AikiMag

Az Aikido Magazin

Lélegzetelállító: virágoznak a cseresznyefák Yokohamában

2013. május 22. 11:01 - Csák Gergely

cherry-blossoms-in-bloor-yokohama-japan-hanami_1369143276.jpg_800x534

Forrás: Twisted Sifter.

Szólj hozzá!

1. Interjú Ellis Amdur-ral (2/7) - Harcművészerti utazás az aikidótól a koryu-ig

2013. május 21. 13:41 - ZalaváriNoémi


Amdur_knee-pin.jpgGuillaume Erard: Yamada Sensei volt az, aki publikálta azt a misztikus energiáról szóló hirdetést?

 Ellis Amdur: Nem, az csak egy mulatságos könyv hirdetése volt. Yamada Sensei jellegzetes karakter, de sosem csinálna olyat (nevet). Mindenesetre utánaérdeklődtem és kiderült, hogy körülbelül egy hónap múlva egy hasonló csoport nyílik New Haven-ben.

A tanár Bob Barrett volt, aki támogatta a Thai hadsereg korábbi kapitányát, Samboon Tongarom-t, aki egy brilliáns fickó volt: tornázott, judózott, és úszó edző is volt. Egy hihetetlenül erős és képzett gyakorló volt, aki adományt adott a seregtől az Egyesült Államokban tanult és tanított harcművészet számára. Miután Tongarom visszatért Thaiföldre, Bob keresett valaki mást, akihez csatlakozhatott. Abban az időben az iskolát New Haven Aikikai-nak hívták. Yamada Sensei odaküldte Terry Dobson-t és Harvey Konigsberg-t, hogy rendszeresen tanítson. Ez az a hely, ahol elkezdtem az aikidót.

Guillaume Erard: Ezután elmentél Terry Dobson-hoz tanulni, igaz?

Ellis Amdur: Befejeztem az iskolát New York-ban és egy ideig közel laktam a Bond Street-i dojójához. Minden nap elmentem Yamada Sensei dojójába. Bárhová elmetnem, ahol hagytak gyakorolni, de Terry olyan volt nekem, mint egy mentor.

Guillaume Erard: Milyen volt Terry Dobson és miért döntöttél úgy, hogy nála tanulsz?

Ellis Amdur: Terry Dobson egészen rendkívüli férfi volt. Nagydarab fickó volt, a tatamin sokat hülyéskedett, és furcsa dolgokat csinált. Tanult egy kis xingyi-t a híres Wang Shu Chin-nel és tulajdonképpen ő volt Hatsumi Masaaki első nemjapán tanítványa, de igazából az aikido technikái korlátozottak voltak. Főleg shihonagét és irmininagét csinált, bár nagyon egyedi módon, amit beleépítettem a saját aikidómba. Az ikkyót és a nikyót is szerette. Nagyon egyszerű dolgokat csinált, de amiben igazán jó volt, az a képesség, hogy el tudott lazítani és feszültség nélkül dobni saját súlyát. Ez egészen csodálatos volt. Ugyanakkor provokatív ember volt. Emlékszem egy napra, amikor Japánba jött 1977 körül. Volt ott egy nagy francia csoport. Ők Hombu-ban edzettek, nagyon „jellegzetesek” és pontosak igyekeztek lenni, mondván, hogy ez az egyetlen helyes módja a dolgoknak. Elmentünk Osawa Sensei órájára, majd szabadon gyakoroltunk. Az emberek kíváncsiak voltak Terryre, mert ismerték a történetét, egy amerikai uchi-deshi volt, még ha úgy is nézett ki, mint egy nagy, kövér, bozontos motoros. Mialatt mi dolgoztunk, ő mindenféle sutemi wazát improvizált és más ostobaságot. Eközben a francia fickók nézték őt és sugdolóztak, úgy néztek ki mint egy csapat töprengő tyúk a tatami túloldalán. Terry hirtelen benyúlt a keikogi-jébe, elővette az izzadt törölközőjét és az arcomba dobta a technika közepén! Az emebrek fel voltak háborodta, ott voltunk az Aikikaiban és ez az ember úgy viselkedik, mint egy szörnyeteg. (nevet). Terry ilyen volt a tatamin, nagyon vicces volt és ezzel fel tudta rázni az előítéleteteket.

Guillaume Erard: Nem tudtam, hogy visszajött az Aikikaiba miután először elhagyta.

Ellis Amdur: Igen, tudod, a politikai ostobaságok sosem szűntek meg. Csak az első International Aikido Federation Congress [Nemzetközi Aikido Szövetségi Kongresszus] után jött vissza. Megpróbált egy bizonyosfokú függetlenséget szerezni az amerikai aikido számára, és feltételezem, hogy diplomáciai szerepe is volt, mivel ekkor Saotome Sensei nem volt az Aikikai-ban. Így mentek a dolgok.

Guillaume Erard: Ez emlékeztet engem egy másik úttörő, André Nocquet problémás helyzetére, amikor visszatért Európába.

Ellis Amdur: Terry nem keresett több elismerést, de fel volt háborodva, amiért úgy tekintettek rá, aki az aikidót nem megfelően terjeszti. Ellentétben azzal, hogy csípős megjegyzései és hibái voltak, úgy érezte az aikido képes átalakítani az emberi gondolkodást a világban. Kicsit aggódott, hogy amit aikidóként megismert az csak egy másik földi harcművészet, mint egy pénzt csináló vállalkozás, vagy csak egy látszatólagos harci gyakorlás.

Tulajdonképpen Terry nem volt érett. Reménytelen helyzetben volt, amikor elkezdte az az aikidót. Vidéken élt, egy kis faluban, titkos viszonya volt egy farmer feleségével, és teljesen ki volt közösítve. Egyik hétvégén elment Tokióba azzal az elhatározással, hogy ha nem talál semmilyen okot amiért élhetne, visszatér a faluba és megöli magát. Egy udon kocsin ült (ami egy mobil kereskedő, aki búzalisztből készült tésztát árusít), amikor egy papírrepülőt fújt a szél a lábához. Felvette és az állt benne– angolul!!! – hogy egy aikidobemutató lesz Yokohamában. Korábban egy kicsit judózott. Elment a bemutatóra, amit Yamada sensei tartott, és követte őt vissza az Aikikaiba, mint egy kóbor kutya. Rövidre fogva a történetet: amikor megkérte, hogy hadd lehessen uchi-deshi (a dojoban lakó tanítvány), Yamada sensei ellenezte, de Tamura sensei kiállt érte és aztán O-Sensei egyszerűen annyit mondott: „Azt akarom, hogy itt legyen.”.

 

 

Az interjút eredetileg Guillaume Erardkészítette.

 

Forrás: Guillaume Erard: Interview with Ellis Amdur part 1 - Martial Journey from Aikido to koryu

Szólj hozzá!

1. Interjú Ellis Amdur-ral (1/7) - Harcművészeti utazás az aikidótól a koryu-ig

2013. május 13. 16:11 - ZalaváriNoémi

 

interview-ellis-amdur-aikido.jpgEllis Amdur egyike a legkiválóbb és legtermékenyebb íróknak a harcművészetek világában. Sok évet élt Japánban és tanult hagyományos japán harcművészetet. Ő az egyike azon kevés nyugati embereknek, akiknek van tanári bizonyítványa két koryu-ban is (hagyományos iskolában): az Araki-ryu-ban és a Toda-ha Buko-ryu-ban. Ellis az elsők között tanult aikidót, Yamada Yoshimitsu-val és Terry Dobson-nal. Ellis Amdur pszichológia BA és MA szakon végzett a Yale és a Seattle Egyetemeken.
Ebben az interjúsorozatban megpróbálom bemutatni ezt az összetett karaktert, kezdve ezt a harcművészeti utazással Japánban megragadva a harcművészeti világgal kapcsolatos nézeteit, tevékenységeit.


Guillaume Erard: Ellis, köszönöm szépen a beszélgetés lehetőségét. Mit csinálsz mostanában?

Ellis Amdur: Görögországban vagyok, az edzőcsoportommal gyakorolok, de mivel ez esténként van, sok időm van napközben. Így minden héten írok. Épp most fejeztem be a végleges vázlatát a Safe Behind Bars [Biztonság a korlátok mögött] című könyvnek, ami egy átfogó útmutató a börtönökben dolgozó bűnügyi tiszteknek, akik felelősek a bebörtönzésért és a bentlakók mentális egészségéért. Szintén most fejeztem be a második kiadását az Old School [Régi iskola] c. és a Dueling With O Sensei [Párbaj O-Sensei-jel] c. könyveknek.

Guillaume Erard: Amíg az Old School nem kerül kiadásra, elég egyértelmű miért akarsz második kiadást, de miért döntöttél így a Dueling With O-Sensei esetében is? Nem tetszett néhány rész, vagy meggondoltad magad valamivel kapcsolatban?

Ellis Amdur: Az Old School-hoz bőven adtam még információt. Van egy új fejezetem a leszármazás a 21. században részhez. Arról szól, hogy a ryu hogyan próbálja átadni tudását egy olyan világban, ahol ezek az archaikus, kulturálisan kötött formák paradox módon elterjedtek a nemzetközi szervezetekben. Különösen foglalkozom a Katori Shinto-ryu-val, a Takamura-ha Shindo Yoshin-ryu-val és a magával ragadó Edo-korszak iskolájával: a Honma Nen-ryu-val. Egy másik fejezet az ezoterikus képzés szerepéről fog szólni (mikkyo, stb.) azoknak a külföldi és japán embereknek, akik egy  világnézetet vagy vallást sem osztanak, amelyek az ezoterikus tudáson alapszanak.
A Dueling With O Sensei esetében eltekintve attól, hogy pár helyen megváltoztattam a véleményem, tulajdonképpen még mindig elégedett vagyok a legtöbb dologgal, amit beleírtam. Legtöbbször javítom az írásaimat. Tény, hogy ez a könyv már elfogyott, szóval választhattam, hogy magam nyomtassam ki ugyanazt a mennyiséget, vagy ezt egy kiadóvállalat tegye. Az utóbbit választottam, de akartak némi plusz anyagot, így hozzáadtam még három fejezetet, néhány vicces dolgot, mint például egy igaz történetet, amelyben egy Taekwondo harcos harcol egy balett táncossal és a balettáncos győz, továbbá néhány komolyabb dolgot is írtam bele. A kedvenc új fejezetem az "It Aint Necessarily So" című. Úgy gondolom, megint előidézek majd néhány ellentmondást, amiért beleveszek pár misztikumot, amelyek a megszokott bölcsességekkel kapcsolatosak.

Guillaume Erard: Mikor és hol születtél, milyen környezetben?

Ellis Amdur: 1952-ben szülkettem Pittsburgh-ben, Pennsylvaniában. Az édesapám egy volt FBI ügynök volt, aki a második világháborúban kémkedett. Később ügyvéd lett. Az édesanyám operaénekes volt, és zongorista. Egy lánytestvérem van. Miután édesapám meghalt, édesanyám kántori szólista lett egy zsinagógában és később 60 évestől 82-ig szociális munkás egy menedékházban. Egy középosztályú külvárosi környéken nőttem fel, hatalmas házakkal és sok fával körülvéve.

Guillaume Erard: Milyen gyerek voltál?

Ellis Amdur: Kicsit ilyen, kicsit olyan. Elég intellektuális, de sokat kosárlabdáztam is. Zsidó fiúként nagyrészt keresztény közösségben voltam: nemhogy kívülállónak éreztem magam, de az is akartam lenni. Mint oly sok fiatal kipróbáltam sok szerepet, hátam közepéig érő hajam volt, az egyetemen művészettörténetet, elemző és létezésen alapuló pszichológiát, különösen Maurice Merleau-Ponty-t és Emmanuel Levinas-t tanultam.

Guillaume Erard: Beszélnél nekünk arról, hogyan kezdted a harcművészet?

Ellis Amdur: A karatét 15 évesen kezdtem valaki udvarában. Egy tipikus hazudozó, marhaságokat beszélő művész volt az edző, aki karatézott egy kicsit a hadseregben. Egy kis ideig csináltam ezt, de igazán ostobaság volt. Amikor a Yale Egyetemre mentem New Haven-be, Connecticut-ba bebarangoltam a környéket és találtam egy Kung-fu Wushu nevezetű iskolát, ami Alan Lee iskolájának a sarja volt. Ő volt az első kínai, aki Amerikában nemkínaiakat tanított. Egy fekete fickó működtette ezt, aki tagja volt egy szinkretikus vallási mozgalomnak: a Nation of Islam-nak. Edzettem ott pár évig, én voltam az egyetlen fehér srác (nevet). Sajnos a tanár végül is megszökött a dojó pénzével (nevet).

Ekkor úgy döntöttem, hogy New York City-be megyek és közvetlenül Alan Lee-től tanulok. Megkerestem a telefonkönyvbe: Alan Lee iskolája körülbelül 36 háztömbre volt az én szállásomtól, ami a Greenwich Village-i Christopher utcában volt. Forró nyári nap volt és néhány okból kifolyólag a séta mellett döntöttem a metró helyett. Néha elfáradtam, és eszembe jutott, hogy a 18. utcánál van egy aikido iskola. Tudtam az aikidóról, mert egyszer egy képregény hátoldalán lévő hirdetésben azt olvastam: „Emberek dobása misztikus erővel.” Igazán látni akartam, így úgy döntöttem megnézem a közeli aikido iskolát, és másnap megyek a Kung-fu iskolába.

Annyira megérettem a változásra, hogy néha sajnálom, hogy nem mentem tovább még pár háztömbbel, mert ott egy kapuéra iskola volt. Ha oda mentem volna, Brazíliában kötöttem volna ki, nem Japánban, pedig az előbbi talán sokkal szórakoztatóbb lett volna (nevet).

Guillaume Erard: Ki tanított abban az iskolában?

Ellis Amdur: Az iskola ahová mentem Yamada Yoshimitsu New York-i Aikikai-ja volt. Nem sokat tudtam a japán harcművészetről csak egy kicsit a karatéról, amit korábban csináltam. Ez volt a megfelelő alkalom számomra. Teljesen lenyűgözött. Yamada Sensei nem volt aznap ott, de a szint nagyon magas volt. Úgy gondoltam, hogy - a Tokyo-i Aikikai Hombu Dojo-t kivéve – a New York Aikikainak abban az időben több képzett embere volt, mint bárhol máshol a világon. Könnyen lehetett ott húsz vagy több 3. dan fokozatú ember, ami abban az időben közelített a mai 5. vagy 6. danhoz – a rang inflációja miatt. Sok nagyon erős ember volt nagyon egyedi karakterrel.

 

(Folytatása következik…)

 

Forrás: Guillaume Erard: Interview with Ellis Amdur part 1 - Martial Journey from Aikido to koryu

 

 

Az interjút Guillaume Erardkészítette.

 

Szólj hozzá!

Edzőtábor-ajánló: Bodo Rödel, 5. dan aikikai

2013. május 08. 11:22 - Csák Gergely

Mégiscsak, ki ez a Bodo Rödel?

 

Gyógypedagógus diplomát szerzett, a fejlődéspszichológia doktora. Magáról azt írta az oldalán:

"1987-ben kezdtem el aikidózni. Többek között Asai, Tamura, Tada és Ikeda Sensei edzőtáboraiba jártam sokáig.

1993-ben ismertem meg Christian Tissier-t, azóta az ő tanításait követem.

Körülbelül 12 évig hetenet utaztam Párizsba, hogy a "Cercle Tissier-ben" gyakorolhassak. Ugyanakkor résztvettem Christian Tissier, Yamaguchi, Endo és Yasuno Sensei táborain is. Hogy még jobban elmélyítsem a tudásomat, egy alkalommal fél évet töltöttem Párizsban, csak hogy Christain Tissier edzésein aikidózhassak. 

Manapság a tanítványaimmal együtt járok Tissier sensei szemináriumaira, mivel folyamatosan tanulni szeretnék. Tanárként is állandóan fejlődnöm kell. "

 

Vizsgák

  • 2000-ben 3. Dan Aikikai, 2004-ben 4. Dan Aikikai, vizsgáztató: Christian Tissier Shihan
  • 2010-ben terjesztették fel az 5. Dan Aikikai-ra.

 

Oktatói tevékenység

 

Nu, ez az ember tart edzőtábort hamarosan. íme, a részletek:

Helyszín: 1134 Budapest, Tüzér u. 56. BHSE Küzdősport Centrum

Időpontok:

Szombat: 10:00-12:30; 15:00-17:00

Vasárnap: 10:00-12:30

Díjak: AIKIDOFRIENDS TAGSÁGI KÁRTYÁVAL RENDELKEZŐKNEK INGYENES!

Teljes tábor: 7500Ft; 1 Edzés: 3500Ft; További információk: www.aikidofriends.com

Szólj hozzá!

Az aikido, mint szertartás

2013. május 04. 12:08 - Csák Gergely

Az Aiki Jinja (合気神社) egy apró szentély, amitmég Morihei Ueshiba építettetett Iwamában. (A "jinja" szentélyt jelent.) A szentélyhez edzőterem is tartozik. Ennek külső részén, a tornácon tulajdonképpen minden évben, április 29-én aikido-bemutatót tart a Doshu. A 2013-as videót a mi kiküldött tudósítónk, Guillaume Erard rögzítette.

A szentély bejáratát 42 istenség őrzi, ők voltak Morihei Ueshiba védőszellemei. A templom első része, a Honden 1943 őszén készült el, a második, a Haiden 1962-ben. Mindkét részt Morihiro Saito renováltatta 2001 és 2002 között, Moriteru Ueshiba hozzájárulásával. A szentély köré kerítést húztak és egy követ állítottak elé, "Aiki Jinja" vésettel, amelyet a kalligráfia és az aikido mestere, Seiseki Abe készített. Ő tanította kalligráfiára Morihei Ueshibát is.

A szentély előtt O-Sensei szobra áll, ahogy az iwamai vonatállomáson is.

Morihei Ueshiba minden hónapban egy óra hosszan vallásos szertartást vezetett a szentélyben, amelyet Tsukinamisai-nak (月並み祭) hívott. Ilyenkor ételt, italt (gyümölcsöket, halat, zöldségeket) ajánlottak az istenekenek. Ezután kisebb bulit tartottak az uchi-deshik részvételével. Ezt a szokást a következő doshuk is megtartották.

Évente bemutatnak egy különleges szertartást is a szentélyben, április 29-én. Ekkor kezdődik Japánban az Arany Hét-szünet (Magyarországon ez a tavaszi szünetnek felel meg). Ezt "Aiki Jinja Rei Taisai-nak" (合気神社例大祭 "Az Aiki Szentély Nagy Fesztiválja") hívják; egy Omoto-pap tartja és O-Sensei halálának évfordulójához kötik (1969. április 26.). Több száz aikidóka gyűkik össze a szentélyénél, hogy végignézzék a szertartást, de ilyenkor Iwamában is megmelékezéseket tartanak.

A fesztivál rendszerint a "shubatsu-val" kezdődik, ami egy Shinto szertartás. Ezt követi a "taisai-shukuji", ami a rituális köszöntés. Utána következi a "tamagushi-hoten", ami a megszentelt virágok, virágzó ágak felajánlását jelenti. Mindezt az Ueshiba-család, az aikidós hírességek és a helyiek végzik el. Imát mondanak az Ueshiba-családért és más aikidós méltóságokért. Elmondanak egy különleges Shinto imádságot is, amit "Amatsu Norito-nak" hívnak. Ezután a Doshu elmondja a beszédét és bemutatót tart a haiden-ben. A bemutató neve ilyenkor: "hōnō embu" (奉納演武). Az erről készült videót láthatod fent.

A fesztivál a "naorai-jal" zárul, amely egy szertartásos ebéd a szentélyben és a környező kertben, a virágzó fák alatt.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása