Az aikidóban mindig a teljes emberre kell figyelni, nem csak a lábára, kezére, karjára, ami épp felém lendül. Hanem az egész emberre, a központra. Ez talán az első és legfontosabb, amit meg kell tanulni az aikidóban. Jellemző hiba a kezdőknél, hogy ezt nem tudják alkalmazni, még ha értik is, még ha ötvenszer is hallják. Talán ez egy reflex, ha lendül felém egy támadó kar, akkor azt hiszem azzal kell foglalkoznom, és elhárítom, ha nincs gondolkozásra idő, eszembe sincs belemenni az ütésbe vágásba, közelebb kerülni a támadóhoz és a saját karjával az egész törzset irányítani. Pedig ezt kell tenni. Ezt kell megtanulni, a támadás gyökerénél kell megoldani a problémát, a lendülő kar gyökere pedig a test belsejében van.
„Mindenkinek az életében különböző problémák merülnek fel, és mindenkinek különböző módon kell megoldania ezeket. Ezért mindegyikünknek meg kell teremtenie saját módszereit.” * – A tanulás során persze először utánzunk, de később elsajátítjuk a mozdulatokat és saját magunkhoz formáljuk, „mindenkinek más lesz az aikidója”. A mozdulat mindig más, sosem lehet mindig ugyan olyan, ez függ tőlem, függ a támadótól. Az aikidót magamra kell szabni, a mozdulatomat pedig a támadóhoz. Mindenki egy picit máshogyan csinálja, ahogy úgy érzi neki jó, ezt idővel kitapasztalja az ember.
A tanító tanít, de a tanulónak nem lemásolnia kell a mozdulatokat (csak eleinte, de az nem lesz elég), hanem megértenie, átéreznie, magáévá tennie, magára szabnia, és amikor magára szabottan végzi, amikor érzi, hogy mit miért csinál, akkor érti meg, és akkor kap valamit, akkor lesz értelme. Ez nem csak az aikidóban van így. Nem jó tanár az, aki jól értékeli azt, ha valaki bemagolva ugyan azt adja vissza, amit megtanított, mert akkor nem adott semmit, nem tanított semmit. Nem is beszélve arról, hogy a bemagolt anyagot gyorsan elfelejti az ember, ha nem érti meg, nem teszi magáévá.
„Ne legyetek olyanok, mint én: legyetek jobbak, különben semmi értelme annak, amit csinálok!” – (mesteremtől)
„Utánzással nem juthatunk sehova. Magunknak kell cselekednünk.”(T. Deshimaru)
* Taisen Deshimaru: A zen és a harcművészetek c. könyvből.
