Az április 11-13-i hétvégén fegyveres edzőtáboron jártam a Misogi Dojóból harmincad magammal. Már egy hónapja nagy volt a készülődés, beszereztem a táborhoz szükséges bokkent és jo-t, azokhoz tokot, amiben szállítani tudom őket és úgy éreztem, most egy újabb szintre léptem, hiszen már nekem is van fegyverem, ha még soha életemben nem is gyakoroltam velük, akkor is. Tudom, hogy ez a gyakorlatban semmit nem jelent, hiszen bokkent és jo-t, illetve tokot bárki vehet bármelyik harcművészeti boltban, vagy akár készíthet is magának, ettől még nem ér vele semmit, de mégis megvolt a készülési időszaknak is az ünnepélyes fénye.

A hely maga varázslatos, amolyan mesebeli, mintha Wass Albert regényeiből elevenedne meg az erdő és a mező. A Bakony "szívében" levő Jásd melletti Malom Kulcsosházban volt a szállásunk, ami nagyon jó lett volna, ha valamiféle fűtés is lett volna benne. Az éjszakák nagyon hidegek voltak, még melegítőben, hálózsákban és póttakaróval alva is, ezért az éjszakáink nem voltak a legpihentetőbbek.

A szervezést profi módon oldotta meg a Misogi csapata, ételben, italban, zenei aláfestésben, jó hangulatban nem szenvedtük hiányt.

Mi - két csoporttársammal - már péntek délután megérkeztünk a helyszínre, ahol voltak már páran, de a résztvevők java csak később jött. Sokáig vártunk a kulcsokra, de a köztes időt a hozott házi nedűk kóstolgatásával töltöttük ki, amitől már késő délutánra igen jó hangulatunk kerekedett. Persze nem annyira jó, hogy a másnapi edzéseken ne tudjunk teljes valónkkal részt venni.

Mivel tapasztalatunk a helyről még nem volt, ezért a középső épület tetőterében elhelyezkedő szobák egyikébe "bútoroztunk" be, ahol majdnem minden kényelmet megtaláltunk, ágyak, szekrény, villany, viszonylagos tisztaság, de a fűtési lehetőség azért hiányzott. A házban külön fürdő és WC is volt, viszont a fürdőbe igazán rakhattak volna egy felmosórongyot, vagy egy padlóösszefolyót az üzembentartók, mivel az előterében folyamatosan állt a zuhanyzóból oda kijutó víz.

Pénteken amolyan "ismerkedési" est volt a környezettel, ekkor indultunk ugyanis először a közeli erdősávba tűzifát keresni, illetve ismerkedési est a haladókkal, hakamásokkal, akik sokkal emberközelibbek lettek számunkra hakamájuk nélkül a tábortűz melletti közös sörözésnél. Mert azért valljuk be, szinte minden kezdő - ha nem is fél - de tart egy kicsit a számunkra elérhetetlennek tetsző magasságokban "lebegő" hakamásoktól. Itt viszont - ha nem is teljesen - kicsit megtört a varázslat és láttuk, hogy ugyanolyan hús-vér emberek ők is, mint mi. Volt egy srác, név szerint Géczi Szabolcs san, akit én még a dojóban elmosolyodni soha nem láttam, itt meg kiderült, hogy az egyik legnagyobb mókamester. Ami a mókázást illeti, az is világossá vált számomra, hogy aki aikidóra adja a fejét, annak mindnek van valami "beütése", de ez azért jó, mert legalább nem lógok ki a sorból én sem.

Tüdőkapacitás

Nagyon hamar eljött a másnap reggel, mikor 7 körül ébredzett mindenki és cirka fél órán belül elindultunk a bemelegítő futásra. Mondanom sem kell, hogy amilyen nagy futó vagyok, ettől a pillanattól tartottam legjobban az egész edzőtábor viszonylatában. Nem mondom, hogy remekeltem, de valahogy csak-csak sikerült végigkocognom a 3 km körüli távot, amiben még egy nagyon szép tisztáson tüdőkapacitás visszanyerő légzőgyakorlatokat is tartottunk. Ha nem így lett volna, szerintem hamar kidőltem volna a két lábon állók sorából. Nagy szerencsém, hogy Papp Rege Sugárka san tartotta bennem a lelket és a maga megkérdőjelezhetetlen módján segített átlendülni azon, amit előtte lehetetlennek véltem.

Ezután reggeli, majd kis pihenő és az első edzés következett, ami a bokken jegyében telt. A szálláshoz közeli, gyönyörű réten tartottuk az edzéseket, mivel harmincan aligha fértünk volna el a házak között elhelyezkedő füves területen. Valahogy a fantáziámban úgy élt, hogy a japán karddal való bánás, elegáns, kecses, könnyed mozdulatok sora, ám arra nem terjedt ki fantáziaképem, hogy mi mindenre kell figyelni annak érdekében, hogy mindez meg is valósulhasson. Csináltunk kereszt vágásokat, négy-, illetve nyolc irányba vágásokat, voltak páros gyakorlatok és az edzés végén még körbeállva megcsináltunk vagy 300 levágást egyesével egytől tízig számolva azokat, míg körbe nem ért a számolás. Azt kell mondjam kisebb nehézséget okozott a bokken helyes fogása - mindig marokra akartam fogni - és a helyes alaptartás is. Szerencsém, hogy Sándor Ildi san személyében egy rendkívül bájos és képzett hakamás partnerem volt, aki figyelte, javította a mozdulataimat és időnként türelmesen nézte bénázásomat.

A jobb kezemet alig bírtam emelni

Mivel a levágások után a jobb kezemet szinte mindig kissé megfeszítve, túlzottan magasan tartottam, ezért az esti fogmosást már csak a szám mozgatásával tudtam abszolválni és a jobb kezemet alig bírtam orcámhoz emelni. A másik nehézséget a yokomen uchi levágása okozta, valahogy nem tudtam a látottakat és a motorikus mozgásokat egybe hangolni. Az kisebbfajta derültséget okozott, mikor Kárpáti Gábor Csaba Sensei végignézve a páros gyakorlat végén bemutatott szúrásomat, kicsit leállította a gyakorlást és mindenki számára láthatóvá tette - valószínűleg az én példám alapján -, hogy nem spanyol kardot tanulunk és a szúrás nem testünk előre, majd visszabillentésével történik, hanem a láb és középpont előre vitelével. A mintegy két órás edzés nagyon gyorsan és nagyon jó hangulatban telt el.

A szombati második edzés 15 óra körül kezdődött és itt szintén bokkennel gyakoroltunk. Ekkor sajnos nem jutott hakamás partner, így "kénytelen" voltam Peti san-nal gyakorolni, de azért Gábor Sensei és Becze Zsolt Sempai figyelt rá, hogy azt és úgy csináljuk, ahogy ők mutatták. Alapvetően nagyon jó hangulatban és erőlködés nélkül telt el ez a második alkalom is, miután az esti őzpörkölt várt minket, amit Zékány Béla san-nak köszönhetünk. Kicsit a fűszerezés talán lehetett volna erőteljesebb, de ettől függetlenül nagyon finom volt és igen hamar el is fogyott. Az estét hajnali egy körül rekesztettük be, mert addigra aludt ki a tűz és szántuk rá magunkat, hogy hideg hálóhelyeinkre térjünk.

Minden túlzás nélkül

A vasárnapi nap is futással kezdődött, amit kábé ugyanolyan lelkesedéssel fogadtam, mint az előző reggelit és sajnos egyáltalán nem hajtottam végre könnyebben, de lekocogtam a távot és erre büszke is vagyok, még ha a kocogásom mellett normál tempóval gyalogolni is lehetett.

A reggeli és kis szieszta után kezdetét vette edzőtáborunk legutolsó keiko-ja, ahol ellentétben az előző napi két edzéssel a jo-n és annak technikáin volt a hangsúly. Meg kell mondjam a jo-val bánni ugyanolyan bonyolult feladat, mint a bokkennel, még lehet, hogy bonyolultabb is, hiszen ezt csúsztatni, pörgetni, többféleképpen megfogni is lehet. Viszont ettől egy cseppet sem kevésbé élvezetes vele gyakorolni, mint bokkennel. Talán picit nagyobbat is lehet vele ütni, mert hosszabb és súlyelosztása is más egy kicsit, nem mintha az lenne a cél a gyakorlásnál, hogy valakire nagy ütést mérjen az ember. Itt a bokken felvételével és a szúrás technikájának gyakorlásával kezdtük és onnan kezdtünk párosan gyakorolni. Ezen alkalommal - amellett, hogy nagyon csinos - egy nagyon technikás hakamás partnert fogtam ki Balla Bea san személyében, akivel - minden túlzás nélkül mondhatom - hogy élvezet volt gyakorolni a páros technikákat, katákat. A gyakorlatok közül most csak a "johajító" bajnokságra térnék ki, amikor fej felé emelve, meglendítve és elengedve a jo-t azt teszteltük két sorban egymásnak háttal állva, hogy ki milyen messzire tudja hajítani azt. Ez enyém valahol középtájt ért földet.

Ottlétünk harmóniáját csupán a péntek délutántól vasárnapig felettünk kőröző, kipróbálás alatt levő Blackhawk, Chinook, és Apache helikopterek zaja zavarta meg.

Mindent összevetve azt kell mondjam nagyon jó élményekkel és újabb nagy lendületet kapva jöttem el vasárnap kora délután Jásdról és ismét a tudatomba írták, hogy minden alapja a gyakorlás, a gyakorlás és a gyakorlás.