Az előző edzőruhám, népszerűbb nevén gi-m már moshatatlan, az idő és az edzések nem voltak hozzá kegyesek: kidobtam. Most itt állok két darab maradék gi-vel, ami heti három-négy (öt) edzés esetén egyenlő a büdös, átizzadt és foltos edzőruhával, ami igen hamar népszerűségvesztést okoz az edzőpartnereknél.
Kedves Olvasók!
Segítsetek a szegény kis AikiMag-szerkesztőnek: honnan vegyen új gi-t?
A legjobb edzőruhát a legolcsóbban bekommentelőnek jár egy ingyen edzés nálam.
Köszi!
Az International Martial Arts Federation szervezésében különleges harcművészeti szemináriumsorozatra kerül sor október 18-20. között - írja a Budo Magazin.
(A foglalkozásokat a fent megnevezett japán instruktorok vezetik)
Az AikiMag nem focimagazin, nem szoktunk sem politikával, sem közélettel foglalkozni, de erről a videóról pont az jutott az eszembe: a magyar aikido nem ilyen. Nem ennyire lúzer. Nincsenek ekkora pofáraesések. Nem csak az ment meg minket, hál' istennek, hogy nincsenek versenyek, de az is, hogy folyamatosan járnak hozzánk világszínvonalú mesterek és a magyar mesterek is folyamatosan járnak ki külföldre. Tehát a magyar aikido fejlődik, alakul, rengeteg szép cseperedő növényt látok a napfény felé törni.
De valahol azért nézzünk magunkba: azért kicsit a magyar aikido is olyan, mint a magyar foci. Hiszen mindkettő magyar. Még mindig vannak mindenféle helyek Magyarországon, ahol az aikido valamiféle önvédelmi sport, ahol a tizenéves gyerkeket verekedni, egymás izületeit szétroncsolni tanítják sarlatánok, akik sosem beszéltek semmilyen nyelvet és úgy gondolják, ők egyenes ágon tanítják Ueshiba Morihei aikidóját.
Reméljük csak, hogy ilyenből egyre kevesebb marad.
Az interjú előző részét itt olvashatod.
Guillaume Erard: Mindig olyan szavakat használsz, ami nagyon kifejező érzelmi szempontból. Ez fontos része a magyarázataidnak?
Philippe Gouttard: Nagyon is. Vizsgák előtt gyakran beszélgetek a vizsgázókkal, hogy megtudjam, hogy érzik magukat. Fontos számomra, hogy megértsem azoknak a bánatát, akiknek nem sikerült a vizsga. Soha sem szabad megfeledkeznünk arról a rengeteg időről és energiáról, amit belefektettek. Tanítanunk, ítélnünk, jutalmaznunk kell, de ugyanakkor segítenünk kell a tanítványoknak felkelni egy-egy kudarc után. Természetesen fontosak az érzelmek, de némi tapasztalattal megtanuljuk perspektívába helyezni a dolgokat. Amikor Tissier úr kiosztott engem, nem vettem személyesnek. Jobban szeretem, ha lehord, mintha nem mutat érdeklődést felém. Jobban szeretem, ha azt mondja: „Mi a fenét csinálsz?!” Az az igazság, hogy amikor Japánban voltam Yamaguchi úr nem jött oda megnézni. Gyakran erőszakoskodtam a partneremmel, vagy legalábbis nem edzettem jól, így oda kellett jönnie, hogy lehordjon. A tanítványoknak muszáj megbízniuk a mesterükben, de ugyanakkor a mesternek is tolerálnia kell a tanítványok reakcióit. Ez a dolog mindig kétoldalú, a tanárnak mindig el kell fogadnia, ha a tanítványa valaki máshoz megy edzeni, de eközben a tanítványnak is emlékeznie kell arra, hogyha valamit máshogy csinál, mint ahogy a mestere mondja, az amiatt a tudás miatt van, amit az első tanárától kapott.
Guillaume Erard: Sokan azzal a meggyőződéssel kezdik el az aikidót, hogy megtanulják megvédeni magukat; mit gondolsz, miért van ez a paranoia manapság a társadalmunkban?
Philippe Gouttard: Természetesen, ennek az az oka, hogy az emberek nem a helyes kérdést teszik fel maguknak. Továbbá a tanárok hibája is, akik csak a technikát tanítják. Amikor technikát tanítunk, különbséget tanítunk; amit valaki meg tud csinálni, valaki nem. Nem technikát kell tanítanunk, élővé kell tennünk az egészet és a testünkön keresztül bemutatni. Ha csak a harcra összpontosítanánk, miért kellene megtanítanom neked a shihonagét, ha utána megversz? Az a célom, hogy amikor találkozom egy szörnyű alakkal az utcán, a legjobb technikát alkalmazzam rajta, amelyiket oly sok éven át gyakoroltam, azért hogy azt halljam: „Uram, szeretném ezt még egyszer megcsinálni.”
Az az érdekes, hogy félelmet veszel el az emberektől és magabiztosságot adsz nekik. Ez az, amit csinálni akarok az aikidóban, egyszerűen csak eszközt adni az embereknek, hogy megnyissák és kényelmesen érezzék magukat.
Guillaume Erard: Szóval mit gondolsz azokról, akik 30 éven át gyakorolnak és csak az önvédelmet tartják szem előtt?
Philippe Gouttard: Ezek azok az emberek, akik mindig félnek, mert nincs vezetőjük.
Guillaume Erard: A társadalmi nézőpont fontos számodra?
Philippe Gouttard: Nagyon fontos; a tatamin kívül. Beszélhetünk, sírhatunk, ölelhetünk egész éjjel, de másnap reggel 9-kor vissza kell mennünk a tatamira és csinálnunk kell! Ez egy diktatúra, nincsenek érzések, nincs vallás, sem politika. Nincs nemi különbség, a lány csak egy kisebb partner a tatamin, ugyan annyi szenvedést okozok neki, mint egy fickónak, így megérti, hogy mindannyian megérdemeljük, hogy keményen edzünk. Úgy hiszem többet aikidózunk, mint hisszük: akkor is, amikor este együtt iszunk és eszünk egy jót. Ezek után vasárnap reggel a tegnapi kellemetlen fickó nem tűnik olyan rossz alaknak, mint gondoltuk; még jobban hasonlít ránk, csak előző nap még nem értettük.
Guillaume Erard: Mindig a fizikai kimerültség és fájdalom határá
ig edzel…
Philippe Gouttard: Az aikidóban el kell érnünk azt a határt, amin túl már nem kellene mennünk. Gyakorlás közben ha túlmegyek a partnerem tűréshatárán, akkor megerőltetem, de ha nem jutok el ehhez a határhoz, akkor becsapom őt. Mindig tovább kell mennünk, és amikor már nem tudunk tovább menni, másik utat kell választanunk, hogy továbbjuthassunk.
Guillaume Erard: Zárószónak mit mondanál?
Philippe Gouttard: Adj erőt a másiknak. Ha erősek vagyunk, ez segít másoknak, nem töri össze őket.
Forrás: Guillaume Erard: Interview with Philippe Gouttard, 6th dan Aikikai
E
Az argentínok is mennek Szentpétervárra.
... amiben a mester angolul beszél az aikidóról.
Nem bulváros húzás a cím: tényleg megtörtént, méghozzá Oroszországban. DailyMail azt írja: egy férfi az oroszországi Meshchovsk városában egy fodrászatot próbált kirabolni, de a fodrásznő egyszerűen leütötte, levetkőztette és három napig szexrabszolgájaként tartotta.
A 32 éves Viktor Jasinkski-t Olga Zajac, a 28 éves fekete öves karatés könnyedén legyőzte, méghozzá egyetlen rúgással - mint később a szerencsétlen rabló a rendőrségen bevallotta.
Ezek után a jelenet szinte teljesen úgy folytatódott, mint Quentin Tarantino Pulp Fiction című filmjében: a rendőrségi közlemény szerint a félájult Jasinskit a fodrászat hátsó részébe vonszolta, és egy hajszárító kábeljével összekötözte.
Levetkőztette a férfit és három napig szexrabszolgaként tartotta - mint később elmondta, hogy "megleckéztesse". Hogy minden gördülékenyen menjen, Viagrát tömött a rablóba.
Három nap után eleresztette a férfit, miután az közölte: megtanulta a leckét. Jasinksi ezek után egyenesen a rendőrségre ment, ahol elmesélte, mit műveltek vele a hátsó szobában, azt állítva, hogy a radiátorhoz kötözött kézzel, meztelenül tartották fogva és csak Viagrát kapott enni.
A rendőrség mindkettőjüket letartóztatta.
Amikor a rendőrség kikérdezte Zajac-ot, az azt mondta: "Micsoda pöcs. Igen, többször szexeltünk. De vettem neki egy új farmert, etettem és amikor elment, még kapott tőlem 1000 rubelt is."
Az interjú előző részét itt olvashatod el.
Guillaume Erard: Ezek szerint az embereket a tatamin ítéljük meg…
Philippe Gouttard: Például én talán soha sem leszek 7. danos. Sok éven át foglalkoztam ezzel, mert világbajnok akartam lenni, de azóta arra gondolok, mit jelent 7. danosnak lenni. Jobb kote gaeshi-t, mint 6. danosan? Nem: nem jobb lesz, hanem más. Az egyetlen amit elmondhatunk, az az, hogy ez egy 60 éves ember kote gaeshi-je. Vegyünk hozzá egy 5. danost, legyen 35 éves, talán 40. Kettejük között van 20 év gyakorlás, emiatt van köztük különbség, nem a danok száma miatt. Ez nagyon hasonlít a gyerekek és a szüleik nyelvezetére: ugyanazokat a szavakat használják, de az emberi és az érzelmi értékek nagyon különböznek. Ez az aikido szépsége: az embereknek nagyon jók a technikái; amikor találkoznak egymással felmérik, hogy elég jó-e a technikájuk ahhoz, hogy megértsék a másikét, nem azt mutatják meg, hogy az övék a jó. A technika azt teszi lehetővé, hogy közelebb kerüljünk másokhoz, nem hoz létre távolságot közöttünk, mondván, hogy a másik ember értéktelen.
A másik ember nem értéktelen, ő csak azt csinálja, amiről úgy gondolja jó neki; néha nincs is választásunk. Vegyük például Tokiót vagy Párizst; teljesen normális, hogy 30-40 ember van a tatamin egy dojóban. Ha egy tanárnak 10 tanítványa van a tatamin Galway-ben, Cork-ban vagy Tipperary-ben, attól még ugyanolyan intenzív az edzés, mint Párizsban. Jobb-e az aikido Párizsban mint Tipperary-ben? Nem tudom. Azt tudom, hogy Párizsban egy héten 6 nap lehet gyakorolni, egy nap 3 alkalommal. Egy Tipperary-ban gyakorló szerencsésnek mondhatja magát, ha van lehetősége heti két napot biztosítani erre. Mindkettőnek ugyan annyi az értéke, mert még ha a shodanosnak nincs is ugyanannyi tapasztalata Párizsban, mint Tipperary-ben, ugyanakkor hasonló szintű a személyes energiabefektetés. Megkérdezem a tanítványokat és a mestereket, hogy keményen edzenek-e, anélkül, hogy arra gondolnának Tipperary vagy Párizs-e a jobb, vagy rosszabb. Mint tanítványok, mindig bűnösnek érezzük magunkat, mert azt gondoljuk: „Nem edzettem Párizsban és soha sem voltam Japánban, így természetesen nem érthetem.” De amikor egyszer végre eljutunk Párizsba vagy Tokióba gyakran ürességet érzünk, hacsaknem találkozunk egy mesterrel vagy egy tanítvánnyal, akitől olyan tudást kapunk, amit otthon nem értettünk meg.
Guillaume Erard: Szükséges elmennünk Japánba azért, hogy fejlődhessünk?
Philippe Gouttard: Bizonyára el kellene látogatnunk a Hombu Dojóba, de nem túl sokat. Az aikidóban is fontos a gyakorlás, de nem a túl sok; háromszor egy héten elegendő, de ugyanakkor tényleg meg kell lennie a három alkalomnak. Fontos, hogy néha szánjunk egy kis időt a visszalépésre és gondolkodásra. Az a legfontosabb, hogy a test fiziológiai tengelyének ez a rendkívül precíz ismerete teszi lehetővé számunka a lélek felépítését, ami valamennyiünknél különbözik, de mindenki számára elérhető. Az aikido mindenki számára elérhető, de nem mindenki képes elérni teljesen az aikidót.
Guillaume Erard: Szóval mi nem az alapító aikidóját gyakoroljuk?
Philippe Gouttard: Minden tanár, minden generációban elmélkedett a dolgok továbbfejlesztésén mind fizikai, fiziológiai és mentális szempontból. Úgy gondolom ezért gyakorlunk ma sokkal intelligensebben, mint korábban. A kondíció és a mentalitás más; munka után gyakoroljuk az aikidót, de csinálhatnánk mást is, kocoghatnánk vagy bármi mást. Az aikido a mi szükségleteinkhez alakul át.
Nem kimondottan szeretem, ha azt mondják úgy kellene gyakorolnunk az aikidót, mint ezelőtt. Szerintem korábban az aikido unalmas volt! (nevet) Korábban kevesebb technika volt, kevesebb kultúra és intelligencia volt, így szükség volt a fegyelmezésre. Manapság az emberek, akik jönnek megnézni minket, jó magatartásúak és képzettek, önfegyelmezettek. Azon kell lennünk, hogy kevesebb kínlódás, frusztráltság és féltékenység legyen az edzés alatt. Ha megütnek, el kell fogadnunk, hagyjuk el egy kicsit büszkeségünket; hagyjuk egy kicsit a 7. danunkat. Például, megpróbálom arra késztetni az embereket, hogy olyan szituációban gyakoroljanak, amit már nem tudnak kontrollálni. Arra ösztönzöm a tanítványokat, hogy a technikákat gondolatok nélkül csinálják, arra késztetve ezzel a testet, hogy „tedd meg”. Ezután talán azt mondjuk: „Francba, nem kellett volna ezt csinálnom.”, de ha hagyjuk, hogy az intelligens elme előre megérezze, mi fog történni, nem fogjuk többet megcsinálni, mert tudjuk, hogy meg fogunk halni. Meggyőződésem, hogy azok az emberek, akiket a harcba küldtek, vesztesek voltak és idióták, mert ha volt technikájuk, nem mentek volna el a háborúba. Később, amikor visszajöttek, megtanították nekik a technikákat és megmutatták a kultúrát. Az idős hadvezérek, akik jól ismerték a rendszert, soha sem mentek háborúba, különben zuhant volna a színvonal. Nehéz elmenni egy csatába és visszatérni. Pontosan ebben a szellemben kellene gyakorolunk.
Tanítványként gyakran gondoljuk, hogy rosszak vagyunk. Nos, igaz, hogy rosszak vagyunk, de haszontalan összehasonlítani azzal, hogy kik, mik voltunk? Egy tanárhoz képest? Egy tanítványhoz képest? Kihez képest? A tegnaphoz képest? A holnaphoz képest? Mindez nem fontos, ha úgy gyakorlunk, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Természetesen, ami nekünk a maximum, az lehet másnak a minimum, de meg kell tanulnunk perspektívában gondolkodni. Az aikido annak az útja, hogy megismerjük magunkat és egymást, nincsen egyetlen megodás vagy igazság. A fogás, vagy a kontaktus pillanatában, ahogyan mind a ketten megtartjuk ezt a kontaktust és a szabályok szerint járunk el, ez teszi a mozdulatot jóvá? Amikor az emberek boldogok a tatamin, azt mondják: „Élveztem az itt töltött időt, jól mozogtam, szórakoztató volt…” Soha nem mondja senki, hogy „Jól harcoltam.”, a mi kultúránkban nincs folyamatos harc. Számomra ez az aikido, reflexió. Ez az oka annak, hogy szívesen jöttem Írországba, mert az aikido még olyan fiatal itt, az emberek hevesek. Ez az, amit sajnálok Franciaországban és Japánban: ott az emberek fásultak, unottak.