Az aikidóban sokkal személyesebb és közelebbi kapcsolat, kontaktus alakul ki mint általában a hétköznapi életben. Valami a levegőben, valami kettőnk között. Amikor gyakorlunk nem csak harcolunk egymással, hanem érintkezünk egymással, érezzük egymás erejét, érzéseit, gondolatait. - A Mesterem azt tanította, hogy amikor harcolunk, akkor gondolati és érzelmi csere történik. Át kell adni az érzelmeket és gondolatokat a másiknak egy mozdulatban.

Az aikido arra is tanít, hogy máshogyan éljem meg az életem: máshogyan fogjam fel, máshogy lássam és érezzem a körülöttem lévő világot, máshogy viszonyuljak magamhoz. Megélni a világot, megérteni mi az tényleg megélni, mi az hogy látni, mi az hogy érezni, mi az hogy mozdulni, mi az hogy létezni.

Anita Köhler olyan szépen megfogalmazta. Azt mondta, hogy „amikor elgondolkodsz azon, hogy egy nap majd nem létezel többé, akkor nagyon fontos, hogy megkérdezd magadtól, hogy: mi az, amit végre akarok hajtani az életben, mit akarok csinálni, mi a célom, mi a fontos nekem.”
Ezt el lehet magyarázni, és nagyon jól hangzik, de amíg az ember nem érzi át, nem tudja igazán. Az ember rájön, hogy mit akar csinálni az életben, mi az, ami tényleg fontos neki. Így leírva sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint amilyen valójában. Az élethez egy új értelem társul. - Ez talán olyan mint a küldetéstudat.

Tulajdonképpen az aikido nem cél, hanem az élet megélésének egy módja.

Eddig úgy fogtam fel, hogy: tanulok, egyetemre járok, miért? Hogy majd legyen egy jó állásom, hogy el tudjam tartani magam és a családom, legyen pénzem, hogy tudjak utazgatni a világban, hogy elérjem az álmaimat. Hol van az életem? A távoli jövőben!
De az aikidóban hol az életem? Itt van, és épp most történik meg.
Ezt szeretem az aikidóban.

Ne legyünk csak tereptárgyak – tanította a Mesterem, de már nem emlékszem honnan idézte -, legyünk problémaokozók és megoldók. Az aikidóban mindig történik valami, történnie kell, várni értelmetlen. - Ami az életben is így van.