Múlt heti gyerekkori gís képem posztolása révén felmerült szerkesztőségünkben, egy-egy eredettörténet felállítása, azaz ki hogyan kezdett foglalkozni az aikidoval és már milyen eredményeket ért el, miben látja a fejlődés lehetőségét.
Ugyan én még nagyon kezdő vagyok aikido téren, de halljátok most az én történetem.
Gyerekként, mint minden korombeli srác a karate filmek világában éltem, nagyjából úgy, ahogy a jedi lovaggá válás lehetőségeit fontolgattuk. Első harcművészeti jellegű filmem, amit láttam talán egy Chuck Norris film volt, méghozzá a Ütközetben eltűnt. Akkor döntöttem el, hogy én is olyan jól fogok tudni verekedni, mint Norris mester. Aztán jött a kis kínai, visítozó figura, akit Bruce Lee néven ismert a világ és mindannyian nunchakut gyártottunk seprűnyélből, aztán anyáink meg borogatást a zúzódásainkra. Persze Luke Skywalker Erejét és vívótechnikáját, fénykardját is irigyeltük és szájtátva bámultuk a közönséges halandóból igazi Jedi mesterré váló Luke-ot. Szóval sok benyomás ért gyerekkorom során, ami miatt 13 éves korom körül el is kezdtem Shotokan Karate-Do-ra járni a lakásunkhoz közeli XXII. kerületi Soós István Borászati Szakközépiskola tornatermébe. Jó volt a hangulat, intenzívek az edzések, pár iskolatársam is ott volt a csoportban, valamint a különböző, nagyon imponáló övszínekben pompázó haladók. Kitartó gyakorlással el is jutottam 9. kyu-ig, amit egy piros csík jelzett a fehér övemen. Ám történt valami, ami miatt motivációmat vesztettem a karatéban és egyik napról a másikra otthagytam az edzést. Azt gondoltam, 1000 év alatt sem érek el semmit, akkor meg minek „kínozzam” magam. Az önbizalom már akkor sem volt a legjobb barátom.
Aztán kimaradt sok-sok év, a harcművészetekkel maximum a filmeken találkoztam, néztem Jet Li-t, Jason Stathamet és a többi akcióhőst, de valahogy Steven Seagal mindig is különleges volt számomra. Főként a korai filmjeivel, mint a Nico, vagy az Ölve vagy halva. Egyszerre volt dinamikus, gyors, tréfát nem ismerő és mégis emberi. Akkor hallottam az aikidóról először és nagyon megtetszett. Ez úgy 15 éves korom körül történt. Annyira nem tetszett azért meg, hogy keressek egy dojót és elkezdjem tanulni, hiszen sosem szerettem sportolni, vagy mozogni. Azt gondoltam, az csak a sportbolondoknak való. A tévében is maximum kajak-kenut, meg vízilabdát néztem. A többi számomra felesleges baromság volt, nem hogy élvezhető dolog.
Eltelt még jó pár év és sok ingadozó súlyvesztés és súlynyerés után elértem egy olyan szintet, ami már tarthatatlan volt, a súlyom 120 kg fölé emelkedett, az általános hangulatom pedig szinte az öngyilkosság határán állt. Ekkor családom közbelépésével eldöntöttem, hogy keresek valami sportot, amit tudok csinálni és nem adom fel második edzés után.
Keresgélésemben először kettlebell edzésre jutottam el, de a füllel szerelt ágyúgolyók emelgetése és azokkal való gyakorlatozás annyira nem jött be, így egy jó időre el is halasztottam ez irányú keresésem.
Aztán spirituális indíttatásból – talán egy Dan Millan könyvben – azt olvastam, hogy a magamfajta embereknek az aikido nagyon jó választás. Elkezdtem tehát a XI. kerületben, ahol lakom, dojókat keresni. Találtam is párat és írtam a vezetőjüknek, hátha leráznak, és azt mondják, ez nem nekem való. Meglepetésemre mind pozitívan válaszolt, hogy sok szeretettel várnak az edzéseikre, akár már másnap is. A magam kifogáskereső módján több akadálykereső kérdést tettem fel nekik, mire megunták a velem való viadalt, mondván, ha én nem is akarok edzeni, akkor ők nem kényszerítenek rá. Ez így is volt egészen 2013 nyár végéig, amikor is Kárpáti Gábor Csaba, a Misogi dojo vezetője küldött egy e-mailt, hogy ha még akarok aikidózni, akkor holnap délután 17.45-re legyek ott a Bárdos Lajos Általános Iskola tornatermében melegítő nadrágban és egyszínű – lehetőleg – fehér pólóban. Ennek már fele sem volt tréfa, itt volt a nagy döntés ideje, hogy kipróbáljam: ugyanolyan lusta és kifogásokat kereső maradok, mint előtte voltam.
Gondoltam, egy edzés nem árthat meg, pláne, hogy nem kellett érte fizetni és egyébként is bármikor felállhatok, és azt mondhatom nekem ennyi volt, köszi.
Megdöbbenésemre nagyon sokan voltunk, a hangulat nagyon jó volt, és bár úgy elfáradtam, hogy három napig se leguggolni, se lépcsőzni nem nagyon tudtam, mégis azt éreztem, ez kell nekem, ezt én akarom csinálni.
Ennek idestova már kilencedik hónapja, és nemsokára 6. kyu-s vizsgát is teszek. Úgy érzem, a lelkesedésem napról napra nagyobb. Olyannyira, hogy általános témámmá vált mindenféle társaságban az aikido. Meg is őrjítem ezzel rokonaimat, ismerőseimet.
Mondták is már páran, hogy nagyapa koromra akár nagymester is lehetek. Erről szerintem kár ábrándozni, mivel egyelőre az alaptechnikákban is számos hibát vétek. Nem panaszkodom, hanem azt mondom, még számos hibám van, ami ténykérdés, de azért járok edzésekre, táborokba, hogy jobb legyek és fejlődjek. S ahogy szokták mondani, Rómát sem egy nap alatt építették.
A célom nem a nagymesterré válás, hanem a saját korlátaim kitolása, legyőzése, a folyamatos, dinamikus és szép aikido gyakorlása. S ha emellett még fejlődök és tanulok is, akkor az öröm számomra. Szerintem az aikido nem arról szól, hogy én akarok lenni a következő Doshu, hanem arról, hogy Pető Richárd akarok lenni; aki ugyan emberi és esendő, de magabiztos és egy az aikidójával. Tehát nincs külön aikdo és Pető Richárd, az egy és ugyanaz. Amennyiben ezt mások elismerik az jó érzés, ha pedig nem, akkor is tudnom kell a helyzetet kezelni, és magára a fejlődésre koncentrálni, nem a külső tényezőkre.
