A mester minden év elején beszedi a tanítványoktól az egyesületi tagdíjat (ha valaki tag az egyesületben) és a szövetségi tagdíjat. Minden év elejét a tanítványokat tehát "lehúzásnak" élik meg. A legtöbb aikidókában ilyenkor felmerül a kérdés: miért is fizetek én tagdíjat? Nem lehet enélkül is aikidózni?
A mester minden év elején hosszasan bíbelődik a statisztikákkal, számolgat, utalgat, intézi a szövetség adminisztrációs ügyeit és végül azt kérdezi magától: minek csinálom ezt az egészet? Nem lehet enélkül is aikidózni?
Annak idején, amikor frissiben megalakult a Magyar Aikikai Aikido Kultúra Szövetség (MAAKSZ), megkérdeztem Karászi Sándort, a szövetség alapítóját és elnökét, hogy mi az az ok, hogy mi belépjünk ebbe a szövetségbe. A válasz elég lehangoló volt: a szövetség szervez vizsgákat (mi is), ad ki tagkönyvet (mi is), ad oklevelet (mi is) és szerveznek edzőtáborokat (mi is). Ja, meg csináltak honlapot (nekünk is van) és hírlevelet (kipipálva).
Később felmerült az ötlet, hogy a szövetség, sok embert tömörítve, majd pályázik mindenféle pénzekre és abból fejleszti a dojókat, lesznek új tatamik, fegyverek, stb, stb, stb., de ebből nem lett semmi. Elfogytak a pénzek és - tudtommal - nem sikerült még pályázatot benyújtani sem.
Karászi Sándor megpróbálta annak idején a Krúdy utcában található "központi dojót" önkéntes alapon, közösségi munkával felújítani, de ez sem jött össze, így a szövetség kivonult a végleg lepusztult pincéből.
Zabó Ákos, a Magyar Aikikai Aikido Kultúra Szakszövetség elnöke nemrég - ugyanerre a kérdésre - a Hombu dojóval való kapcsolattartást jelölte meg válaszként, illetve, hogy ők képviselik az aikidósokat az állam, a kormányzás felé. Olimpiai Bizottság, meg mindenféle bizottság, ahol sportról, sportpénzekről és támogatásokról döntenek, tehát fontos. Fontosnak ugyan fontos, de hogy onnan az aikidósok még pénzt sosem kaptak - Orbán nem aikidózik -, az tuti sicher. Zabó Ákos még hozzátette, hogy a tagok számára biztosítást fognak kötni, ami szintén fontos - a balesetek miatt. Több aikidósnak pedig nagyobb kedvezményt adnak a biztosítók.
Aztán egy darabig néztük egymást - mindkét elnökkel - és én megköszöntem a tájékoztatást.
A szövetségek kérdése tehát látszólag egyszerű (gondolja az egyszeri aikidós): szüntessük meg az egészet, hiszen csak pénzbe kerül. Ha az ember a fizető szempontjából nézi a dolgot (a legtöbben pedig ők vannak, tehát az ő szempontjuknak kéne érvényesülnie), akkor ez a kérdés - ma Magyarországon - valóban ilyen egyszerű. A szándék a javításra látszik, a valódi teljesítmény egyelőre azonban alacsony.
A szövetségek ugyanis - látszólag - igen keveset tesznek azért, hogy a magyar aikidós élet virágozzon. A MAAKSZ, nagyra nőtt egyesületként viselkedik (tényleg edzőtáborokat szervez és tagkönyvet ad ki), míg a szakszövetség a saját adminisztrációjával van elfoglalva. Az egyszeri aikidós jogosan teheti fel a kérdést: "Mit tettek értünk a rómaiak?" (Lásd a Brian élete című film.)
Valójában persze a dolog nem ilyen egyszerű. Szövetségekre szükség lenne. Illetve: egy darab szövetségre lenne szükség. Ez a jövőben szövetség ugyanis valóban elláthatná azokat a funkciókat, amiket a mostaniak valóban kezdenek ellátni: hogy képviseljék a magyar aikidósokat.
Mégis, hogyan képzeljük ezt el?
Például úgy, hogy a szövetségnek nem az a fő feladata, hogy edzőtáborokat szervezzen, hanem, hogy összekoordinálja azokat. Hogy még véletlenül se tartson két fontos mester ugyanazon a hétvégén edzőtábort Budapesten. Esetleg: a rászoruló aikidósoknak tegye lehetővé, hogy az edzőtáborokon olcsóbban vegyenek részt.
Rengetegen ugyanis nem azért nem járnak edzőtáborba, mert nem akarnak, hanem mert nincs rá pénzük.
Egy jövőbeli szövetség gondolhatna arra, hogy az egyesületeknek ne kelljen az adminisztrációval törődnie, a szövetség ne akarjon még plusz adminisztrációs feladatot kiadni a saját tagjainak, hanem megkönnyítse nekik a saját adminisztrációjukat.
Ami a legfontosabb: a szövetség a jövőben szerezzen pénzt a gyakorláshoz és a fejlesztésekhez. A legtöbb aikidós örül, hogy megvan a pénz a havidíjra, nemhogy még a szövetségnek is fizessen tagdíjat. A legtöbb egyesületnek nincs pénze tatamira, felszerelésre, semmire - éppen a napi működéshez ki tudják gazdálkodni a pénzt. A szövetség tehát hajtson fel támogatókat, szponzorokat, pályázati pénzeket - ne az egyesületeket és ne a szövetség tagságát tekintse a saját pénzforrásának!
A szövetség reklámozza az aikidót és a saját tagjait - azaz jelenjen meg a médiában, csináljon plakátokat, segítsen az egyesületeknek a saját tagságuk fejlesztésében.
Egészen máshogy állna egy aikidós a szövetséghez, ha azt látná, hogy onnan kap valamit és nem lehúzzák. Ez egy alapvető gondolkodásbeli eltérés az előz időszakhoz képest: nem az egyesületek és a tagok vannak a szövetségért, hanem fordítva, a szövetség van a saját tagjaiért. Így pl. a szövetség ingyen szervezi le mindenkinek a sportbiztosítását, ingyen adja a tagkönyvet, pólót, matricát, stb. Ehhez pedig egyértelműen az kéne, hogy a szövetségi taggyűlés nem egymás kizárásáról, az egymással szembeni hatalmi harcról szóljon, hanem arról, mit tehet a szövetség az edzések körülményeinek javításáért.
Fontos lenne egy jövőbeli szövetségnél, hogy karitatív módon működjön: szervezzen véradást, szervezzen családi napot, szervezzen olyan dolgokat, amikre egy aikidós elmehet és ott egyrészt népszerűsítheti az aikidót, másrészt közösséget építhet. Az aikidósok különösen sokat tehetnének olyan témákban, mint szemétszedés, árvíz esetén segítség a helyieknek, szegény gyerekeknek edzési lehetőség - egy jövőbeli szövetség játszva hajthatna fel támogatókat és valósíthatna meg programokat a saját tagjai együttműködésével ilyen témákban.
Egy jövőbeli szövetség - mint közhasznú sportszervezet - működjön transzparens módon. Azaz a befolyt pénzek, a költségvetés legyen átlátható, tervezhető, kommentálható és ellenőrizhető mindenki által.
A sort a végtelenségig lehetne folytatni.
A jóindulatú aikidósok persze megjegyzik: valami elindult Magyarországon. Évente érkeznek Hombu-mesterek edzőtábort tartani, a minisztérium is tud rólunk, a szövetségek pedig elkezdtek legalább egymással beszélgetni, ha az edzőtáboraikat nem is egyeztetik le. A kulturált párbeszéd elindult és látszik már, kik azok, akik valóban tenni akarnak a közös aikidós életért és kik azok, akik csak a saját pecsenyéjüket sütögetik, vagy éppen erősen megosztják az aikidós társadalmat.
De ez még mindig nem az a fajta működés, amit az egyszeri aikidós látni szeretne, amikor befizeti az éves tagdíjat. Még mindig felmerül a kérdés: ez kerül nekünk ennyibe?
