza. A saját szemszögemből azok csináltak valamit másképp, akik Franciaországban maradtak. Csak ismételtem azokat a technikákat, amelyeket a Hombu Dojóban tanultam, nem találtam ki technikákat. Sőt, a kortársaim elismerték, hogy 24 évesen a Doshu közeli tanítványa voltam és szoros kapcsolatban voltam Yamaguchi Sensei-jel; szóval nem gondolom, hogy részt vettem volna az aikidóban való változásoknak.

Nem szabad összekeverni azt, hogy az ember mit gondol aikidónak azzal, amit valójában a Hombu dojóban gyakorolnak. Amikor Japánba érkeztem 2. danos voltam, ott voltam Mutsuro Nakazono Sensei összes táborán és részt vettem Nobuyoshi Tamura Sensei összes nyári kurzusán; szóval úgy gondoltam, van valami fogalmam az egészről. Viszont, amikor a Hombu Dojóban megnéztem Kisshomaru Ueshiba Doshu-t, komolyan feltettem a kérdést, hogy mi történik. Nagyon más volt, és mindent, amiben biztos voltam, próbára tett és kijavított.  Azt kell mondjam, először nem tetszett, amit láttam, amikor találkoztam a Doshu-val. Azt gondoltam, csak csetlik-botlik. Igazából persze csak nem ismertem fel semmi olyasmit, amit korábban csináltam.  Ezek az ellentmondások, aközött, hogy mit hiszünk és hogy mi a valóság, vezet minket, ahhoz hogy azt higgyük ez egy fejlődés volt.

Bár egyfajta fejlődés létezik: egy tanár fejlődése élete során. Emlékszem, Miyamoto Sensei abban az időben Japánban csak azt gyakorolta, hogyan pusztítsa el a partnert. Senki sem akart velee edzeni, azt a csoportot kivéve, amiben voltam.  Mostanra egy elragadó ember, aki vigyáz az ukéjére a tatamin, de természetesen már 60 éves. Megváltozott, ahogy mindenki. Úgy értem, hogy amikor 20 évesek vagyunk, akkor a tatamin is 20 évesként kell viselkednünk, de el kell fogadnunk, hogy változunk a gyakorlatban, a helyzetünkben és természetesen a korral.

Végül pedig: természetesen az aikido, mint más művészetek, fejlődik. Ha összehasonlítjuk az ukéket a kezdeti időszakban és manapság: a különbség jelentős. Ezt egyszerű megmagyarázni, mert eleinte az ukék judokák voltak. Manapság a gyakorlók szabadabban, spontánabban, gyorsabban mozognak, és természetesen a technikák sem ugyanazok, mint kezdetben. Megpróbálom elmagyarázni, hogy értem. Amikor gyerek voltam és egy középszerű karateka rúgott arcra egy mawashi geri-t, majd' a hasra estünk a csodálattól. Manapság bármelyik gyerek bármelyik videojátékban ezt látja. Mostanra a fickónak hatszor meg kell fordulnia a levegőben, és csak utána rúg. Ezért nehezebb hatással lenni a fiatalokra: olyan fantázia él bennük a harcművészetekről, ami már nem felel meg a valóságnak. Ahogy a kép a fejünkben változik, úgy változik a technikákkal kapcsolatos felfogás és az alkalmazásuk. Ez normális, az aikido ebbe az irányba változik.

Nem mondhatjuk, hogy az aikido szilárd; állandóan változik, hála istennek, máskülönben a tanítványok nem válnának jobbá, mint a tanáraik, 50 év múlva nem lenne többé aikido! Amik nem változnak, azok az alapelvek.

Ivan Bel: Ami a fantáziavilágot illeti, amivel a videojátékokat játszó gyerekek foglalkoznak; úgy érzed szakadék van az új generációk esetében a hozzáállás és az értékek között?

Christian Tissier: Őszintén, fogalmam sincs. Lehet, hogy ez a helyzet, de szerintem azok a fiatalok akik aikidózni jönnek, jól értik a különbséget. Kezdve azzal, hogy elfogadnak egy halom szabályt, amit nem szükséges elfogadniuk otthon, vagy máshol: ezzel együtt az etikettet, a közösségi életet és azt, hogy rendszeresen eljönnek edzeni. Talán dinoszauruszoknak tűnünk, de ami fontosabb, az az egymással való viselkedésünk, és a példa, amit mutatunk nekik. Ha mint tanárok képesek vagyunk észrevenni egy tehetséges gyereket, ők szintén felismerhetik, hogy te példakép vagy, akinek van hozzá valami adottsága, vagy csak egy vén fasz vagy. Az a véleményem, hogy a siker kulcsa az, hogy képesek legyünk üzenetet közvetíteni a fiataloknak anélkül, hogy azt tennénk mint a fiatalok. Őszintének és közvetlennek kell lennünk, ennyi az egész.

A gyakorlatban, tévedés azt hinni, hogy a gyerekek nem hajlandóak erőfeszítéseket tenni vagy áldozatokat hozni. Egy gyerek, aki komolyan  gyakorolja a tecktonikot vagy a rappel, annyi erőfeszítést visz bele, mint amennyit egy aikidót gyakorló. Mindkettő ugyanolyan nehéz!

Ivan Bel:  Nemrég adtál egy olyan Shihan címet a Doshuval együtt Dany Leclerre-nek (7. danos, Belgiumból), amit nagyon ritkán adnak valakinek, aki nem japán. Te voltál a legelső nem japán, aki megkapta ezt a kitüntetést, ez milyen emlékeket juttat eszedbe?

Christian Tissier: Nos, az az igazság, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Amikor 6. danos voltam, semmi nem volt formális. Néha kaptam levelet az Aikikai-tól vagy Endo Sensei-től, amikben úgy hivatkoztak rám mint “Tissier Shihan”, de ez nem volt tiszta, mivel ez a cím nem volt hivatalos abban az időben. Egy idő után egy vita kezdett kibontakozni ebből és egy cikk jelent meg az Aikido Today magazinban. (Ez egy amerikai magazin, Susan Perry szerkesztette 1983 és 2005 között, 100 példány után szűnt meg.) Ebben a cikkben Mitsugi Saotome Sensei és más Shihan-ok fejtették ki véleményüket a témában. Ettől kezdve az Aikikai úgy döntött, tisztázza a hivatalosan odaítélt címeket. A Shihan címet odaítélték országnak és személynek is. Odaítéltük Belgiumnak Dany Leclerre-en keresztül, egyfajta köszönetnyílvánításként mindenért, amit tett az aikidóért, de azért is, hogy mindenki tudja, ő az egyik felelőse az aikido továbbadásáért az országban. Ez nem jelenti azt, hogy vizsgáztathat bárhol a világon. Bár másoknak lehet, de minden eset más. Ez még mindig egy kicsit bonyolult ügy...

Guillaume Erard:  Ahogy tudjuk, körülbelül 15 nem japán származású Shihan van, akiknek hivatalosan odaítélte az Aikikai ezt a címet; ez nagyon kevés. A japánok még mindig elégé protekcionisták?

Christian Tissier: Valóban ez nagyon kevés. Természetesen protekcionisták, elsősorban az Aikikai. Mindenki tudja, hogy várni kell egy ideig két dan fokozat között. Ezt a szabályt alkalmazzák az egész világon, kivéve a japán uchi-deshi-ket a Hombu Dojo-ban. Ezek a srácok otthon vannak, tehát amint külföldre utaznak, gyorsan feljebb lépnek. Egyébként, ez a játék része, tudjuk ki kicsoda, tehát nem igazán lepődünk meg a rendszeren. Mindenki tudja, ki mennyit ér. Azt is tudják, hogy mit várjanak el a nem japán mesterektől.

Folytatjuk!

Forrás: Interview with Christian Tissier Shihan, 7th Dan Aikikai