Folytatjuk a pénteki cikkünket, amiben megszólaltattuk Janik Zsoltot, aki kempósoknak tartott aikido-órát nemrég. Ezúttal Lengyel Tamás kempo shihant és Czár Sándor karate senseit kérdeztük a szemináriumról.

Miért Zsoltot kértétek meg, hogy tartson nektek edzést?

L.T.: Czár Sándor barátom és edző kollégám mutatta, be Zsolt senseit és javasolta, hogy egy kicsit ássuk bele magunkat ennek a gyönyörű és tradicionális irányzatnak a rejtelmeibe.

C.S.: Zsolt senseihez járok aikido edzésekre tavaly szeptember óta, és mivel emberileg és szakmailag is maximálisan elégedett vagyok Vele egyértelmű volt, hogy Rá esett a választás, mikor szóba jött egy ilyen esetleges szeminárium lehetősége.

Kattints a "tovább"-gombra, hogy elolvashasd az egész bejegyzést!

Elég sokat cikkeztem már idáig a stílusok közti "keresztezésekről", amit az angol irodalom cross training-nek nevez, viszont a cikkek elsősorban aikidós szempontból mutattak be más edzéseket. A közelmúltban lezajlott egy szeminárium, amit Janik Zsolt sensei tartott, Lengyel Tamás kempo shihan () felkérésére kempósoknak. Sajnos egyéb elfoglaltságaim nem engedték, hogy személyesen is részt vegyek az eseményen, viszont a jelen lévő mesterek szívesen tettek eleget az interjú felkérésnek.

Először is hallgassuk meg Janik Zsoltot a történtekről:

Régóta ismerjük egymást és követem a dojód fejlődését. Úgy vettem észre, hogy a tradicionális értékek mellett fontosnak tartod az önvédelmet is. Honnan tettél szert ilyen tudásra és hogyan adod át ezeket az ismereteket aikido edzések keretein belül?

Szokták mondani, hogy tanítva tanul az ember. Egy időben több olyan tanítványom is volt, akik a fegyveres testületeknél teljesítettek aktív szolgálatot, sőt volt olyan tanítványom is, aki kiképző volt ilyen jellegű szervezetnél. Ilyenkor elindul a „szakmázás”, mindenki ad, és mindenki kap. Ezzel mindkét fél csak javítja és gyarapítja tudását. Ezen kívül több aikido szövetséget is megjártam, és számos táborban vettem részt az eddigi 15 éves aikido-oktatói pályafutásom során. Volt köztük olyan is, amelyik nem feltétlenül kapcsolódott az aikidóhoz, de mozgásformájában hasonló volt, így kisebb módosítással könnyen átültethető volt. Ehhez persze hozzájön a saját tapasztalás is, ami végérvényesen tudatosítja azt, hogy mely technikák működnek az életben, mely technikák maradnak a dojo falain belül, illetve melyek az elmélet síkján. A saját klubomban rendszeresek az ilyen jellegű oktatások, de ezeket a technikákat általában a háromhavonta megrendezésre kerülő Kyojun Szemináriumok alkalmával szoktuk gyakorolni. A hétköznapokban elsődlegesen a Magyarországi Kobayashi Dojok Egyesületének kihon vizsgaanyagát gyakoroljuk. Ilyen jellegű gyakorlások maximum a szabadgyakorlatoknál (Jiyu waza) fordulnak elő, de szigorúan 2. kyu fokozat feletti tanulóknál.

Nem tudom ki mennyire követi a www.honvedelem.hu Küzdősportrék című sorozatát, mindenesetre elkészült a sorozat következő része Vincze József nyugállományú alezredessel, ami nekem személy szerint nagyon tetszett és ajánlom mindenkinek akit érdekel a harcművészet.

Nemrégiben részt vettem egy igen jó hangulatú rendezvényen, a Baráti Dojok Közös Edzésén, ahol videót is forgattunk, amit nem is olyan nagyon sokára el is fogunk készíteni, addig is íme a szervezők által készített változat:

A rendezvény immáron harmadik alkalommal került megrendezésre, alapját három instruktor (Balázs Gábor, Juhász Gergely és Virág Imre) barátsága adja akik sokáig együtt gyakoroltak, majd később, saját dojoik megnyitása után is úgy gondolták, hogy jó ötlet lenne közösen edzeni és más instruktorokkal is megismertetni a tanítványaikat.

A mostani alkalommal a szervezők kifejezetten nyílt szemináriumot szerettek volna tartani, minél több érdeklődő előtt nyitva ki a rendezvény kapuit, aminek meg is lett az eredménye, hiszen több mint 50-en voltunk a tatamin, ami elég komoly szám, főleg ha figyelembe vesszük, hogy eredetileg egy nappal korábban lett volna megtartva egy másik helyszínen, amiről sajnos kiszorult.

Az eredeti három mester mellett vendég instruktorként szerepelt Áy János barátom, így összesen négyen tartottak edzéseket. Bár mindegyik mester az MKDE tagja és technikai alapjaik közösek, annak átadásában mégis felfedezhetőek voltak különbségek, mindannyian kicsit mást "főztek" ugyanabból az anyagból.

Kattints a "továbbra", hogy elolvashasd az egész cikket!

Elolvastam Pető Richárd kollégám nagyívű elemzését azzal kapcsolatban, hogy miért nincs egység a magyar aikidóban.

Sajnos, azt kell mondjam, sehol máshol nincsen egység (bár Japánban még nem jártam, de valószínűsítem, ott sincs).

A kérdést inkább onnan közelíteném meg: van-e értelme az egységesítésnek, van-e valami haszna? Illetve: miféle egységről beszélünk?

Tapasztalatim szerint Magyarországon mindenki saját szervezetet akar, ahol nem kritizálják, ahol azt csinál, amihez kedve szottyan és nem szólnak bele a módszereibe. Nem kell alkalmazkodni - nincs probléma. Amikor valakihez alkalmazkodni kell, együttműködni valakivel - ott már egyből van probléma. Még akkor is van, ha már ötven embert össze kell rántani egy edzőtábor erejéig.

A  pozitív minta: Csehország

Gyönyörű ellenpéldának tartottam idáig a magyar Kobayashi-szervezeteket, akik példásan egységesen és egyre többen aikidóztak, amíg ketté nem szakadtak. Nyilván tőlük kéne megkérdezni, hogy miért, hogyan, minek... de a válaszok többsége mindig ugyanaz szokott lenni: hatalom és pénz. Néha csak egyszerűen butaság, vagy kompromisszumképtelenség.

A másik gyönyörű példára Csehországban bukkantam, a hétvégén. Franck Noel (7. dan aikikai, sihan) edzőtáborán jártunk Prágában; a mester körülbelül úgy néz ki, mintha mumifikálták volna Popeye-t. Hatalmas alkar, hozzá mintha teljesen kiszáradt volna rá a bőr és az izmok; pláne a római hadvezérekre jellemző sasorr. Mindehhez elképesztően lágy aikido, a Yamaguchi-féle aikido-vonal csípőmunkája, a klasszikus mozdulatok franciás könnyedséggel.

Csak néztünk, hüledezve.

Ott volt a táboron 60-70 aikidós, főleg a Cseh Aikido Szövetségből, de mindenhonnan, Szlovákiából is. Mindjárt ott ámultunk el, hogy a szlovák és a cseh aikido-szövetség szorosan együtt dolgozik egymással és a táborokat együtt szervezik, az oktatóképzést együtt csinálják, a vizsgákat közösen oldják meg. A cseh aikido fejlődését alapvetően a francia vonal, Tissier-sensei szövetsége, az FFAAA befolyásolta az utóbbi időben és ez meg is látszik: a táboron nagyon intenzív, nagyon magas színvonalú munka folyt, de remek hangulatban. Nem volt feszengés, nem volt udvarias fogcsikorgatás (ismered: "Hát ez mit keres itt?!"). Pláne nagyot néztünk, amikor a két és fél órás délelőtti edzés után az edzőknek külön tanár-képzést vezetett Franck Noel, akik aztán a modern workshopokra jellemző kiscsoportos beszélgetésen elemezték egymással a látottakat.

Ilyet Magyarországon még nem láttam.

Martin Švihla, a Cseh Aikido Szövetség egyik vezetője, illetve Pavel Munczar, a titkár elmesélték, hogy 10-15 évvel ezelőtt a cseh aikidót is a "totális háború" jellemezte, ami az utóbbi öt évben változott meg. Tudatosan demokratizálták a szövetséget, azaz minden döntést együtt hoznak meg és vitatnak meg. A szövetség nyitott és befogadó. Az egyéni konfliktusokat sikerült megoldani. ennek köszönhetően a szövetség elképesztő virágzásnak indult. Szinte mindent hétvégén vannak valamelyik városban edzőtáborok, az emberek egymáshoz utaznak, akár messzire is és hálózsákban alszanak a tatamin, hogy együtt edzhessenek. Az edzőtáborok hangulata elképesztően felszabadult, teljesen hiányzik belőle minden feszengés és az agresszió.

Mindehhez hozzájárul, hogy a táborokat nem kis egyesületek szervezik, hanem a szövetség. Vagyis, mindig sok ember van a táborokon, nincsenek húsz fős minitáborok, csak a kisebb városokban, ahová amúgy is csak ennyien férnek be.

Igen és még egy fontos dolog: a pénzügyek átláthatóak. Minden döntés fent van a neten, a könyvelés rendben van, a szövetség a törvény szerint működik. Senki nem jár Ibizára a tagdíjakból. Senki sem ügyeskedik, senki sem oldja meg "okosba".

Az aikido színvonala ehhez mérten annyira meglódult, amilyen szintet utoljára Párizsban tapasztaltam, ahol a Európában a legtöbben aikidóznak és a legnagyobb mesterek tanítanak.

Elismétlem: soha ilyennel még nem találkoztam Magyarországon.

Mi a titok?

Egyszerűen az, hogy edzeni akarnak. Egymással. Szereik az aikidót. És rájöttek, hogy nem a saját dojójuk magányában kell edzeni, hanem a többiekkel. Eljárnak egymáshoz. Tanulnak egymástól. Rendezték a dolgiakat. Az aikidóra koncentrálnak, nem egymás eltiprására.

Ha úgy vesszük: egység van, de még sincs. Hiszen mindenki úgy aikidózik, ahogy akar, azt tanít és tanul, amit akar, de egymást gazdagítják, egymást segítik. 

Mi is tudunk változtatni

Lehangoló a magyar helyzet? Az. Ki tud rajta változtatni? Te, aki ezt lehangolónak találod. Amíg mindannyian szemet hunyunk az ilyen megnyilvánulások előtt, amíg hagyjuk, hogy a tagdíjunkat Cipruson költsék el, addig ilyen is marad a rendszer.

Válaszolva Pető Richárd tiszteletreméltó felvetésére és értékes gondolataira: bizonyos szintig persze, kellene az egység. Inkább kompromisszumok kellenének. Okos, kiművelt, külföldet megjárt aikidósok, akik nem csak az irimi pontig látnak, hanem tovább. Közös táborok. Közös projektek. Ezekből nőhetne ki valami, alulról. Akár a meglévő szövetségek összeolvadásával. Ti mit mondtok?

Néztem felvételről Till Attila remek új műsorát, a Propagandát, ahol éppen Lajkó Félix, és Kokas Katalin hegedűművészek kerültek bemutatásra. Nem is igazán tudom mi a helyes kifejezés rájuk, hiszen Lajkó Félix hegedűsnek tartja magát, aki a szórakoztatásért él, és a népzene, a mese világa áll hozzá legközelebb, Kokas Katalin pedig a szó klasszikus értelmében vett zeneművész, aki a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanult és tanít, a férjével igazi zenészdinasztiát alapítottak, és felmenőik között is sok a zenész.

Ami közös volt bennük az a megközelítés, ahogy a zene, mint egyetemes, mégis teljesen egyedi entitás megjelenik az életükben, ott van a mindennapjaikban. Néznem kellett jó darabig a műsort, mire rájöttem, hogy kettőjük története akár aikidó mesterek története is lehetne. Két út, két megközelítés, kétfajta alázat, és kétfajta muzsika, amelynek igenis van létjogosultsága egymás mellett. Mint két stílus, mely alapvetően ugyanazon a „hangszeren”, ugyanabból a „kottából” játszik, mégis teljesen másnak ítéljük meg, holott ugyanabból a közös egységből született kétfajta irány csupán, ám a lényeg ugyanaz.

A pénteki kyu felkészítő után, Szécsi Gáborral pár jó pofa Fóti Pilst elfogyasztva beszélgettünk is arról, mi lehet az oka az aikidón belüli széthúzásnak. Kicsit erős hasonlattal azt tudnám mondani olyan ez, mint a különböző vallások, melyek ugyanabban az Istenben hisznek, nagyon sokban azonos az értékrendjük, mégis folyamatosan háborúk, villongások, egymásra mutogatás és utálat kíséri útjukat a történelem folyamán. S a legnagyobb gond az, hogy még a mai „fejlett” gondolkodás mellett sem a lényeget emelik ki, hanem a külsőségekkel törődnek.

Persze azt gondolom, akik belépnek az aikidó bűvkörébe, legyenek azok Yamadások, Tissier-sek, vagy Kobayashi-sok, mind értetlenül szembesülnek ezzel a széthúzással, és nincs ez így jól, ám mire eljutnak a változtatás lehetőségéhez, valahogy ez az igyekezet elmúlik és ami megmarad, az a kasztosodás.

A riportműsorban volt arról szó, hogy bármennyire is kottából játszik az ember, attól még kétszer ugyanúgy soha nem tudja sem lejátszani ugyanazokat a hangokat, ami valahogy az aikidóban is így van. Ahogy O’ Sensei iriminage-ja sem volt kétszer ugyanolyan, ahogy ikkyo és ikkyo sem ugyanolyan mindig.

Azt hiszem, lehetne tanulni a zenészektől, mert ahogy a zene, úgy az aikidó is egyetemes és nem aszerint kellene kategorizálni, hogy milyen iskola vonulata, hanem aszerint, hogy működik, vagy sem. De lehet csak azért látom ezt így, mert még nagyon kezdő vagyok és lelkesen naiv.