Egy ismerősön keresztül jutott el hozzám a nagyszerű hír, miszerint Csaba Jenő 2. danos taekwon-do gyakorló 80 éves lett. A teljes cikket itt olvashatjátok el.

Álljon itt még egy újságcikk, ami Csaba Jenő dan vizsgájáról számol be:

Gratulálunk!

Monostory Miklós küldte el nekünk a saját történetét az aikidóval kapcsolatban, reagálva "A kezdőlét szörnyű bénázásai és rettegései - aikido és egyebek" című cikkünkre. Neked is van rossz aikidós élményed, vagy kellemes? Küldd el nekünk a gergely.csak kukac gmail.com-ra!

Gyerekkoromban – úgy 12-14 évesen – cselgáncsozni jártam. Megismertetett a tatamival, az esésekkel, a dojo etikettjével. Jól is éreztem magam, egészen addig, amíg el nem kezdték erőltetni a versenyzést. Attól fogva lassanként egyre ritkábban jártam edzésre, míg végül egyáltalán nem.

A középiskolában belekóstoltam a shotokan karatéba, azt szintén élveztem; ami végül eltántorított, az a katák sorozata volt. Visszagondolva, a magyarázat hiánya lehetett az, ami miatt hiányérzetem akkorára nőtt, hogy végül abbahagytam. Évekkel később, Tótisz András egy könyve hozta el a fényt, mutatta meg, hogy mi a kata szerepe a harcművészetekben.

Hosszú szünet következett, addig maradt az evezés a Dunán – szervezett kereteken kívül, l'art pour l'art. Közben – ha nem is túlzott erőfeszítésekkel – kerestem azt a harcművészetet, ami passzolna hozzám, így jutottam el az aikidóig. A kilencvenes évek elején még nem sokat lehetett róla hallani; szinte csak pletyka szinten terjedt a léte, annyit tudtam róla, hogy az „ellent nem állás művészeteként” emlegetik, meg hogy a támadó energiáját fordítja vissza. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy felkeltse érdeklődésemet. Talán az aikido is úgy gondolta, hogy tesz velem egy próbát, mert pont ekkor jelent meg egy újsághirdetés, hogy aikido edzések indulnak.

Nem lehetett kihagyni, a szezon első edzésén ott voltam, melegítőben, pólóban. Máig sem tudom, vajon jó volt-e, avagy nem, de edzőtársaim túlnyomó része kezdő volt, velem egyszerre ismerkedtek az aikido külső szemlélő számára különös mozdulataival. A judo adta alapok jó segítséget nyújtottak az ukemi elsajátításához, nem féltem sem gurulni, sem belezuhanni egy dobásba. Annál inkább tartottam attól, hogy sosem leszek képes úgy összehangolni kezeim és lábaim mozgását, hogy abból valahogy is jól működő technika legyen.

Kissé irigykedve, ugyanakkor némi csodálattal néztem mesterem és egy-két évvel előttem járó társaim mozgását, igyekeztem lekövetni mozdulataikat. A rendszeres gyakorlás hozott eredményt: egyszer csak azon kaptam magam, hogy míg árgus szemekkel figyelem a mesterem által bemutatott technikát, figyelmemet már nem elsősorban arra fordítom, hogy mit csinál, hanem arra, hogyan csinálja.

Hamarosan elkövetkezett az az idő is, amikor új élményként ért, hogy én mutatom meg az újonnan csatlakozottaknak, hogyan gurulunk, hogyan lépünk, hová helyezzék lábukat egy-egy technika során, hogyan mozdítsák csípőjüket... Mindeközben magam is oldalra pislantva figyelem tapasztaltabb társaimat, vagy a mestert, ahogy körbejárba igazgatja a pontatlan mozdulatokat.

Ez a kettősség – amit a szintek különbségének nevezek – a mai napig megmaradt. A kyu-fokozatokban előrehaladva egyre több társamnak tudok segíteni a forma elsajátításában, míg engem a tapasztaltabb aikidokák segítenek a mind pontosabb mozgásban és technikák formán túli megértésében.

Elég sokat gondolok arra, hogy talán könyörtelenséget is kellene tanulnom valahol, ha már harcművészetre adtam a fejem, ami ugyan nem az erőszakról, hanem az erőszakmentességről szól, ám  amikor az atemim olyan, mint a lepkefing, akkor bizony elgondolkozom rajta, hogy nem jó ez így.

Aki ismer, tudja, hogy a légynek sem tudnék ártani, de időnként úgy fel tudom húzni magam, hogy ha valaki elém kerül, ott kő kövön nem marad, de az inkább vagdalkozás, mint kontrollált erő. Emiatt a hozzáállás miatt nehéz feladat például egy edzés alkalmával megvalósítani azt, hogy az atemi legyen atemi, azt úgy tegyem oda, hogy a tori tudja, ha nem lép el, nem hárít, akkor bizony fájni fog neki. Többször hallottam már különböző elméleteket, hogy az aikidóban csak simogatjuk egymást, és ha igazi harc lenne a felek között, akkor bizony elvéreznénk, és a magam szempontjából egyet is értek vele. Kérdés, hogy a harcosságot vagy könyörtelenséget, ha úgy tetszik, lehet-e tanulni, trenírozható-e az ember ilyesmire is, vagy ha a lelke egy hópihe agresszivitását hordozza, ne is próbálkozzon vele.

Nem fogok hazudni, sokszor átfutott az agyamon az a gondolat, hogy én nem vagyok harcművésznek való, mert hiányzik belőlem a harc szelleme, aztán amikor a saját igazamért kell harcolnom azt mégis meg tudom tenni, de ahhoz igen felfokozott állapotban kell lennem. Biztos nem én vagyok ez egyedüli kezdő aikidoka, aki hasonló gondokkal küzd, és újra kell értelmeznie magát e témakörben, ezért kérdezném a haladók, mesterek véleményét, hogyan is lehet elérni, hogy az emberben ott legyen a nyugalom és a harc szelleme egyaránt. Van erre valami recept? Talán az állandó és folyamatos gyakorlás és jelenlét az edzéseken?

Hanem a brazil jitsuban is. Sose gondoltad volna? Ajánljuk a "Ma is tanultam valamit" című blog bejegyzését Ed O'Neill amerikai színészről!

"A suprapatellaris bursában 6 mm átm. folyadék látható. A lig. pat.a tapadásánál körülírtan oedémásabb, echoszegényebb rostokkal bír, szakadása nem látható. A quadriceps ín, az oldalszalagok és a hátsó keresztszalag épek. Az elülső keresztszalag nem ítélhető meg. Meniscus eltérés nélkül. Izületi résben laterálisan minimális mennyiségű folyadék látható. A poplitealis árokban 16x6 mm-es kezdődő Baker cysta van. A fossa patellaris sekélyebb, mediális fele hípoplasiásabb is, a porca megtartott. A femur condylusok porca megtartott"

Kitaláltátok már mi volt ez? Igen, nyert. A szerda délutáni fizetős ultrahangom lelete. Az egész annyit jelent, hogy születésemtől fogva problémás a térdem, mert a térdcsont a térdkalácsnál nem fekszik be abba a "völgybe", amibe kellene. Ehhez jön még a csontok és ízületek között felhalmozódott víz, ami ugyan nem egy nagy mennyiség, de ha ráerőltetek, begyulladhat, és az igen fájdalmas lesz. Ennek tetejébe pedig a térdszalagom ugyan nincs elszakadva, csak megnyúlva, de intenzív megterhelés esetén nem kizárt a szakadás sem.

Kattints a tovább gombra a folytatásért...

A térdfájás az aikidósok és a tanítványaim körében általános jelenség. Mindenkinek legalább egyszer fájdult meg a térde aikidózás vagy intenzív testmozgás közben. A térded ráadásul rendkívül bonyolult szerkezet, több csont találkozik össze egy bonyolult ízületben, sok szalaggal, sok résszel. Ha rosszul mozdulsz aikido közben - a térdednek kampec, és akkor kampec az aikidónak is.

Mégis mit tehetsz? Engem is érdekelt a dolog, de én szerencsés helyzetben vagyok: gyógytornász a feleségem. Így megkérdeztem, hogy ő mit javasol.

Megelőzés - bemelegítés

Általános szabály, hogy minden mozgás előtt alaposan be kell melegítened a térdedet. A térd bemelegítését úgy végezd el, hogy a két lábadat szorosan összezárod, a térdkalács felett megfogod a combodat - NE A TÉRDEDET FOGD LE! - és finoman behajlítod és kiegyenesíted a térdedet. Valóban ilyen egyszerű. Másik verzió: mintha homokot rúgnál hátra, lefeszített lábfejjel rugdoss hátra a lábszáraddal (mint amikor a bikák kaparják a talajt - a combod maradjon egy helyben), hogy a sarkad a fenekedhez érjen a rúgás végén.

A Tovább-gombra kattintva további térd-gyakorlatokat mutatunk!