Korábban már írtam arról, hogyan sikerült megváltoztatnom az életemet, amit valahol annak is köszönhetek, hogy elkezdtem aikidózni. De arra még nem igazán tértem ki, hogyan kezdtem és milyenek voltak az első lépések és miért tartok ott, hogy lassan, de biztosan saját dojot nyissak.

Az aikidós sztorim 2004 októberében kezdődött. Az életem felfelé szálló ágban volt akkor, több fronton is reform következett be, többek között visszaköltöztem Budapestre, ami teljesen új lehetőségeket nyitott meg számomra. 

2004-ben hagytam abba a rapszodikusan űzött íjászatot és az úszást, mindkettőt más miatt. Élveztem a megnövekedett szabadidő nyújtotta kényelmet az életemben, aztán nyáron úgy jöttem haza a Művészetek Völgyéből, hogy pokolian elkezdett fájni a derekam. Nem bírtam hátradőlni, szóval nem volt mese, elmentem orvoshoz. Egy röntgen után azonnal felvágták a hátamat a gerinc tövénél, mert kiderült, hogy sipoly van benne, ami ráadásul be is gyulladt. Ülőmunka, azt mondták. Ez nagyon felrázott. Elkezdtem keresni, mi a francot is csinálhatnék magammal. Sok mindent eleve kizártam: nem akartam fitness terembe menni, nem akartam futni, igazából nem akartam semmi olyat csinálni ami dinamikus, amiben lesérülhetek és ami unalmas. Aztán megnéztem a Szellemkutyát. Jim Jarmusch nagy rajongójaként természetesen tetszett a film, viszont a Hagakure idézetek nagyon megfogtak benne, oly annyira, hogy megvettem a könyv magyar kiadását és elkezdtem forgatni, sőt különböző partik alkalmával megkértem az ismerőseimet, hogy pörgessenek bele és bökjenek rá egy sztorira, aztán olvassák fel. Mindenkinek tetszettek ezek a messziről jött tanmesék, amiknek én eléggé a hatása alá kerültem és el is kezdtem nézelődni, hogy milyen harcművészet lenne a nekem való.

Gondolkoztam kyudoban, az íjászat után jó ötletnek tűnt, de ezt elvetettem, mert kicsit egysíkúnak láttam. Az ütős-rúgós harcművészetektől tartottam egy kicsit, úgy gondoltam, hogy a merev izomzatommal és a rossz kondimmal csak holtsúly lennék azokon az edzéseken. Kicsit fontolgattam a judo-t, amihez volt már szerencsém gyerekkoromban, de valahogy nem vágytam igazán vissza abba a világba. Mi lehet még? Kard? Áhhh, ahhoz is túl béna vagyok - adtam magamnak a következő jó tanácsot.

Végül egy "véletlen" összefutás adta meg a lökést: kiderült, hogy egy újdonsült ismerősöm aikidózik. Nekem lövésem nem volt, hogy mi az, leszámítva a Seagal filmeket, de annyi jót mesélt róla a srác, hogy úgy voltam vele: mi bajom lehet? Csapjunk a lecsóba!

Lementem hát mackó gatyában az első edzésre és fogalmam nem volt róla, hogy mi megy itt. Az egy dolog, hogy képtelen voltam seizában ülni pár másodpercnél tovább, de a judo után baromira viccesnek tűntek a "maguktól" zakózó emberek. Emlékszem, hogy az első edzés végi kokyu-ho-t én még úgy vettem mint földharc és annak rendje módja szerint leszorítottam szerencsétlen páromat :D 

De valami megfogott az instruktor (Tóth Imre) mozgásában. Légies volt, könnyed és mégis éreztem rajta, hogy ez igen, itt van valami... Szóval elkezdtem járogatni, de megfogadtam, hogy addig nem veszek ruhát, amíg nem érzem azt, hogy ezt komolyan szeretném csinálni (a képek pont akkor készültek, amikor otthon először felvettem a vadiúj gi-met).

Soha nem felejtem el az első másfél évet, amikor minden olyan nagynak, rejtélyesnek és elérhetetlennek tűnt. Őszintén szólva, akkor nem hittem volna, hogy eljutok oda, ahol ma tartok, de menet közben nagyon sok minden megváltozott bennem és ennek hatására körülöttem is. Az is megváltozott (többször is) ahogy az aikidót látom. Korábban ez volt számomra A Harcművészet, ma már a budo egyik formájának látom.

Miért maradtam és miért tervezek dojót nyitni? Mert még mindig ez a legnagyobb talány számomra. Olyan érzésem van, hogy minél többet gyakorlok, annál kevesebbet tudok róla. Sokat segített, hogy más művészeteket is kipróbáltam, jó az aikidót más stílusok tükrében látni. Úgy gondolom, hogy a személyiség fejlesztésnek egy nagyszerű eszköze az, amit csinálunk és ha elkezdünk foglalkozni egy kicsit a gyakorlati alkalmazhatóságával - szem előtt tartva az alap értékeket - akkor rájövünk, hogy mennyit kell fejlesztenünk magunkat: a testünket, a szellemünket és a lelkünket. Ez lesz az a pont amikor rájövünk, hogy maga az életünk az, amire gyakorlunk, hiszen az élet az egy küzdelem és nem mindegy, hogy tudunk és akarunk küzdeni vagy sem? Az aikido egy nehéz út. Nagyon idealista felfogást kölcsönöz a gyakorlóinak, ami sok esetben nem tűnhet életképesnek a mai világban: elengedés, ellent nem állás, empátia. Valahol pont ezek azok az értékek, amik alulreprezentáltak a mai társadalomban. Viszont, ha van türelmed, kitartásod, szemed, szíved és eszed, akkor igenis elsajátítható ez a felfogás és azonnal érthetővé válik, hogy ez a választás egy életre szól.

Ha ránézek a képeimre, akkor az jut az eszembe, hogy bár nem hittem magamban, számos területen alulértékeltem a képességeimet, mégis képes voltam az elmúlt években olyan dolgokra, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam és ebben nagyon sokat köszönhetek az aikidónak. Remélem a "jól sikerült" képek másoknak is meghozzák a kedvet, hogy belevágjanak és változtassanak magukon!

Ezzel a címmel írt ki érdekes posztot a Facebook-ra Sziklai Ferenc. A magyarországi aikibujutsu-mester elkísérte az AikiMag-os kollégákat és Németh Ferencet Takashi Kuroki edzőtáborára, Rakovnikba. Íme, az élménybeszámoló tőle:

"Aki ismer tudja, hogy nem vagyok az az írós fajta. És azt is tudja, hogy sokfelé jártam már különböző stílusú harcművészeti szemináriumokon az elmúlt több mint húsz év alatt. Egy kedves edzőpartner nemrég találóan be is definiálta ezt. Egyszerűen elnevezett aikidoturistának... De ez egy másik story. Szóval nem szoktam sokat firkálni, de ez azért megér néhány sort. Valakinek tetszeni fog, valakinek nem. Reklám? Nem. Antireklám? Nem. Összehasonlítás? Nem. Gondolatok? Mindenképp!

(A képen bal oldalt a második a szerző.)

Csehországban jártam heted magammal (plusz egy fő média bűvész). Aikidózni. Takashi Kuroki szenszei vezette szemiáriumon. Tizenkilenc éves kora óta gyakorolja a harcművészeteket a jelenleg negyvennégy éves, végzettségét tekintve kémikus. Hát mit ne mondjak, jól megtanulta, hogyan keverje a budót a laborjában ütőképes harci anyaggá. Legyen szó kardról, botról, vagy egyszerűen csak a puszta kezekről. Most sorolhatnám, kitől és mit sajátított el, de mint többnyire, könnyedén elveszhetünk a mesterek és stílusok kavalkádjában. Amit azonban mégis megemlítenék, hogy Shoji Nishio szenszei elhivatott követője, aki Ueshiba Morihei közvetlen tanítványa volt az 50-es években, és később instruktora is. Nishio stílusa egyedi, kidolgozott, nem feltétlenül a tradicionális Aikido Hombu vonalat követi. Amit képvisel, rendhagyó, időnként különc, ezért nem feltétlenül szívesen látott rendszer az Aikikai iskolákban. Mégis fent maradt. Köszönhetően a judo, karate, jodo, iaido stílusok nagyfokú behatásainak, valamint a követőinek, amilyen Kuroki szenszei is. Amolyan korabeli kevert harcművészet. Ez a Nishio Budo. Na de térjünk vissza még egy kicsit a szemináriumhoz, és Kuroki szenszeihez. Magával ragadó ember. Szó szerint. Amint megragadott, csak akkor enged, amikor neked már úgyis mindegy. Rendkívül közvetlen, mosolygós, és mégis komoly személyiség. A stílus hazánkban kevéssé ismert, de az ismerők számára meggyőző. Minden kicsit harcosabb stílust gyakorló embernek megvan a maga véleménye az aikidóról. “Ezt simán kiütöm...”, “Figyeld már, táncol! De azt is milyen bénán!”, “Ez mi...?” vagy csak szimplán “Á, medzsik!”. Valóban azt lássuk be, hogy egy jól képzett ütöm-rugom-dobom-leszorítom stílussal nehéz felvenni a versenyt, csak az aikido elveinek segítségével. Mégis, valahogy elnézve azt a japán emberkét, ahogy pörög-forog, üt-rúg, odapakol - ki tudja talán még csíp is, harap is közben. Az jut az eszembe még némi ütöm-rugom-dobom-leszorítom stílussal a hátam mögött is, na ez érdekes, nézzük csak! Felkelti a figyelmet. A támadó támad. Kézzel, lábbal, bottal, fakarddal. Kitérés, atemi, technika. Kézzel, lábbal, bottal, fakarddal. Három nap. Összesen tíz óra gyakorlás. Alapoktól magasabb szintig. Sok? Kinek mennyi. Élveztük? Határozottan. Iskola, rendszer, stílus. Felépítve? Igen. Magyarázva? Igen. Jól éreztük magunkat? Úgy biza.

Köszönet az élményért az útitársaimnak és edzőtársaimnak beleértve lady terminátort is, a média gurunak, a defektes guminak, az 1200km utazásnak, a három napos dézsából ömlő esőnek, a dojoban alvásnak, a dobókockáknak, a sajnos nincs rizsnek és kávénak, az ízletes nedűknek és ételeknek, a motorhibának hazafelé, és végül, de nem utolsó sorban a szervezőknek külhonban és itthon!"

(Mielőtt belemerülnénk, hogy mit láttunk a Küzdősport Expón, elmondjuk, hogy felajánlottunk tudósítást, sőt, bemutatót is, ingyen az Expó szervezőinek. Azt is felajánlottuk, hogy nálunk ingyen promózhatják a rendezvényt, hiszen a blog témájába vág. A szervezők azzal válaszoltak, hogy értékesítsünk x darab jegyet és bemehetünk ingyen. Ezek után a bemutatóról lemondtunk és kollégánk, megvéve a jegyet, elment, hogy megnézze, mi is történt az Expón. A sokadik ilyen rendezvényen jártunk és mindig ugyanaz jött ki: ezekre a rendezvényekre a kutya se kíváncsi, maximum a fellépők, a versenyzők családtagjai. A harcművészeti rendezvények szervezőinek talán nem ártana ezen elgondolkoznia és máshogy, közösségi alapon szervezni ezeket - a szerk.)

Ha aljas akarnék lenni azt mondanám ott voltam, na de minek? Volt valami érdekes? Valami, ami megfogott a miniszoknyákon és mély dekoltázsokon kívül?

Azért nem volt ennyire sarkos, de elég cikinek éreztem mindenféle szempontból az idén a Syma Csarnokban lezajlott Küzdősport Expót.

Az első nagy kiábrándulás a jegypénztárnál ért, ahol egy "európai szintű" intézményben nem lehetett bankkártyával fizetni a belépőért. A külföldi érdeklődők - ha voltak - biztos körberöhögtek minket, hogy a Syma Csarnok hivatalos jegyirodájában nem lehet, csak készpénzzel fizetni. A belépőért, ami csak sima látogatóként 2000 Ft-ba, edzésen résztvevőként 5000 Ft-ba és szemináriumon résztvevőként 70000 Ft-ba került (szóval, elég borsos áron mérték). Küzdelmeket és edzéseket láttam, de szemináriumoknak nyomát sem. Egyébként is: miért kell egy ilyen szabású rendezvényt fizetőssé tenni az egyszeri látogató számára? Nem lenne kifizetődőbb, ha a különböző küzdősportok iránt érdeklődők ingyen mehetnének be? Nem vonzana az számos rajongót a sportág számára, s a szervezők számára is? Hiszen, aki kilátogat az eszik, iszik, és ne adj Isten még sportfelszerelést is vásárol a helyszínen, ami sokkal többet ér, mint egy 2000 Ft-os belépőjegy.

Alapvetően azért látogattam ki a rendezvényre, mert a küzdősportok nagy rajongója vagyok, bár azok közül inkább csak a harcművészeteké és gondoltam hátha összefutok életem szerelmével, akivel mintha többször is találkoztam volna a felállított standok közötti folyosókon járkálva, de aztán rá kellett ébrednem, hogy tévedtem.

A muay thai mérkőzéseket viszonylag nagy számú és vegyes összetételű - férfi, nő, gyerek - közönség nézte végig, de ahogy a beszédekből hallottam és az összekacsintásokból láttam, mind valamelyik sportklub tagjai, vagy hozzátartozók, netán haverok voltak.

Egyszerre lehetett edzéseken részt venni, vagy azokat megnézni, küzdelmeket megtekinteni, vásárolni, vagy éppen adakozni a fogyatékkal élő harcművészek számára. Fura nekem, hogy nem sok adományozót láttam magamon kívül, pedig a segítség - még ha kis mértékű is - nagyon fontos a HEGYEM alapítvány számára.

Több adrenalint és tesztoszteront egy helyen össze sem lehetett volna gyűjteni, mint ezen a szombati gálán, sokaknak a tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy "ha nem ütöm meg, akkor keresztbe harapom a torkát", s mikor ez párosult a televarrt dagadó bicepszekkel és a teljesen kopasz, vagy éppen mohikán frizurákkal, akkor az egészen ijesztő lehetett az egyszeri szemlélő számára. Számomra csak természetellenesnek hatott. Bár az is lehet én is hatékonyabb lehetnék egy ilyen dizájnnal.

A karatésoknál szinte ugyanazokat a klubokat láttam, amit az elmúlt két évben hasonló harcművészeti gálákon tett látogatásom során. Szülőkkel, testvérekkel, nagyszülőkkel tarkítva a nézők táborát.

Az MMA számomra inkább földharcnak tűnt, mint kevert küzdősportnak, bár az is igaz, hogy a szép, körkörös mozdulatok kedvelőjeként nem annyira rajongok érte. A szumó edzést talán akkor nézték legtöbben mikor Bárdosi Sanyi ezüstérmes kötöttfogású birkózónk tartotta az edzést. Madár, azaz Erdei Zsolt kétszeres profi világbajnok ökölvívónk MMA edzését is sokkal többen látogatták, mint a többi edzést, ez is mutatja, hogy celebnek áll a világ, akármennyire is tisztelem mindkettejük eredményeit.

Nem lennék azonban igazságos, ha nem mondanám el, hogy a magyar karate válogatott 17 órakor kezdődő bemutatója is sok érdeklődőt vonzott, a bemutató melyben formagyakorlatot és küzdelmeket is láthattunk.

Ennek alapján már az üres tereket sem furcsállottam ennyire, ám ahogy látszik volt akinek ez is elég volt a boldogsághoz!

Múlt heti gyerekkori gís képem posztolása révén felmerült szerkesztőségünkben, egy-egy eredettörténet felállítása, azaz ki hogyan kezdett foglalkozni az aikidoval és már milyen eredményeket ért el, miben látja a fejlődés lehetőségét.

Ugyan én még nagyon kezdő vagyok aikido téren, de halljátok most az én történetem.

Gyerekként, mint minden korombeli srác a karate filmek világában éltem, nagyjából úgy, ahogy a jedi lovaggá válás lehetőségeit fontolgattuk. Első harcművészeti jellegű filmem, amit láttam talán egy Chuck Norris film volt, méghozzá a Ütközetben eltűnt. Akkor döntöttem el, hogy én is olyan jól fogok tudni verekedni, mint Norris mester. Aztán jött a kis kínai, visítozó figura, akit Bruce Lee néven ismert a világ és mindannyian nunchakut gyártottunk seprűnyélből, aztán anyáink meg borogatást a zúzódásainkra. Persze Luke Skywalker Erejét és vívótechnikáját, fénykardját is irigyeltük és szájtátva bámultuk a közönséges halandóból igazi Jedi mesterré váló Luke-ot. Szóval sok benyomás ért gyerekkorom során, ami miatt 13 éves korom körül el is kezdtem Shotokan Karate-Do-ra járni a lakásunkhoz közeli XXII. kerületi Soós István Borászati Szakközépiskola tornatermébe. Jó volt a hangulat, intenzívek az edzések, pár iskolatársam is ott volt a csoportban, valamint a különböző, nagyon imponáló övszínekben pompázó haladók. Kitartó gyakorlással el is jutottam 9. kyu-ig, amit egy piros csík jelzett a fehér övemen. Ám történt valami, ami miatt motivációmat vesztettem a karatéban és egyik napról a másikra otthagytam az edzést. Azt gondoltam, 1000 év alatt sem érek el semmit, akkor meg minek „kínozzam” magam. Az önbizalom már akkor sem volt a legjobb barátom.

Aztán kimaradt sok-sok év, a harcművészetekkel maximum a filmeken találkoztam, néztem Jet Li-t, Jason Stathamet és a többi akcióhőst, de valahogy Steven Seagal mindig is különleges volt számomra. Főként a korai filmjeivel, mint a Nico, vagy az Ölve vagy halva. Egyszerre volt dinamikus, gyors, tréfát nem ismerő és mégis emberi. Akkor hallottam az aikidóról először és nagyon megtetszett. Ez úgy 15 éves korom körül történt. Annyira nem tetszett azért meg, hogy keressek egy dojót és elkezdjem tanulni, hiszen sosem szerettem sportolni, vagy mozogni. Azt gondoltam, az csak a sportbolondoknak való. A tévében is maximum kajak-kenut, meg vízilabdát néztem. A többi számomra felesleges baromság volt, nem hogy élvezhető dolog.

Eltelt még jó pár év és sok ingadozó súlyvesztés és súlynyerés után elértem egy olyan szintet, ami már tarthatatlan volt, a súlyom 120 kg fölé emelkedett, az általános hangulatom pedig szinte az öngyilkosság határán állt. Ekkor családom közbelépésével eldöntöttem, hogy keresek valami sportot, amit tudok csinálni és nem adom fel második edzés után.

Keresgélésemben először kettlebell edzésre jutottam el, de a füllel szerelt ágyúgolyók emelgetése és azokkal való gyakorlatozás annyira nem jött be, így egy jó időre el is halasztottam ez irányú keresésem.

Aztán spirituális indíttatásból – talán egy Dan Millan könyvben – azt olvastam, hogy a magamfajta embereknek az aikido nagyon jó választás. Elkezdtem tehát a XI. kerületben, ahol lakom, dojókat keresni. Találtam is párat és írtam a vezetőjüknek, hátha leráznak, és azt mondják, ez nem nekem való. Meglepetésemre mind pozitívan válaszolt, hogy sok szeretettel várnak az edzéseikre, akár már másnap is. A magam kifogáskereső módján több akadálykereső kérdést tettem fel nekik, mire megunták a velem való viadalt, mondván, ha én nem is akarok edzeni, akkor ők nem kényszerítenek rá. Ez így is volt egészen 2013 nyár végéig, amikor is Kárpáti Gábor Csaba, a Misogi dojo vezetője küldött egy e-mailt, hogy ha még akarok aikidózni, akkor holnap délután 17.45-re legyek ott a Bárdos Lajos Általános Iskola tornatermében melegítő nadrágban és egyszínű – lehetőleg – fehér pólóban. Ennek már fele sem volt tréfa, itt volt a nagy döntés ideje, hogy kipróbáljam: ugyanolyan lusta és kifogásokat kereső maradok, mint előtte voltam.

Gondoltam, egy edzés nem árthat meg, pláne, hogy nem kellett érte fizetni és egyébként is bármikor felállhatok, és azt mondhatom nekem ennyi volt, köszi.

Megdöbbenésemre nagyon sokan voltunk, a hangulat nagyon jó volt, és bár úgy elfáradtam, hogy három napig se leguggolni, se lépcsőzni nem nagyon tudtam, mégis azt éreztem, ez kell nekem, ezt én akarom csinálni.

Ennek idestova már kilencedik hónapja, és nemsokára 6. kyu-s vizsgát is teszek. Úgy érzem, a lelkesedésem napról napra nagyobb. Olyannyira, hogy általános témámmá vált mindenféle társaságban az aikido. Meg is őrjítem ezzel rokonaimat, ismerőseimet.

Mondták is már páran, hogy nagyapa koromra akár nagymester is lehetek. Erről szerintem kár ábrándozni, mivel egyelőre az alaptechnikákban is számos hibát vétek. Nem panaszkodom, hanem azt mondom, még számos hibám van, ami ténykérdés, de azért járok edzésekre, táborokba, hogy jobb legyek és fejlődjek. S ahogy szokták mondani, Rómát sem egy nap alatt építették.

A célom nem a nagymesterré válás, hanem a saját korlátaim kitolása, legyőzése, a folyamatos, dinamikus és szép aikido gyakorlása. S ha emellett még fejlődök és tanulok is, akkor az öröm számomra. Szerintem az aikido nem arról szól, hogy én akarok lenni a következő Doshu, hanem arról, hogy Pető Richárd akarok lenni; aki ugyan emberi és esendő, de magabiztos és egy az aikidójával. Tehát nincs külön aikdo és Pető Richárd, az egy és ugyanaz. Amennyiben ezt mások elismerik az jó érzés, ha pedig nem, akkor is tudnom kell a helyzetet kezelni, és magára a fejlődésre koncentrálni, nem a külső tényezőkre.

Okay. Elfoglalt vagy. Nagyon elfoglalt. A munka, a barátok, a család és az élet egyéb elfoglaltságai mellett Te és az egészséged a fontossági sorrendben leghátul kullog. (Vagy mégsem?)

De, feltételezve, hogy tényleg semmi időd nincs magadra, hadd kérdezzem meg: mennyi idődet emészti fel, hogy nem törődsz magaddal? Mennyi időt töltesz azzal, hogy az üres képernyőt bámulod összezuhanva, mert úgy érzed, semmi erőd még egy egérkattintásra sem? Hány órát vagy zombi egész nap, mert hajnali kettőig dolgoztál, vagy szörföltél a neten? Mennyi idődbe kerül az orvoshoz járkálás, mert hol itt fáj, hol ott?

Számold össze és írd meg nyugodtan a kommentek közé.

Persze, persze, haladjunk, hiszen a Te időd is drága, meg a mienk is. Itt van néhány olyan tipp, ami semmi idődbe nem kerül és mégis: javítani fog az egészségeden és a belső békéden, ha alkalmazod őket.

1. Ha nem sportolsz és nem is mozogsz sokat, legalább az alvást tedd az egyik prioritássá!

Nem véletlen, hogy ezt írtuk először: az alvás lehet az egyik oka annak, hogy nem érzed jól magad. Vagy, hogy gondjaid vannak a súlyoddal. Pontosabban: a nyugodt és elegendő alvás hiánya. Ha megvonod magadtól az alvást, az felzaklatja a hormonjaidat, azokat főleg, amik az éhségért és a stresszért felelősek. Ez pedig oda vezet, hogy a szervezeted megkívánja a zsíros-cukros-kalóriadús ételeket, vagyis: elhízol. Az energia, ami ezekben az ételekben van, nem fog segíteni a szervezetednek, sőt: még meg is kell birkóznia velük, hogy megeméssze őket. Így még jobban fáradt leszel.

Olvasd el a többit a Gerincjóga Klub weboldalán!