Az interjú előző részét itt olvashatod el.
Philippe Gouttard: (…) egy olyan kellemes szituációba helyezem őt, ami minden agresszív vágyat elűz belőle: nem az elszántságát, erejét, hanem csak a pusztítási vágyát.
Guillaume Erard: Ez az elgondolás döntő része a tanításodnak, nemde?
Philippe Gouttard: Amikor csuklót csavarunk, nem csak a csuklóban fejtjük ki a hatást, hanem végig az ízületekben, az izmok láncolatán egészen le az egyensúly pontjáig. Ezért van az, hogy az aikidóban kevés a súlyos sérülés, inkább krónikus fájdalmak a jellemzőek. A test hozzászokik a megerőltetéshez, és egy nap azt mondja „Nem bírom tovább.” Aztán elkezdünk azon gondolkodni, hogy történhetett ez, hiszen annyira óvatosak voltunk mindig és sohasem sérültünk meg. Óvatosan és ésszel kell gyakorolnunk. A technikák helyett az elménkben kell változtatnunk. El kell kerülnünk az ügyetlenség vagy figyelem hiánya okozta incidenseket. A „Jól akarom csinálni.” gondolkodást fel kell váltania a „Jobban akarom csinálni.” szemlélet. Amikor azon vagyunk, hogy jól csináljuk, frusztráltak leszünk. Meg kell engednünk magunknak, hogy hibát vétsünk, ahhoz, hogy fejlődhessünk.
Amitől igazán meg kell szabadulni, az a tökéletesség gondolata. Nyilvánvalóan a tökéletesedésre kell törekednünk, de nem úgy, hogy leszámolunk a hibákkal. Amíg félünk hibázni, a felét sem csináljuk annak, amire képesek vagyunk és kifogásokat keresünk rá. Most beszélgetünk, megpróbálunk helyesen beszélni, de ugyanakkor nyelvi hibákat vétünk. Ha valaki elhaladna most mellettünk, azt mondaná: „Nézd ezt az idiótát, még beszélni sem tud helyesen.” Az a helyzet, hogy minket ez nem érdekel! A tökéletes, de üres mondatoknál többre értékelem, ha úgy fejezhetem ki magam, ahogy érzek. Később mindig tudunk javítani, ha nem helyesen, vagy nem érthetően fejeztük ki magunkat, ahelyett, hogy mindig óvatosak lennénk. Nézzünk szembe vele: ez csak aikido, ez nem olyan, mintha politikusok lennénk, és meg kellene próbálnánk újraegyesíteni egy országot. Ez pontosan olyan, mint amikor az emberek képeket készítenek. Nem zavar, ha olyankor készítenek képet, amikor esetlen helyzetben vagyok. Azok, akik nagyra becsülnek engem, ki fogják találni, hogy ez csak egy pillanat volt a mozdulatsorban, míg mások, akik nem szeretnek engem, mindig találnak majd valami kifogásolni valót. Jobban kedvelem a természetes dolgokat. Amikor egy politikus hibázik, nem zavar addig, amíg felismeri a hibáját.
Guillaume Erard: A szemináriumok alatt valóban tartasz némi távolságot a formákkal kapcsolatban, de sok figyelmet szentelsz a technika lényegére.
Philippe Gouttard: Ez igaz. Tény, hogy annyi szabadságot adok a tanítványaimnak, amennyi csak lehetséges. Mindegyiküknek mindig igaza van, de különböző módon. Jobbá válunk, ha váltogatjuk a partnereket, tanárokat, helyeket stb. Természetesen ugyan azt a technikát hajtjuk végre újra és újra, de a lényeg az, hogy megértsük egyes helyzetekben miért működik, és máskor miért nem. Mindenkinek meg van a megoldása saját magában: az a nehéz, hogy legyen elég idő átgondolni azt. A tanár csak a saját megoldását tudja megmutatni, ami egy a sok közül. Ez teljesen így van a nyelvekben is: az iskolában megtanuljuk a nyelvet helyesen, de teljesen elveszünk, amikor más országban vagyunk, a hely, az akcentus vagy a beszédstílus miatt. A nehézség abból a tényből következik, hogy különbözőképpen mondhatjuk el a dolgokat, és mindegyik helyes. Csak kevés szót használunk ugyan arra a dologra a francia és a japán nyelvben. Nagyon nehéz, amikor egy érzést próbálunk kifejezni. Alkalmazva ezt a szemléletet az aikidóba: a shionage mindenhol ugyanaz, de néha amikor látjuk hogy más hogyan csinálja, úgy gondoljuk, az ostobaság. Valószínűleg nem rossz az, amit csinál, de vannak mozdulatai, pozíciói, magatartása, ami irritál minket. Ez azt jelenti, hogy még nem vagyunk elég jók, ahhoz, hogy elfogadjuk: a másik másképpen hajtja végre. Ahelyett, hogy azt mondjuk, a másik hülyeséget csinál, inkább álljunk úgy a dologhoz: „Még nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy megértsem őt.” Következésképpen elmegyünk megnézni valaki mást, később majd visszatérünk hozzá. Alapvetően ez az, amit megpróbáltam Japánban csinálni. Korábban ritkán mentem gyakorolni azokhoz a tanárhoz, akik nem tetszetek. Most már mindig oda megyek.
Guillaume Erard: Miért?
Philippe Gouttard: Pontosan azért, hogy ellenőrizzem: tényleg nem tetszenek, vagy csak nem voltam elég érett ahhoz, hogy megértsem őket.
Guillaume Erard: Az ilyen fokú szabadság nem zavarja össze a tanítványokat?
Philippe Gouttard: Megmutatom a technikákat a tanítványaimnak, aztán azt tesznek velük, amit akarnak. Természetesen elszomorít, amikor a tanítványaim elmennek, de jobban feldúlna, ha csak azért maradnának, hogy ne szomorítsanak el. Ebben az esetben úgy tekintenének rám, mint egy öregemberre. Ha egy tanítványom azt mondja nekem: „Philippe, jövőre nem jövök hozzád gyakorolni, mert szeretnék ezzel a másik fickónál tanulni.” – egyáltalán nem zavarna. Ami igazán bántana az az, hogyha nem tartanánk a kapcsolatot. Az, hogy egy diák az élete során valamikor egy másik tanárnál akar tanulni: teljesen normális. Találkozni fogunk újra, ez aikido: az utak, amik szétválnak, mindig találkoznak újra. Amikor találkozunk egymással, annak egy nagyon nagy és értékes pillanatnak kell lennie, így nem érzünk bűntudatot, hogy el kell válnunk egymástól. Tanárként, ha adsz értelmet és gyakorlatot, akkor szabadságot adsz. A szabadság felbecsülhetetlen.
Természetesen nem lehetünk szabadok az elején; csak a tanárunkban bízhatunk meg. Bemegyünk egy dojóba, általában véletlenszerűen. Ott azt mondják nekünk, hogy nincs ennél jobb. Gyakorlással rájövünk, hogy ami bennünk a legjobb, az hasonló ahhoz, mint ami másokban a legjobb. Ezért gondolom, hogy a fokozatnak nem technikai értéke van, hanem az a tapasztalatot képviseli.
