"Az alapokat elsajátított tanítványokat - akik dant kaptak - "yudansha"-nak hívták. "Yu" birtoklást jelent. A szó tehát "rangot birtokló személy"-t jelent. "

A hakama  (袴) egy hagyományos japán öltözék. Eredetileg a kimono fölött hordták a társadalom legmagasabb osztályú férfiai. A tudósok vitatkoznak arról, hogy a hakama eredete a korai Heian korszakba (794-1185) megy vissza, amikor a nők a császári udvarban viseltek szoknyanadrágot, ami a kimono alatt volt egy alap réteg: ezt nagyon hasonló módon kötötték meg, mint a mai hakamát. Később ugyanebben a korszakban a férfiak elkezdtek kariginu-t és suikan-t viselni, melyeknek egy szoknyaszerű alsóruha is része. A Kamakura periódus (1185-1332) kezdetétől a lovagló harcos férfiak általában hakamát viseltek. Attól kezdve a hakama elterjedt a társadalom magasabb osztályaiban is: változó volt az alakja, stílusa, színe és anyaga. A különböző típusú hakamákon lévő redők aktuális száma egészen eltérő volt. Később bármely osztályú emberek viseltek hakamát: az alacsonyabb rangú katonák: a gyalogosok, - akik momohiki-t viseltek （股引, hosszú gatya), - az átlagemberek, a tudósok, még a kereskedők is. A földeken dolgozó emberek egy szűkebb formáját viselték a hakmának, az un. nobakama-t (襠有袴, mező/föld/terep hakama).

Ahogy Japánt egyre jobban áthatotta a nyugati kultúra a hakama viselése a formális alkalmakra szorult vissza, (mint például az esküvők), csak a sinto papok és a harcművészetet gyakorlók számára maradt a mindennapi viselet része.

Forrás:
Guillaume Erard: Why do Yudansha wear hakama?

Az egyetlen pont az alhas középpontjában van. Az ősi időkben keleten ezt a pontot Seika-no-itten-nek nevezték és elsődleges fontosságúnak tekintették. Ahhoz hogy koordináljuk az elmét és a testet, ahhoz, hogy megértsük az igazi aikidót meg kell értenünk az egyetlen pont fontosságát.
Az elmének ereje van. Koncentrálj a problémára, de ne kapaszkodj bele – így lesz igazi a koncentráció. Ha úgy koncentrálsz egy dologra, hogy közben ragaszkodsz hozzá, csak úgy fog tűnni, hogy koncentrálsz. A koncentráció rögzítést jelent, ha megpróbálod elkerülni a rögzítést a koncentráció lehetetlen lesz. Ha körbe vagy vége emberekkel, de csak annak az egy embernek a mozdulatait nézed, aki előtted van, nem láthatod a többiek mozdulatait.
Képesnek kell lenned nyugodtan tartani az elmédet. Koncentrálj a legrövidebb pillanatra, hogy észre vedd a legkisebb mozdulatot is. Ennek a koncentrációnak muszáj egyik ellenfélről a másikra ugrania, aki épp csinálja a lényeges mozdulatot. Mivel mindig az egyénre koncentrálsz, folyamatosan változik a pozíciód.
Ahhoz, hogy az elmédet egy ponton tudd tartani, muszáj koncentrálnod valahova. Ez a hely az egyetlen pont. A gravitáció központja mindig alacsonyan  van. Ha ellazítod a tested, az erőd természetesen süllyed le a testedben. A fejre vagy a vállakra  való koncentrálás ellentétes a természet törvényeivel. Ha az elmédet a testednek egy alacsonyabb pontjára összpontosítod a vállaidban lévő erő leszáll, és az erő ott fog nyugodni, ahol kell.
Az egyetlen pont az elme és a test metszéspontja. Ez az ahol az elme és a test törvényei összekapcsolódnak. A mentális és a fizikai koordináció csak akkor lehetséges amikor a nyugodt elme az egyetlen pontra koncentrál.
Van itt egy másik probléma. Ha az elme egész idő alatt az egyetlen pontra koncentrál, lehetetlen ebben az elfoglalt világban másra gondolni. Ez igaz. Még beszélgetni sem tudsz másokkal. Az elmédnek mindenre kell koncentrálnia, nem szabad egy dolgon megragadnia.
Ha az egyetlen pontra koncentrálsz és ellazítod a vállaid, a testtartásod biztos lesz és könnyűnek fogod érezni magad. Ezt a mindennapi cselekedeteidbe bele kell vinned. Az lenne a jó, hogy a végén tudatos gondolkodás nélkül megtudnád ezt csinálni.
Először ezt az állapotot könnyen meg lehet zavarni. De fokozatosan hosszabbíthatod az időt, amit ebben az állapotban töltesz, míg végül még alvás közben is fenn tudod majd tartani. Amikor majd problémákkal állsz szemben, bármikor megmutathatod ezt a képességedet, gyakran önmagad legnagyobb meglepetésére. Ha meg tudod tartani ezt az állapotot, akkor el tudod dobni az ellenfeled, és te is kellemes érzéssel tudsz esni. Ha ezt az állapotot megzavarják érezni fogod, hogy valami, valahol rossz.
Könnyű fenntartani ezt az állapotot amikor békés vagy, de sokkal nehezebb amikor számtalan különböző mozdulatra van szükség. Ennek a nehéz dolognak a megkönnyítése az aikido legfőbb jellemvonása.
Az aikido oly sok alapelve a természet törvényein alapszik.

forrás: Koichi Tohei és Morihei Uyeshiba (szerk.): Aikido: the coordination of Mind and Body for Self-defense. London: Souvenir Press, 1961. 46. o.

Az aikido egy út a tanuláshoz, megértéshez. A gyakorlatokon keresztül tanítja meg az elme és test közötti koordinációt, hogy a mindennapi életünkben használhassuk. Vannak akik úgy gondolják, az aikido művészet, amivel egy pillanat alatt eldobhatjuk a támadót, vagy féken tarthatunk egy erős embert csupán egyetlen ujjal. Ők úgy gondolnak az aikidóra, mint egy jól kifejlesztett önvédelmi művészetre. Ez egy felületes elképzelés. Az aikido nem csupán egy művészet, amivel eldobhatunk másokat. Hanem egy út/módszer arra hogyan alkalmazzuk a természet törvényeit a mindennapi életünkben. Aki ezt nem érti, az nem érti az aikidót.

Hogyan lehet a mentális és a fizikai koordináció az életünk része? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, tisztáznunk kell egy dolgot. Nehéz megpróbálni az elménket és testünket összehangolni anélkül, hogy lenne az agyunkban egy bizonyos cél. Az elmének és a testnek is megvannak a saját törvényei, ahhoz hogy koordináljuk őket, az egyiket alá kell rendelnünk a másiknak. A kérdés az, hogy melyik legyen a mester az elme vagy a test? Az elme irányítsa a testet? Vagy a test irányítsa az elmét? Az edzés módszere és a gondolkodás módja különbözik aszerint, hogy mit akarunk elérni. Ismerjük a szólást: „ép testben ép lélek[elme].” („A sound mind in a sound body.”) Sokan ezt komolyan vették: erős testet építettek és elméjüket birtokolják. Vannak, akik azt gondolják fizikailag erősek, de elméjüket nem tudják kontrollálni.
Bár a tested egészséges és erős, de a korral elgyengül, amikor beteg leszel. A test egy élő entitás és a környezete befolyásolja. A folyamatos befolyás alatt álló test által irányított elme nehézkes és instabil. Amikor minden simán megy és a test tele van energiával, akkor erős vagy és élénk. De képtelen vagy végrehajtani bármit is, amikor frusztrált vagy és kevés lelket érzel magadban. Szükség van egy igazán erős elme birtoklására, ami túlnő a kedvezőtlen körülményeken és veszi az akadályokat. Ezért szükséges nemcsak a testet, hanem az elmét is edzeni. Természetesen nem mondhatjuk, hogy a test a mester.
Az aikido szerint az elme a mester. Minden aikidót követőnek tanulmányoznia kell az elme törvényeit, és edzenie az elméjét, hagyni, hogy a test kövesse és megtalálja az utat, hogyan koordinálja magát az elmével. Az aikido felismerte, hogy a test edzése hatással van az elmére. Amikor a test nincs edzésben, a lélek is elszáll belőlünk. Amikor a test betegségben szenved, az elme is elkerülhetetlenül szenved. Amikor a test boldogtalan, az elme is az. Az aikido igyekszik edzéssel erősíteni az elmét, amit nem befolyásolnak a körülmények, amik a testet igen. Nem számít, hogy mennyit edzel, van egy határa annak, amit a test meg tud csinálni. Viszont az elmének nincs formája, színe, de van határtalan kapacitása a tanulásra, ha edzed. Erősebbé teheted az elméd, mint ahogy a kor halad. Azok, akik csak a test fejlesztésére szentelik magukat, idős korukban nehéznek fognak találni legyőzni egy fiatalt. [A könyv írásakor] 80 éves volt Ueshiba, és még mindig tanította az aikidót. Egyik diákja sem tudta eldobni őt, vagy akár hozzáérni. Ueshiba rájött az elme edzésének fontosságára, erős és nyugodt volt az elméje, és ezt az edzés során folyamatosan fejlesztette.

Forrás: Koichi Tohei és Morihei Uyeshiba (szerk.): Aikido: the coordination of Mind and Body for Self-defense. London: Souvenir Press, 1961. 41. o.

„O-Szenszei nem egy iskolavezető tanító volt, és számomra úgy tűnt, tanítási módszere a hagyományos japán budo*-iskolák fejlődési rendszerét sem követte. [budo: japán önvédelmi sportok gyűjtőneve, a harc útja (harcművészet)]
O-Szenszei nem hagyta, hogy megzavarják a gyakorlásban. Önmaga felfedezése révén próbálta átadni a valódi Aikidót, azért, hogy az út követésével béke legyen a világon. Mindannyiunk számára megrázó élmény volt O-Szenszei áhítatos magatartása, ahogyan a földig hajol az istenek oltára előtt, és erős, tiszta hangon énekli a noritókat, a sinto imákat.
Mindennapos viselkedésmódja és szavai az összes tanítvány bensőjét megtöltötték. Azóta pedig az egész világra gyakorol hatást, amióta követői terjesztik az Aikidót.
Igencsak tartok tőle, hogy abban az időben, amikor ucsi-desi voltam [ucsi-desi: a mesterével együtt élő, un. "belső" tanítvány], társaimmal egyetemben nem igazán voltunk képesek megérteni azt, amit O-Szenszei mondott. Megérzéseit villámcsapásszerűen juttatta kifejezésre mozdulataival vagy beszédével. Ma legalábbis így emlékszem vissza. Mi, akik a lét más szintjén álltunk, mint ő, semmit sem értettünk ezekből a beszédekből, amelyek más dimenzióból érkeztek. Furcsamód azonban ezek a villámcsapások mintha beleivódtak volna a lelkünkbe, mert tíz-húsz évvel később újra megjelentek, és hirtelen értelmet nyertek.
Leggyakrabban az történt, hogy O-Szenszei energikusan megjelent az edzésen, meghajolt az oltár felé, köszöntötte a többieket, majd az egyik ucsi-desin, vagy a keze ügyébe kerülő haladón bemutatott egy technikát. Mi csak annyit láttunk az egészből, hogy az illető jobbra-balra zuhan, O-Szenszei mozdulatait azonban nem sikerült megfigyelnünk. Nem volt időnk megállapítani, milyen irányban is kell elmozdulni, már ment is tovább a következő technikára. A kezdők teljesen elképedve hagyták el a dodzsót, és az edzésből mindössze az esések, no meg a csuklóban vagy a térdben érzett fájdalom emléke maradt meg. Nem tanította sem az ukemit, sem az elmozgásokat. Természetesen semmiféle magyarázatot nem fűzött a taiszabakihoz vagy a technikákhoz, edzés végén pedig úgy eltűnt, mint a szél. Abban az időben mindezt borzalmasnak tartottam, de megvolt az az előnye, hogy önálló munkát, nagyobb figyelmet és a tudatos látás képességét kényszerítette az emberre. Ezzel szemben az edzőtársak között mindig akadt olyan, aki szívesen segített és magyarázott, edzés után ott maradt velünk, és tanítgatta a kézmozdulatok vagy a könnyed elmozgások rejtelmeit.
Nem kellett azonban mindent fenntartások nélkül elfogadni. Ahogy az említett magyarázatokat a legközelebbi alkalom során összehasonlítottuk O-Szenszei munkájával, számos eltérést fedeztünk fel.
Ha O-Szenszeinek kedve szottyant (talán nem kellene így beszélnem, de hát ez volt a benyomásom), előfordult, hogy amikor az edzésen kívül gyakoroltunk, megállt mellettünk, és mielőtt egyéb napi teendői után nézett volna, röviden elmagyarázta a lábak helyzetének különféle lehetőségeit a hanmiban. Csak később ébredtem rá, hogy tanításunk során az volt a szóbeli hagyományozás, a kuden.
Látogatók gyakran kérdezték O-Szenszeit:
- Mi az, hogy Aikido?
Erre ő így felelt:
- Maszakacu, agacu, kacuhajabi! -, vagy így:
- Az ég és a föld megtisztulásának útja -, vagy olyan is előfordult, hogy hanmiba állt, egyik kezét feje fölé emelte, és rákiáltott a kérdezőre:
- Ez az Aikido!

Mindez csak növelte zavarodottságunkat. Mindeközben azonban viselkedése és beszéde beivódott a tudatalattinkba. Ahogy ma visszagondolunk ezekre a jelenetekre, egy fa képe lebeg a szemem előtt, amely mélyen gyökeredzik az anyaföldben, koronáját pedig az ég felé tárja. Ott volt az Aikido, abban a pontban, ahol összefolyik az ég és a föld kije, ahol ég, föld és Uesiba mester megszűntek létezni…
Ő az ég és a föld magába olvasztását testesítette meg számunkra. Előfordult, hogy mérges ábrázattal azt mondta:
- Az irimi-nage nagyon egyszerűnek látszik, de próbáljátok meg felfogni, mit kellett szenvednem, míg sikerült megalkotnom…
Fiatal fülem számára nem volt ez több mint egy öreg harcos története. Csak ma értem, mit is érezhetett. Olyan volt, mint egy apa, aki hosszú évek keresgélésének gyümölcsét szeretné nekünk adni, hogy mi már ne vesztegessük az időnket.
Amikor egy kívülálló vagy a budo egy másik ágát gyakorló azt kérte tőle, ismételje el vagy mutassa be egy korábban végrehajtott mozdulatát, azt válaszolta, hogy szíves örömest, és közben valami teljesen más technikát hajtott végre. Úgy tűnt számomra, hogy igen kellemetlen a viselkedése… Ha azonban a budo keretein belül maradunk, ez a válasz magától értetődő. Bemutatók során előfordult, hogy szinte összetöpörödtünk, ahogy belenéztünk.
Fiatalkoromban nem voltam túl leleményes. Egyik nap O-Szenszei kíséretében voltam; taxival mentünk, de fogalmam sem volt, hogy hova. Ezen iszonyatos haragra gerjedt. Akkor azt mondtam magamnak: „Én őt kísérem, és ő sem tudja, hogy hova megyünk; akkor én honnan tudnám?” Később aztán, elgondolkozva a történteken, azt kérdeztem magamban: „Mire volt jó ez a kísérő, aki alkalmatlan volt arra, hogy kísérjen valakit?” Ma jeges veríték csurog végig a hátamon, ha eszembe jut az eset.
Egy másik nap mindenki előtt kijelentette:
- Az aikidókák mind romlottak!
Meglepetés, értetlenség… Minket ucsi-desiket pedig, akik meg voltunk győződve róla, hogy életünket – helyesen – az Aikidónak szenteljük, messzemenőig felbosszantott. Ma azonban már úgy gondolom, hogy igaza volt. O-Szenszei fölélte szülei örökségét, hogy a budóval foglalkozhasson, ami annyira érdekelte. Gondolata azokhoz a fiatalokhoz szólt, akiket az Aiki nevében látott nap mint nap reggeltől estig szórakozni. Hiába mondta magának, hogy az ő útját követjük, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hozzájuk hasonlóan mi is romlottak vagyunk, de remélte hogy így talán végül mi is elérhetünk a helyes útra.
Romlottak! Igen, igen, de azt is mondta:
- Én vagyok az Aiki!
- Én vagyok az istenség!
A második világháborúban elszenvedett vereséget követő összevisszaságban, az amerikai befolyás és a modern tudomány túlsúlya alatt épülő új világban bizony fölmerült bennünk a kérdés: „Mit keres itt ez az ősi istenségről szónokló vénember? Nem lehet, hogy a fejére ejtették?”
A személyiség ilyen szintű megtagadása, a teljes önátadás az isteneknek: ez maga az isteni lényeg.
Ő így határozta meg az isteni tervben való részvételt. Mi túl alacsony szinten voltunk ahhoz, hogy ennek lényegét felfogjuk. Alvás előtt mindig magához rendelte az ucsi-desiket, hogy megmasszírozzák. Addig masszíroztuk, míg bele nem sajdult minden ujjperecünk, de ez soha nem volt elég, végül mindig a kokjút voltunk kénytelenek használni az erő helyett. Abban az időben nem igen volt televízió, így hát regényeket olvastunk föl neki. Gyakran a művekben leírt küzdelmek adták a másnapi gyakorlat témáját:
- A könyvben a dzsizuri no szeigan-állás így van leírva… ez azonban teljesen hibás. Íme, ezt kell helyette csinálni! – mondta. Akik nem vettek részt az előző napi felolvasáson, ott álltak értetlenül…

Az ucsi-desiknek – bár mindig elégedetlenkedtek, hogy miért kell edzés előtt és után O-Szenszeit segíteniük az átöltözésben – nagyon gyorsan el kellett készülniük. Ez hozzá tartozott a feladatainkhoz. Mégsem tudtam megállni, hogy át ne fusson az agyamon: „Igazán átöltözhetne egyedül is!”
Végül is mindez csak hasznomra vált, hisz még egészen a mai napig képes vagyok elképesztően rövid idő alatt átöltözni. Az ilyen gyorsaság nélkülözhetetlen egy budoka cselekedeteiben. Kísérőinek nagyon oda kellett figyelniük, ha lépcsőn mentek föl. Ilyenkor mögé kellett menniük, és föltolni őt a lépcsőfokokon, miközben másik kezükben a csomagokat szorongatták. Kezet cserélni, pihenni nem adódott alkalom. Mivel úgy tűnt, egész súlyával ránk nehezedik, egyik társam megpróbálta hirtelen visszarántani a kezét, hogy lebucskázzon a lépcsőn… Mondanom sem kell, hiába próbálkozott… Lefelé menet, éppen ellenkezőleg, előtte kellett mennünk, jobb vállunkat kínálva neki, hogy rátámaszkodhasson. Bal kezét használta ehhez, míg jobbját szabadon hagyta. A ki és a kokjú-rjóku fejlesztése szempontjából is hasznos a gyakorlatot ilyen módon beleolvasztani a hétköznapokba. [kokyu-ryoku jelentése "légzés erő/energia"]
Annak idején mindez fel sem tűnt, még elemeiben sem ébredtem rá az ehhez hasonló dolgok jelentőségére. Biztos, hogy ezekben az időkben nem egyszer gondolta rólam O-Szenszei, hogy rosszul idomított kiscsikó vagyok.

Fölsoroltam hát néhány emléket, melyek eszembe jutottak. O-Szenszei „pedagógiája” abból állt, hogy egyszerűen megpróbálta megosztani tanítványaival kutatásának valódi értelmét – mindezt tettetés, képmutatás nélkül. És azt hiszem, hogy a tanítványoknak meg kellett volna próbálniuk gondolatait megragadni, elmeditálni rajtuk, leginkább pedig azt a saját utat megtalálni, amelyen továbbfejleszthetőek maradnak.
Aszkézisének gyümölcse olyan mozdulatokra, mondatokra inspirálta, amelyen anélkül töltötték be a tanítványok lelkét, hogy tudomást szereztek volna róla, és élesztőként dolgoztak bennük, míg teljesen át nem itatták természetüket. Olyan ez, mint a kisajtolt szőlőlé, amely a hordóban erjedésnek indul, s végül ízletes, szép színű, kitűnő illatú borrá változik.
Megpróbáltam válaszolni néhány olyan kérdésre, amelyeket gyakran tesznek föl nekem O-Szenszei tanítási módszerével kapcsolatban, de végső soron csak annyi sült ki az egészből, hogy felsoroltam hibáimat. Kizárólag azért szántam rá magam a kiadásukra, mert azt remélem, hogy a felmerülő összes nehézség ellenére is segítségetekre leszek abban, hogy ti már ne kövessétek el őket.”

(Tamura Nobujosi)

 Forrás: Tamura Nobujosi: Az Aikido átadása és etikettje. Uesiba Morihei tanításai. Budapest: Szenzár kiadó, 2000. 165-169. o.

 "Spontán gondolkodásra és cselekvésre való hajlam, ahelyett, hogy a múlt félelmeiből és tapasztalataiból keresnél választ.

 Félreérthetetlen képesség arra, hogy élvezz minden pillanatot.

 Elveszíted az érdeklődésed az irányba, hogy mások cselekedeteit megfejtsd, megmagyarázd.

 Elveszíted az érdeklődésed a konfliktusok iránt.

 Elveszíted az aggódásra való képességed. Ez egy erős jel.

 Gyakori hálaérzet, az élet minden pillanatának értékelése.

 Gyakori elégedettségérzet, csak mert létezel.

 Örömérzet a másokkal és a természettel való kapcsolódáskor.

 Gyakori mosolygás, akár különösebb ok nélkül is.

 Növekvő tendencia arra, hogy hagyod a dolgokat megtörténni, ahelyett, hogy te akarnád őket megtenni, kézben tartani mindenáron.

 Megnövekedett fogékonyság a többiek felől áradó szeretetre, éppúgy, mint a kontrollálhatatlan vágy erősödése, hogy viszontszeresd őket."

Gus, egy 7 éves fiú, aki tele van energiával és képzelőerővel. Az iskolában, és úton hazafele gyakran erőszakoskodtak vele és a barátjával, Zoéval.
Most együtt tanulnak aikidót, ami segíti őket, hogy békés harcossá váljanak, és elbánjanak az iskolai erőszakkal, erőszak nélkül.
Erről írt egy könyvet Kimberly Richardson, a Gus Learns to Fly-t. Amiben leírják a gyerekeknek, hogy mit is gyakorolnak az aikidón. Valamint a szülőknek is szól, hogy megértsék a motivációt a békés tanulás és a harcművészet technikai módszerei mögött. Az aikido edzéseken megtanulják a gyerekek, hogyan érezzék magukat erősnek, és biztonságban, megtanulják az önvédelem módszereit, emellett a kegyelmet, megbocsátást, ügyességet és koordinációt, valamit, hogy erőszak nélkül oldják meg a konfliktusokat. A Dojo az ösztönző tanulás a helye, ami támogatja a nyugodt elme fejlesztését. Itt rájönnek a gyerekek, hogy ez az önvédelem az érzékelés művészete. Megtanulják, hogyan kell szétoszlatni az agressziót és a konfliktust nem csak fizikailag, hanem verbálisan és érzelmileg is. Megtanulják hogyan éljenek a testükben, hogyan figyeljenek az érzelmeikre és intuíciójukra. Ez egy felbecsülhetetlen képesség.