Egy komoly vallomással tartozom: szörnyűséges rettegés kerít hatalmába, valahányszor a feleségemnek mesélek az aikidóról. A szája széle kicsit felfelé görbül, a szeme huncutul csillogni kezd és látszik az arcán, hogy egyáltalán nem vesz komolyan. Mindig megkérdezi, hogy hogy vannak a kis aikimanók (ezek a tanítványaim). Szörnyűséges teher ez nekem. (Reméljük, ezt a bejegyzést sem olvassa el.) A feleségem bokszol egyébként, úgyhogy nem nagyon merek neki visszaszólni.

Meg is mondom, mi a rettegésem oka: amikor hazajövök az edzésekről, és belemelegszem az aktuális élményeim ecsetelésébe, kénytelen vagyok szakszavakat használni - és akkor, amikor megjelenik az arcán a félmosoly, már tudom, minden veszve van. Ugyanis viccet csinál - néha egészen gyengét, máskor egészen eredetit - az aikidós szakszavakból.

Össze is szedtem párat, elrettentő példaként:

Husimusi tanítvány - az a tanítvány, aki bent lakik a mesterével a dojóban, és takarít, főz cserébe az edzésekért. Bent lakó tanítványnak is mondják.

O-Junior-Junior-Junior - O-sensei dédunokája, röviden: Waka sensei, a következő Doshu.

Fogakusza sensei - híres japán nagymester, Magyarországon is szokott edzőtáborokat tartani.

Csokimanó mester - a másik híres nagymester, aki Magyarországon szokott edzőtáborokat tartani.

Sandán - a harmadik danosok mindig így néznek, mert ott már erősen japános a szemük.

Aztán, amikor előveszem Waka sensei videóit, mindig ezt a dalt kezdi el énekelgetni, persze, csak hogy engem froclizzon:

Waka sensei nem is véletlen: sűrűn elkísér az edzőtáborokba. Legutóbb is eljött velünk Kolozsvárra, amíg mi edzettünk, addig ő az ún. wife programon volt - várost nézett leghűségesebb társunkkal, Marci kutyával.

Így történhetett meg, hogy összefutott Waka sensei-jel az edzőterem előtt, és Waka sensei meg Marci kutya jó barátok lettek. A feleségem, illetve a következő Doshu kellemesen eldiskuráltak a kutyatartásról. Waka senseinek nincs kutyája, de nagyon szereti őket, Marci pedig a szokásos leereszkedésével hagyta, hogy megsimogassák. Ilyen, amikor Nagy Emberek találkoznak.

 (Közös kép a kolozsvári IAF-táborból: középen Waka sensei, jobbra a feleségem, és én balra)

Biztos emlékeztek még korábbi bejegyzésünkre a Pencak Silat 9 leghalálosabb fegyveréről. Ha nem, itt az alkalom, feleleveníteni ezen írásunkat, hogy ennek fényében végre fény derüljön az igazságra.

Miután legutóbb a pencak silat történelmébe avattunk be titeket, most következzen a cikk kvinteszenciája, azaz a válasz a kérdésre, melyek is a pencak silat leghalálosabb fegyverei.

Kattints a tovább gombra a cikk elolvasásához!

(Ismét egy vendégposzt: Dóra Tamás írta meg a véleményét az aikido és a fegyveres gyakorlás kapcsolatáról. Szerinted kell a fegyver az edzésen? Ti hogy szoktatok gyakorolni, minden edzésen vagy hetente egyszer? Vagy soha? Írd meg nekünk: gergely.csak kukac gmail.com.)

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kezdő szinttől, már az első héten volt fegyveres edzésem. Véleményem szerint a fegyveres edzés nagyon erős nevelő hatással bír, mind fizikailag a mozgásunkra és erőnlétünkre, mint pedig szellemi téren erősít.

Az edzőtáborokon látszik igazán, milyen az, amikor valaki sokat fegyverezik, és milyen az, amikor valaki csak fekete öves szinten kezdi el a gyakorlást bokennel vagy jóval. Főleg azokon a táborokon szembetűnő a különbség, ahol külföldiek is vannak szép számmal.

(Bizonyos stílusokban és irányzatokban csak 1. dantól kezdenek fegyverekkel foglalkozni, hivatalosan nálunk, a Zumm Aikido Egyesületben sincs 1. danra sem vizsgaanyagban, de minden edzőtáborban és minden héten gyakoroljuk.)

Néhány napja néztem meg egy videót a japán kardról a Facebook-on, amiben a japán nagymester azt elemezte a bambusz vágásánál, hogy milyenek a különböző mozdulatok a karddal: milyen az egyenes vágás, vagy ha valami ív vagy elhajlás látszik a vágásban, és hogy mindennek mi az oka. Lényegében azt fejtegette a mester, hogy az íves vágás a két kéz közti egyensúly hiányát jelzi.

A múltkori fegyveres edzésen például nagyon szembetűnő volt, ki az, aki szellemileg ott van az edzésen, és ki az, aki csak szükséges rosszként éli meg a dolgot. Nem bírálatot szeretnék megfogalmazni, csupán azt szeretném kifejezni, hogy a fegyveres gyakorlás hangsúlyosan megmutatja az ember lelkiállapotát, ahogy mondani szokták, a kard a szamuráj lelke, karjának meghosszabbítása és lelkének kivetülése. Amikor „kardozunk” egymással egy páros gyakorlat során, egy bizonyos szint után már jól lehet érzékelni a partner tartásán, mozgásán, fegyverkezelésén lelkének bizonyos kivetüléseit.

Ha sikerül ezeket a pillanatokat megragadnunk, úgy gondolom, hasznos tapasztalatot, valódi harcművészeti élményt tudhatunk magunkénak! Azt hiszem, végső soron ezt az élményt keressük.

A Geekz blog a 444-en ismét japán témával jelentkezett, alig győzzük kapkodni a fejünket, hogy mit nézzünk meg, mert mindjárt vagy öt filmet ajánlanak egy bejegyzésben:

Ennek a korszaknak egy érdemtelenül elfelejtett gyöngyszeme a Daimajin-trilógia (1966 – igen, mindhárom film 1966-os, pár hónap különbséggel forgatták és mutatták be őket, és a folytatások sem rosszak), aminek különlegessége, hogy az óriásszörny-koncepciót a chanbarával (japán szamurájfilm) vegyíti.

A Daimajin sztorija egy hagyományos szamurájfilm toposzai mentén épül fel, és egészen az utolsó negyedóráig szinte mellékesen van átszőve az említett természetfeletti szállal. Igen: ebben a szörnyfilmben az utolsó negyedóráig nem hogy rendesen nem látod a szörnyet, hanem sehogy, csak utalásokat kapsz a létezésére (na, jó, látjuk a félig hegybe temetett, szoborszerű alakját, de az nem ugyanaz).

A teljes bejegyzést a Geekz blogon olvashatod el.

Monostory Miklóssal együtt utaztunk Kolozsvárra és ő is megírta az élménybeszámolóját. Köszönjük!

Ez évi kongresszusát Kolozsvárott rendezte meg a Nemzetközi Aikido Szövetség, ennek kísérő eseménye volt egy háromnapos szeminárium szeptember 12. és 14. között. Az edzéseket az aikidót különbözően értelmező mesterek tartották, köztük például Ulf Eveans shihan, Christian Tissier sihan, és végül, de nem utolsósorban O Sensei dédunokája, Ueshiba Mitsuteru, azaz Waka sensei.

Egy blogposzt terjedelme nem teszi lehetővé három nap 12 edzéséről a részletes beszámolót (az olvasók túlnyomó többsége a második képernyőoldal után feladja), ezért inkább – abszolút szubjektíven – benyomásokról, érzésekről szeretnék írni.

Kattints a Folytatás-gombra, hogy végigolvashasd Monostory Miklós írását!

Mátyás Edit küldte el nekünk ezt a nagyon motiváló és hasznos cikket, amit mi is folyton megírunk: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Gyerünk edzőtáborba! (Editnek köszönjük a cikket! Ha van véleményed, cikked, híred, nyugodtan küldd el nekünk: gergely.csak kukac gmail.com!)

Miért járjunk el edzőtáborokba?

Mert érdemes. Mert tanulhatunk másoktól. 3-4 nap alatt annyit edzünk, mint máskor egy hónapban.

Szeretek edzőtáborokba járni. Sok ember, sok lehetőség.

Jó néhány edzőtáborban vettem már részt, volt, hogy közel kétszázan edzettünk, volt hogy csak negyvenen, de azt vettem észre, hogy bármennyien is legyünk, a kezdők létszáma alig 1-2 %. Hogy honnan lehet felismerni a kezdőket?

Tétova tekintet – kit válasszak párnak – bizonytalan mozdulatok. Alig néhány kezdő ember található meg a sok hakamás, barnaöves, fehér öves között. Sokan azért mennek a táborokba, mert beleszámít a közelgő dan vizsgába a részvétel, vagy évek óta aikidóznak, és tudják, hogy ez jó.

A kezdőknek ajánlanám, gyertek, ha lehetőségetek van rá. Soha jobb tanulási lehetőséget. A saját dojoban az ember néha kényelmes, ha nem néz az edző, el lehet mismásolni a dolgot, az uke úgyis tudja, hogy esni fog, főleg, ha ő is kezdő, különben is mindenki tudja, ki a kezdő, és ki nem az.

Pedig ez hiba, mert jön egy rátermett uke, és máris nem működik semmi. Ezért jók a táborok. Idegen embereknek nem magyarázkodunk, hanem figyelünk ezerrel, hogy biztosan jól csináljuk.

Sokszor egy-egy technikát csoportokban végzünk a helyszűke miatt. Egy tori van és hat uke. Mire rám kerül a sor, már volt időm jól megfigyelni a feladatot. Aztán engem támadnak sorban, és lehet dolgozni keményen. Lehet, hogy elsőre nem lesz olyan jó, de mindig segítenek. Ez a jó benne. Hogy egyre jobb lesz az aikidóm.

A jó aikidó titka pedig a gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Hogy egyszer én is olyan jó legyek, mint a nagyok.

Odafelé a GPS a legrövidebb utat választotta. Vagyis át egy valaha lebetonozott, ám mostanra földúttá vált, hatalmas kátyúkkal tarkított úton. Keresztül a román szegénynegyeden, a kóbor ebeken. Végül megérkezni a szállásra, ahonnan mindig 20 perc séta volt a dojo. Ahol 4-500 aikidóssal edzeni egy olyan teremben, ahol két ablakot lehetett kinyitni bukóra... hazafele már a kezünket alig bírtuk emelni.

Próbálom a benyomásaimat röviden összefoglalni, kattints a tovább gombra, ha el szeretnéd olvasni az IAF-edzőtábor beszámolóját!