AikiMag

Az Aikido Magazin

Aikido vizsga parák: a test nem engedelmeskedik

2014. október 17. 16:00 - Kamrás Orsolya

Korábban már megismerhettétek Susan Harrow 1. kyu vizsga előtti gondolatait a kezdőlét kihívásairól. Alább olvasható korábbi cikkéből kiderül, az odáig vezető út sem volt vívódásoktól mentes.

Múlt szombaton a tatamin gyakoroltam, hogy átvegyem a 4. kyu vizsgám anyagát elejétől a végéig. Csend volt és sötét a dojóban a kora reggel hűvösében, ahol csak néhányan gyűltünk össze gyakorolni. Pár feketeöves önként felajánlotta, hogy átveszi a vizsgaanyagot, és bárki jöhet vizsgára edzeni, vagy hogy plusz segítséget kapjon a technikákhoz. Nem vagyok egy korán kelő típus, de felébresztettem magam, ugyanis gyakorolni akartam, hogy legalább a komfort látszatát elérjem…ez vágyálomnak bizonyult.

Az első menet félideje táján az egyik feketeöves erélyesen azt mondta: „Két dologra kell emlékezned a vizsgán. Ne beszélj! És ha nem is tudod, melyik technikát kéri a sensei, csak csinálj valamit, bármit. Az Isten szerelmére, ne viselkedj úgy, mint egy lefagyott szarvas a fényszórók előtt!”

Én beszédes ember vagyok, az aikido pedig gyakorlatilag egy csendes művészet, kivéve a kiáltást vagy kiait (nyugodt és erőteljes kilégzés, amely energiával vagy kivel irányítja a légzést ütések vagy dobások alatt). Megszoktam, hogy ha ideges vagyok, beszélek, így levezetem a többlet energiát, és elérek egyfajta nyugalmat. Az aikidóban erre nincs lehetőség. A tested az, ami beszél. Pont.

Számomra ez olyan, mintha a bálnát arra kérnénk, hogy járjon. Gyakorláskor hajlamos vagyok a fizikai mozgással párhuzamosan verbálisan is dolgozni a technikák alatt, hangosan kimondom, amit csinálok, vagy megkérem az ukét, hogy hajoljon el vagy tartsa az egyensúlyt, azért, hogy megtudjam, mi az, ami működik. Szeretek visszajelzést kapni, mivel segít megértenem, mi történik. Ezen a ponton, ahol vagyok, a megfigyelés nem elégséges számomra, mivel az „aikido látásom” még meglehetősen homályos. Mindennek az is a része, hogy a testet különálló, irányítás nélküli részeknek látom, mintha egy világűrből érkezett idegen lenne. Időnként látom, hogy mit kellene csinálnom, mégsem tudom rávenni a testem, hogy azt csinálja. Tudom, hogy ez részben a kezdők tudatlanságának következménye, mivel még nem csináltam meg elég sok alkalommal a technikákat.

Amint ezen morfondíroztam, eszembe jutott, milyen sok időt fordítottam gyakorlásra, amikor fiatal koromban versenyszerűen teniszeztem. Edzőtáborban 8-10 órát edzettem naponta, partnerrel vagy adogatógéppel végzett rutingyakorlatokat csináltam edzőhálóval vagy a fallal szemben. Labdák ezreit ütöttem meg annak érdekében, hogy bevésődjenek az alap ütések. Ugróköteleztünk, futottunk, mindenféle gyakorlatot és edzést elvégeztünk, hogy megerősítsük az izmainkat mindamellett, hogy valójában egy labdát ütögettünk. A jobbá válásra irányuló törekvés várakozásában hajlamos voltam elfelejteni, hányszor mértem az időt, hogy gördülékeny és gyors legyek a teniszben. Ráadásul annak idején jóval több energiám volt. És nem kellett Advilt bevennem pár órányi edzés után. A tenisz esetében világos a cél – elérni az ütővel a labdát, és oda ütni, ahol nincs ott az ellenfél. Az aikidóban nincs ilyen határozott csapásirány.

A különböző irányba mozgó végtagjaim, a különböző testalkatok, illetve a hozzájuk kapcsolódó saját testtel és végtagokkal bíró különböző személyiségek miatt ritkán tudom megállapítani, hol vagyok térben és időben. Olyan, mintha egy űrsiklóban lennék, és lent lenne a fent, fent a lent, és minden, ami a kettő közt van, céltalanul lebegne ide-oda. Nem érzékelem, hol vannak a határaim vagy hogy éppen melyik irányba nézek. Ez egy feje tetejére állított világ éles határok nélkül, és annak lehetősége nélkül, hogy egyenesen előre mozduljak. Ha valaki ahhoz van szokva, hogy egyenes vonalban haladjon, mint én, elveszhet a körök, spirálok és háromszögek közt.

A „szarvasos” jótanács mellett más eligazítást is kaptam, ami felidegesített. A másik feketeöves azt mondta: „Ne aggódj annyit amiatt, hogy mások mit gondolnak rólad, koncentrálj a technikára”. Az összes év, melyet az arra irányuló szülői nyomásban éltem, hogy én legyek az első, a legjobb, hogy próbálkozzak, próbálkozzak és próbálkozzak, mind ott volt a tarsolyomban. Amit az az illető azokban a percekben látott, nem valódi nyugtalanság volt, hanem a háttérben meghúzódó aggódás. Egy olyan fajta lassú zúgás, ami folyamatosan szól, amihez már annyira hozzászoktam, hogy alig veszem észre. Azt hittem, a technikára koncentrálok, de úgy képzelem, az agyam túl nagy részét foglalták le a kudarcra irányuló kóbor gondolatok. Ebben a helyzetben nem sok tere maradt a koncentrációnak.

Otthon, mikor megpróbáltam vizualizálni minden dobást, apró katasztrófajelenetek bukkantak fel a fejemben, és kisiklatták azt a kecses, áramló sorozatot, amelyet képzeletben megalkottam egészen addig, míg az egész aranyló látomás egy nagy bukásba nem torkollott. Általában az elmém hajlamos mindig a legrosszabbra gondolni, szóval olyasmiket képzeltem el, hogy a lábam beleakad az uke hakamájába, és eltörik a bokám, vagy hogy olyan erősen csapódik a fejem a tatamiba, hogy epilepsziás rohamot kapok. Megírhattam volna a „Legrosszabb esetek kézikönyvét” harcművészek számára.

Mikor a baklövések, botlások és balesetek utat találtak ebbe a képzelgésbe, nagy levegőt vettem, újraindítottam, és visszatértem az utolsó pozitív gondolathoz, ami azelőtt merült föl, hogy a hakamába akadó láb átvette volna a hatalmat. Visszaemlékeztem arra, ahogyan pár nappal korábban edzés közben Goto Sensei arról beszélt, hogy ha egyszer megtanulod, hogyan lélegezz egy technika alatt, a légzés erőlködés nélkül végigvezeti a technikát. De a lélegzés háttérbe szorul, ha nem tudod, hova tedd a lábad. Mindezek ellenére miközben otthon a teraszon gyakoroltam, a légzésre koncentráltam, és megcsináltam a különböző dobások mozgásait, miközben az üvegajtók tükrében néztem magam. Az, hogy láthattam magam, segített megszerezni a tér és idő érzékelésének képességét.

Már csak annyi van hátra, hogy minden technikát végiggyakoroljak pár ezerszer, lélegezzek, relaxáljak, és arra koncentráljak, hogy rábírjam az elmémet annak hallására, látására és érzésére, ami éppen ebben a percben ezzel a testtel ebben az egy lélegzetvételben történik.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aikimag.blog.hu/api/trackback/id/tr176772863

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása