Miért kezdünk el harcművészetet gyakorolni? Annyi minden közül miért pont ezt az elfoglaltságot választjuk? A legtöbb ember akit megkérdeztem ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy szeretnék valamit mozogni, mert el vagyok lustulva (ez megér majd egy külön cikket!). Na de arra ott van egy halom olyan edzésforma (aerobic, fitness, kettlebell meg ezernyi más) ami kifejezetten arra lett kitalálva, hogy jöjjünk jobb formába. Aztán jön a másik nagy indok: a harmónia. Kicsit el van koptatva szerintem ez a szó, mindenesetre sokan mondják, hogy vágynak rá és meg akarják tapasztalni. Akkor miért nem jóga? Miért nem meditáció? Miért nem a természetben űzhető sportok? Végül jön a meg akarom védeni magamat, hogy ne kelljen félve járnom az utcán. Akkor miért nem önvédelem? Krav Maga, Systema, sorolhatnám. Miért fordulunk a harcművészet, azon belül is az aikidó felé?

Azt hiszem a fenti okok valamilyen arányú egyvelege az ami ebbe az irányba elindít. Aztán elkezdünk gyakorolni, telnek az évek és rajta maradunk. Sőt, egyre többet gyakorlunk, egyre többfajta partnerrel, egyre többfajta stílusban próbálva ki magunkat. Keresünk valamit. Elsőre nem nyilvánvaló, de magunkat keressük. A gyakorlás élménye szoros párhuzamban van az életünkkel. Kudarcok, örömök és konfliktusok, konfliktus kezelések hosszú sorát éljük át. Az aikidó egy nagyon meghatározhatatlan valami. Nemrég vagyok csak az AikiMag kötelékében, de ez alatt a rövid idő alatt is látszik a kommentekből, hogy nagyon eltérően viszonyulunk a választott utunkhoz. Mást keresünk benne? Vagy csak máshogy keresünk benne? Esetleg úgy érezzük mi már megtaláltunk valamit és görcsösen ragaszkodunk a felfedezett Nagy Dologhoz és ferde szemmel nézzük azokat akiknek más a véleménye? Ezekre a kérdésekre most nem keresném a választ, mert túlmutat rajtam.

Én úgy gondolom, hogy a harcművészetek elsődleges célja az önfejlesztés. A dojo egy labor, ahol folyamatosan kísérletezünk. Miért kell kísérletezni, ha már egyszer valaki kitalálta azt amit csinálunk? Miért nem elég ha másoljuk, bebiflázzuk aztán igyekszünk a legjobb tudásunk szerint visszaadni amit látunk? Mert azok nem mi leszünk, azért. Akkor meg minek ez az egész dojo, mester, hajlongás, távolból jött hagyományok stb.? Kamu az egész?

Szerintem az attitűd a lényeg. Amikor először betesszük a lábunkat egy dojóba és meghajolunk egymás felé, már ezt gyakoroljuk. Ez a legfontosabb dolog, amit el kell sajátítanunk és ha elsajátítjuk, akkor rengeteget fogunk belőle profitálni. Akár még meg is változtathatjuk magunkat, azt ahogy élünk, azt ahogyan a dolgokat szemléljük, azt ahogyan másokhoz viszonyulunk.

Mi a helyes attitűd? Alapvetően négy fajta viselkedési formát szokás megkülönböztetni (itt most idézem a Wikipedia-t):

Személyes interakcióban, azaz szemtől szemben:

1. Passzív: Passzív ember viselkedésére az jellemző, hogy kerüli a problémás helyzeteket. A kommunikáció elől kitér, visszafogottan viselkedik.
2. Asszertív: Az asszertív, vagy más szóval a kellő határozottságú és öntudatú emberre az jellemző, hogy környezetével összhangban igyekszik elérni céljait. Van önbizalma, határozott, szemkontaktust tart, erőt nem alkalmaz, együttműködő.
3. Agresszív: Az agresszív ember gyakran mérges, elvörösödik, felfújja magát, szuggesztív tekintetű. Általában erőteljesen gesztikulál, hangos, a véleményét tényként közli, ténynek állítja be.
4. Manipulatív: A manipulatív ember próbálja rejteni érzelmeit, gondolatait, gyakran a környezetét utánozza, igyekszik a legsikeresebbnek tűnő társát utánozni, a többieket pedig megtéveszteni, saját sikere érdekében.

Ezek közül a legnehezebb és egyben legcélravezetőbb az asszertív viselkedés. Úgy gondolom, hogy bárki aki harcművészetet gyakorol az (jó esetben) ebbe az irányba kell, hogy fejlődjön. De ezért tenni kell. Nem elég, ha bemegyünk és utánozunk. Nem jó, ha bemegyünk és okoskodunk, másoknak betartva próbálunk kompenzálni. Nem jó, ha simulunk, bevágódunk a senseinél és a sempaioknál aztán kijátsszuk a "ne dobj, csak guruljunk" kártyát.

Az asszertivitás azt jelenti, hogy határozottak vagyunk, merünk támadni, megfelelő pontossággal és lendülettel és odaadjuk a testünket a gyakorlás során a társainknak, hogy gyakoroljanak rajta. Keressük a kihívásokat, de nem akadályozzuk más munkáját, nem okozunk fájdalmat. Jelen vagyunk. Tartalma van annak amit csinálunk, nem csak lemozgunk valamit amit láttunk, hogy kilóra meglegyen.

Ha ezt meg tudjuk valósítani, de legalábbis törekszünk rá, akkor az emberi kapcsolataink is más minőségűek lesznek. Emelt fővel leszünk képesek járni, vállalni fogjuk (de nem keresni) a konfliktusainkat és igyekszünk a kölcsönösség elvét figyelembe véve megoldani azokat.

Ez a nagyszerű a harcművészetben. Azon túl, hogy edzünk, közösségben vagyunk, kikapcsolódunk az edzőtáborokban, megtanuljuk, hogy kik vagyunk és hogyan érvényesüljünk. A tatamin, vagy azon kívül.

Nektek mi a véleményetek? 

Nemrég foglaltam össze egy bejegyzésben (Kuribayashi sensei emlékezetes magyarázatai), hogy mit üzent nekünk, magyaroknak Kuribayashi sensei, amikor a szokásos, éves edzőtáborát tartotta. A bejegyzéshez rekord számú, 14 kommentár érkezett, köztük számos esetben névvel vállalták hozzászólók a véleményüket. Igazából a vita nem is ott alakult ki, ahol számítottam rá: azt gondoltam, hogy Kuribayashi sensei szavai majd felrázzák a magyar aikidósokat, akik felébrednek egy kicsit és kinéznek a saját dojójuk falain túlra, de nem ez történt. A parázs vita azzal kapcsolatban alakult ki, hogy Matti sensei hűen utánozta-e Kuribayashi sensei mozdulatait az edzőtáboron, vagy sem. Ennek kapcsán egy magát "ussexcelsior" néven kommentelő aztán ki is fakadt:

"Miért van az, hogy ha manapság van egy edzőtábor, akkor előtte és utána ömlik a negatív komment minden csatornán?
Előtte néhányan - vélhetően gazdasági, vagy hatalmi érdekből - próbálják fúrni a tábort, utána pedig jönnek ezek a tiszteletlen okoskodások.
Mi értelme ennek, azon kívül, hogy elrontjátok a szájízét azoknak, akik ott voltak, gyakoroltak és jól is érezték magukat?
Mit bizonyítotok ezzel? Önnön nagyságotok, hozzáértésetek? "

Előrebocsátom: én is edzettem Matti sensei-jel, jó volt. Nem azt csinálta, amit Kuribayashi sensei mutatott, de megmutatott nekem egy fogást, amit még sosem láttam - mert nem járok az edzőtáboraiba. Alapvetően, nem szeretem az ő aikidóját, nekem (személyesen) nem tetszik. Kétszer voltam, nem tetszett, harmadszorra nem mentem vissza. Ennek ellenére ezen alkalommal kellemeset edzettünk együtt, este jót beszélgettünk a vacsoránál - Matti sensei humorát, személyiségét nagyon szeretem. Az aikidóját egyáltalán nem.

Ennek a blogbejegyzésnek nem az a célja, hogy Matti senseit elemezzük. Hanem az, hogy elmondjam nektek, szerintem lehet véleményetek. Sőt, nagyon tisztelem Kőhalmi Szabó Zsoltot, aki névvel vállalta a véleményét ebben a bejegyzésben. Elmondta, mit látott. Szerintem ez tiszteletet érdemel, bátorságra vall.

Tudjátok, a "fejlett, nyugati" országok többek között azért fejlettebbek és nyugatiabbak, mert az emberek rádöbbentek: elmondhatják a véleményüket szabadon és ha valaki ebben korlátozza őket, akkor az ellen tömegesen fel lehet lázadni. (Lásd pl. a fejlett, nyugati Ukrajna. Ellenpélda: a fejletlen, keleti Magyarország.) Ezt hívják demokráciának, véleményszabadságnak.

Back to the subject.

Vegyük Woody Allent. A fickó több, mint negyven éve a szakmában van, filmeket rendez. Már akkor filmeket rendezett, amikor én még meg se születtem. Hatalmas sikere van, évről-évre várják az újabb filmjeit a rajongói. Ennek ellenére sokan utálják, nem szeretik a filmjeit. Sokaknak unalmas. Sokak nem is értik a humorát. A fickó egy művész.

Vegyük Matti sensei-t. Ne, hagyjuk Matti senseit. Vehetünk akárkit. Vegyük Andy Demko sihant, New Castle-ből. Egyikünk se hallott róla, a Google-ben találtam. Csúnya, szemüveges pasas, negyven éve a szakmában van, mint Woody Allen. Megnéztem a videóit. Nem tetszik az aikidója. Bizonyosan remek családapa, a tanítása korrekt, logikus, mégsem tetszik, nem hasonlít az én aikidómra.

Most ez baj?

Elítéltem én Andy-t? Meggyaláztam-e az aikidóját? Meg fog-e ő sértődni rám? Ha Te a tanítványa lennél, megbántva éreznéd-e magad? Sőt: tiszteletlen voltam-e?

Nem.

Az aikido harcművészet. Művészet, mert az aikidóban mindannyian a harmóniát, az összhangot, a mozdulatok tökéletességét keressük. Az aikido több, mint bunyó. Az aikido mesterei művészek.

Kuribayashi sensei, Matti sensei, Andy Demko sihan - mind páratlan művészei az aikidónak és én mélységesen tisztelem őket azért, amit elértek. Mégis, háromból csak egynek járok el a táboraira. Ilyen az én ízlésem, a fene enné meg.

Picasso nagy művész. Nekem sok képe nem tetszik. Megbántva érezné-e magát egy Picasso-rajongó, ha elmondanám neki? Biztosan nem. Megpróbálná elmagyarázni, szerinte miért olyan nagy művész Picasso. Én elmondanám a véleményem, ami nem egyezne az övével. Közben meginnánk egy kávét valahol. Utálnánk-e egymást? Semmiképpen.

Térjünk vissza Andy-re. Bizonyosan rengeteg tanítványa van. Ha elmondanám az egyiküknek a véleményem, megsértődne-e? Lehet. De leülnénk egy kávéra és elvitatkoznánk az aikidón. Ettől még nem utálnánk egymást. Az aikido szubjektív. Nincs verseny, hogy eldöntsük, ki a jobb. Egy dolog dönt az aikidóval kapcsolatban: az érzés. Amint látsz valakit aikidózni, érzel valamit. Ha úgy érzed: "Hű, ez klassz!", akkor utánozni fogod és elmész az edzőtáboraira. Ha azt érzed: "Basszus, ez meg mi a fene?!" Akkor nem mész el az edzőtáboraira.

Nekem nem kötelező Picasso-képeket, vagy Woody Allen-filmeket néznem. Neked nem kötelező Andy Demko sihant (vagy bármelyik másikat) szeretned. Nekem se kötelező. Senkinek se.

És ennek a véleményednek hangot is adhatsz. Elmondhatod, hogy miért tetszik/nem tetszik. Aki ezért megsértődik, az kicsit túl érzékeny. A véleményedet nem kell véka alá rejtened, mert attól félsz, hogy megbántasz vele valakit. Ez művészet, hatást vált ki az emberekből. Az emberek aztán vitatkoznak róla. Ez a természetes. Ostobaság lenne nekem, Woody Allen-rajongónak megsértődni, ha valaki azt mondja, ő nem szereti Woody Allen filmjeit. Az ő dolga. Én attól még beülök rá a moziba és jó szórakozom.

Azt hiszem, már fogod, miről beszélek. 

Persze, a véleményedet ne kezd azzal, hogy szerinted ez egy rakás szar, amit ez a pasas a tatamin művel. Legyél úriember. Érvelj. Lehet, hogy a rakás szaron te is megsértődnél, ha a te mesteredről lenne szó.

Mi, itt az AikiMag-on azt szeretnénk, ha mindenki, szabadon elmondhatná a véleményét az aikidóval, bárkinek az aikidójával kapcsolatban - egymás tiszteletben tartásával, kulturáltan. A mi véleményünk szerint a magyar aikidónak kifejezetten használna, ha végre az emberek leülnének egymással és elkezdenének beszélgetni. Mint itt a blogon. Sértődés és harag nélkül. Egy csomó minden kiderülne. Még az is kiderülne, hogy egyesek nagyon ostobák, mások nagyon okosak. Egyesek nagyon rosszindulatúak, mások nagyon kedvesek. Egyesek meg tudnának győzni másokat. Van, akinek nem sikerülne.

Az aikido mindenkié - mondta O-Sensei.

Ha valami az enyém is, elmondhatom róla véleményemet. Akármilyen kezdő vagyok az aikidóban. Bár még sosem csináltam egy filmet sem, tudom, hogy nekem a Transformers-filmek nem tetszenek. Na és?

A Debreceni Törvényszék jogerősen két év felfüggesztett börtönre ítélt egy férfit, aki bő három éve drog hatása alatt bement Püspökladány egyik óvodájába, majd „összekülönbözött a kihívott rendőrökkel” - írta az Index.

A debreceni férfi (Cz. Győző) egy buliban füvet szívott, és dizájnerdrogokat is kipróbált. Ámokfutásának főbb állomásai a következők voltak:

• Reggel az utcán egy nagypapa nyomába szegődött, aki óvodába vitte az unokáját. Azt hallucinálta, hogy az ő gyereke is abba az óvodába jár.
• Megpróbálták elküldeni, de lecövekelt egy csoportszoba előtt. Az óvónők rázárták az ajtót a gyerekekre, és kihívták a rendőröket.
• Mire a rendőrök a helyszínre értek, a férfi már az udvaron volt, és egy biciklijét toló szülőre rákiáltott, hogy „biciklitolvaj”.
• Megpróbált visszamenekülni az épületbe, nagy nehezen falhoz állították. Folyamatosan ellenállt, támadóállásba helyezkedett, és felszólította a rendőröket, „na, gyertek, karatézzunk!”

A fickónak sikerült elmenekülnie a rendőrök elől, aztán végül kalandosan kapták el - a sztori folytatásához klikkelj az Indexre!

Zalavári Noémi Amit nem lehet elmagyarázni bejegyzése is inspirált abban, ahogy ezt a mostani edzés beszámolómat megírtam. Próbáltam azokra a kérdésekre fókuszálni, melyek számomra kérdésesek és magyarázatra szorulnak a technikákban.

A tegnapi edzésünket ismét Becze Zsolt Sempai tartotta és viszonylag kevesen voltunk, így jobban oda tudott figyelni mindegyikünkre. A mae ukeminél egy - számomra - érdekes, új megközelítést alkalmaztunk. A kezünket, amin gurulunk mintegy félkörös mozdulattal raktuk le magunk elé, így könnyvítve a gurulás lendületét. Azt kell mondjam így tényleg könnyebben ment picit, de sajnos amikor alapállásból hajtottuk végre még mindig sokszor a térdem előbb ér földet, mint a kezem. Alapvetően jó lenne tudni, hogyan lehet ezt a hibámat kiküszöbölni azon kívül, hogy nagyon odafigyelek rá. 

Felmerült bennem még az a kérdés is, hogy az ushiro ukemiknél, mikor például egy iriminage-t ukézok le, akkor hogyan tudok úgy hátra gurulni, hogy érkezéskor a talpam érje először a földet, ne pedig a térdeim, mert a második szériánál már térdeim annyira fájnak a "becsapódástól", amitől az nem csak, hogy nem kellemes, de hosszú távon ártalmas is lehet az ízületeimre nézve, hiába tatamin gyakorlunk.

Egyébként csináltunk aihamni katatedori iriminage-t "brüsszeli Yamada szemináriumos" megközelítésben, ami kicsit más, mint a hétfői Gábor Sensei által mutatott, és merőben más attól, amit eddig gyakoroltunk. Valahogy az uke elé kellett belépni és onnan egy tenkant lépve végrehajtani a levágást. Kábé a mielőtt befejeztük akkorra éreztem rá hogy is van a technika lényege.

Volt még uchi kaiten nage és shihonage. A shihonage-nél alapvető hibám, hogy a fordulás előtt nem billentem ki eléggé az uke-t, amire megpróbáltam/megpróbálok jobban odafigyelni. Az uchi kaiten nagenél pedig Zsolt azt magyarázta, hogy az uke fordítása utáni atemi legyen atemi és ne "üssek mellé", irányozzam a fejére az ütést. Ugyanis, ha mellé ütök, akkor azt az uke megszokja és nem akar védekezni, így nem tudom kibillenteni az egyensúlyából és nehéz lesz a következő mozdulatnál a földig levágni. Egyébként is az öklünk olyan ököl, amit bárhol, bármikor meg tudunk állítani. :)

A kotegaieshi-t is csak most kezdtem jobban megérteni, mikor Zsolt megmutatta, hogy az a késszúrás hárítására használt technika. Érdekes volt, hogy csináltuk dinamikus mozgásból is, amitől sokkal jobban lehetet érezni annak a lényegét.

Volt rávezető gyakorlat az ikkyo-ra, azaz a technika elején levő kibillentés és levágás gyakorlása, ahol nekem arra kell odafigyelnem, hogy a kezdetkor billentsem meg hátrafele az uke-t és csak utána csináljam meg a levágást, ne pedig erőből próbáljam a földre rántani. Nem hiába volt az év végi üzenetem az, hogy ne a nyers erőre hagyatkozzak, hanem az összhangra és az élet tiszteletére.

Edzés végén csináltunk még suwari waza kokyu ho-t, ami alapvetően egy légzéstechnika, ám még most a technika helyes kivitelezésére tudok leginkább odafigyelni és kevésbé a légzésre, de azért edzésről edzésre jobban megy.

Nagyon fontos üzenete volt a tegnapi edzésnek amikor Zsolt elmondta már vagyunk olyan szinten, hogy a technikák elején ne azzal foglalkozzunk hogyan állunk be és hogyan fogjuk meg a másik kezét, csuklóját, hanem döntsük el mit akarunk csinálni és miként aztán pedig csináljuk, ne gondolkozzunk annyit. Kifelé az látszik, hogy az elején mindig csak toporgunk, mint a szarógalam és keressük a helyes pozíciót, holott ha jön a szamuráj szemből a karddal, ő nem fogja megvárni a számunkra ideális helyzetet és csak utána támadni.